Enjolras lakása csendes volt, csak a tűz sercegett a kandallóban, a kis lángocskák pattogó hangja, mint az óra ketyegése, mérte a végtelen időt. Ez melegséggel és nyugalommal töltötte el a szobát, amire szüksége is volt.

Végignyúlt a kényelmes kanapén, hasán egy nyitott könyvvel, feje az egyik karfán, lába a másikon.

Lábáról egyik papucsa leesett, miközben aludt.

Puha léptekkel egy kis cica sétált át a szobán, szürkén és bolyhosan a konyha felé, ahol várta egy doboz száraz kaja és víz a hűtő mellett, amiben viszont bor, kenyér és friss zölség. A lakás máskülönben egyszerű volt. Nem rossz értelemben, a falak meleg bézs színre voltak festve, a lakkozott fapadló csillogott; minden berendezés újnak tűnt, a bútorok tiszták voltak. Igen, minden túl tiszta. A falon művészi kép lógott nagyon pontosan derékszögben felszögelve; a könyvespolcon katonás rendben sorakozó könyvek - főként szótárak, lexikonok, és rengeteg könyv a Francia történelemről és a kormányról. Tény, az a könyv is, amibe Enjolras belealudt egy történelmi önéletrajz volt, egy férfié, aki részt vett a Francia forradalomban az 1800-as években. Habár Enjolras érdekesnek találta ezeket, nagyon száraz anyag volt.

Odakinn esni kezdett a hó, és karácsonyi dalok is felzendültek az utcán. Franciaország szíve ilyenkor a lekellemesebb hely volt. Enjolras felriadt a kinti zajokra, vett egy mély levegőt és az álom már el is szállt a szeméből. A sötét karikák a szeme alatt még sötétebbé váltak, és nem is tűnnek el egyhamar, ha nem sikerül vissza aludnia.

Az évekkel ezelőtti események kezdtek elhalványulni. Az a jó, ha keveset gondol rájuk. Az élet könnyebb, ahogy telnek a napok, a részletek, az apró részletek is eltűnnek – a nevetésük, hagok, a szemük csillogása, mikor kicsit sokat ittak – és az éjjel nem is tűnik olyan hosszúnak.

- Ccc, cicicc, ccc – hívta halkan, mire a szürke kis szőrgolyó összerezzent és nyújtózott egyett. Odadörgölőzött a kezéhez, dorombolni kezdett, aztán tovább sétált a lakás egy sötét felére, hogy békésen elaludjon.

Egy nyugodt sóhajjal Enjolras felállt a kanapéról és ő is kinyújtóztatta hosszú lábait. A könyv, ami az ölében volt, a padlóra esett.

Fölvette és visszatette a könyvespolcra. Ahogy fölállt, meghallotta halkan a kinti éneket, Chants de Noël. Az ablakhoz sétált és homlokát a hideg üveghez nyomta. 1967 tele volt, és Enjolras soha nem érzett még ekkora békességet. Hirtelen megcsörrent a telefon a kis tévé mellett a sarokban. Enjolras utálta a telefont, mert mindig azonnal fel kell vennie, mivel „valami fontos is lehet".

Bonsoi – vette fel gyorsan (és kicsit bosszúsan).

- Ah, Enjolras – a mély hang főnökétől, Henri Duponttól származott. - Bonsoir, remélem, jól van?

- Nagyon jól – válaszolta pedig nem akart beszélgetni. – Minek köszönhetem a hívását?

Egy szívből jövő nevetés tört ki a vonal másik végén, mintha Dupont teljesen normálisnak tartaná, hogy ilyen későn zavar –telefonon.

– Fiam, meg kell tanulnod kicsit finomítani a modorodon a telefonban! Egyébként van egy sztori, és szeretném. ha ez lenne az első dolog, amin reggel dolgozni kezdenél – tartott egy kis szünetet. – Emlékszel Monsieur Aimè-re, az új acélgyár tulajdonosára Clamartban? Nos azért hívott, hogy egy interjút leegyeztessen velünk, és én téged akarlak, hogy meglássuk megírsz-e egy egész hasábot a 'holnapi ügyek' rovatban.

Enjolras meghökkent, próbált gondolkozni és minden információt feleveníteni a helyről. Nem gyakran járt el Párizsból mióta a Le Figaro-nál dolgozott, az egyik legjobb lapnál Franciaországban. Nem emlékezett, hogy gyakran említették volna az új acél malmot, de nem is sűrűn dolgozott sztorikon, inkább olyan "behind the scenes" figura volt.

Ezért volt úgy meglepve, amikor Dupont odaadta neki a sztorit, egy várhatóan nagy ügyet, a gazdasági fellendülésről, amit az új malom működése biztosít azzal, hogy ad a munkanélkülieknek lehetőséget, hogy szolgálhassák a közjót -természetesen. Családok, akik eddig éheztek, fáztak, most lehetőséget és munkát kaptak.

Egy emlék villant át az agyán. Enjolras szeme homályos lett, de megrázta a fejét, hogy elhessegesse a gondolatot. - Ne áss mélyre - emlékeztette magát. – Csak rosszabb lesz. Ne menj vissza '65-be.

- Ezt a hallgatást jó jelnek veszem – kuncogott Dupont. – Holnap menj a malomhoz reggel hat órára, legkésőbb hétre, várni fognak.

- Ott leszek uram – válaszolta rekedten.

- Remek.

Katt.

Lassan Enjolras is letette a kagylót. Szélesen elmosolyodott, beletúrt dús szőke hajába és lassan visszaült a kanapéra. A szoba melegen parázslott, ahogy azt kipirult arca is megerősítette.

Hosszú idő óta először, Enjolras reményt érzett.

Xxxxxxxxxx

Clamartban egy dörgő hang verte fel a várost. Nem természetes hang volt, olyasmi, mint az oroszlánbőgés vagy valami hasonló. Az emberek, akik még ilyenkor siettek haza a munkából vagy csak szokásos esti sétájukat járták az utcán, most megálltak és szétnéztek, mi okozhatta a zajt?

A gyár volt, ez csikorogta a megállást és a nap végét. Szürke gőz és füst szállt az égen, és a dolgozók kis csapatban kezdtek szép lassan kiszivárogni az épületből. Ezek az emberek koszosak voltak a lábuktól a körmüktől a fejük tetejéig.

Már lekapcsolták a munkafényeket, mikor egy lány sétált ki a gyárból. Sötét haja fel volt fogva, de a nap végére pár tincs kiszabadult. A szemével félig hunyorított, ahogy szakadt dzsekijét összehúzta magán. A macskaköves utcán nehezen sétált, figyelnie kellett hová lép.

Próbálta figyelmen kívül hagyni, milyen koszos, de amíg hazaér, találkozik a többi fiatal lánnyal, látja őket divatosan, szép frizurával, mint amilyenek az amerikai lányok a divatlapokban. A magazinokból kilépett lányok megfullasztották. A hosszúhajük tökéletes loknikba csavarva, puha kabátjuk melegítve őket, és nyílván a barátaikkal találkoznak a helyi bárban.

Biciklis fiúk haladtak el mellette, amitől teljesen zavarba jött. Ő hol van ezekhez a hibátlan úrihülgyekhez képest?

Az éjszaka sötét volt és a távolban hallotta, hogy a Csendes Éjt éneklik. Ködös emlékek törtek elő a gyerekkoráról, a Karácsony, amikor tizenöt ajándékot talált a fa alatt. Az apja még az ölébe ültette és kedvesen becézgette.

Most is gyakran hívja más neveken, de ezek a nevek egész másmilyenek. Közeledett a lakás felé, megcsapta a cigaretta és szemét szaga, ami egy sikátorból jött, ahol a hajléktalan emberek alszanak dobozból tákolt ágyakban. - Ne bámulj - mondta magának. – Te is itt lehetnél.

A kevés frank a zsebében megcsörrent, ahogy biztonságot adóan megmarkolta. A másik kezével megfogta az ajtógombot és belökte, általában beragadt, de mindig nyitva állt.

- Mama – köszönt a húsz éves lány. – Hazajöttem.

Az anyja a nappaliban volt, egy pohár olcsó likőrt szorongatva a kezében. Egy pillanat múlva undorodva nézett fel. A sarokból egy régi lejátszón valami gyászos csemballó játszott egy szomorú melódiát.

- Isten hozott itthon, kicsi Mademoiselle – hangja ingerült volt. – Hoztál pénzt? – kérdezte élesen, miközben tekintetét a poharán nyugtatta és kezével lötybölte az italt. –Igen? Add ide.

Gondolkodás nélkül kivette a zsebéből a pénzt – azt a keveset, amit aznap megkeresett – és átadta. Éponine anyja felmordult, mikor a lány kiment a szobából. – Mi az ördögöt lehet ebből vásárolni?

Nyomasztó érzéssel a mellkasában Éponine becsukta maga mögött a hálószobája ajtaját. A karácsonyi dal még mindig a fülében csengett gyermekkora emlékeivel, amikor még nem volt koszos, nem kellett a szüleinek pénzt adnia, hogy életben maradjanak.

Nekitámaszkodott az ajtónak, majd lassan lecsúszott a földre. A nappaliból léptek hangja szűrődött fel és apjának ismerős részeg hangja. Ez a hang keveredett anyjának élesebb kiáltásával, egészen addig ameddig egy pofon nem csendült. Éponine lehunyta a szemét.

Hogy tudsz emlékezni, amikor minden körülötted olyan könnyűvé teszi, hogy elfelejtsd?