Az Anglia és a nagy Armada eddigi legközvetlenebb folytatása. Meg fogjátok látni...

Egyik főszereplő új a magyar fanficek kis közösségében, méghozzá HOLLANDIA. Nincs alapom, akire építkezhetnék, ezért csak kísérleti fejezetekkel kezdek. Nyilatkozzatok (nem kell az első fejezet után), milyenre sikerült!

Jó szórakozást!


Hollandia, avagy egy kis angol bíztatás

Hosszú börtönévek után újra Amsterdam utcáit róhattam. Éjszaka volt már, a spanyolok nem siették el az adminisztrációt az elengedésem kapcsán. Fáradt voltam. Egyrészt végigálltam az egész napot a börtön udvarán, végignéztem három felkelő kivégzését, s tettem mindezt a tűző napon, ami minálunk elég ritkán fordult elő, de engem megtisztelt e napon. Másrészt lassan nyolcvan éve – amúgy még csak hetven akárhány – viaskodtam azzal a hatalommániás spanyol őrülttel. Kicsit sem meglepő, hogy nem fogadtam túláradó örömmel hatalmas kegyelmét. A mocsok megérezte, hogy erőm kifogyóban van, ezért engedett el, hátha innentől kezdve jófiú leszek. De azt leshette! Már csak azt nem tudtam, hogy kezdjek neki. A régi módszer, a lázadások csúfos kudarcok voltak.

Hontalanul bolyongtam a város utcáin. Azelőtt volt egy apró, de kényelmes lakásom, de annyi bujkálással, harccal, és szünetképpen börtönben töltött év után egyrészt már a címet sem tudtam, másrészt eladták. Egy spanyol katona költözött oda, miután összeházasodott egy belga lánnyal. No és én hogy is vehettem volna vissza?!

Pénzem nem volt sok, ezért úgy döntöttem, legalább ezért az egy, csonka éjszakáért nem fizetek, hiszen nagyjából már túl voltam rajta. Elbotorkáltam a kikötőben lévő kedvenc fogadómhoz. Felégett. A távoli észak legmélyebb erdeje, a déli sivatagok közepe nem lehetett elhagyatottam annál a romhalmaznál, ami előttem terült el hamvaiban. Spanyolkéz lázadó-ellenes nyomait hordozta.

Ezek után, jobb ötletem nem lévén, utamat egy másik törzshelyem, egy angol-holland kézben lévő ivó felé vettem. A tulaja, a Madame, angol és holland felmenőkkel is bírt, és nagy pártolója volt a függetlenség ügyének, és az angol – különösen a szép, férfinemű – embereknek.

Beléptem, leültem a pulthoz, és néztem magam elé. Még talán azt sem bántam volna, ha oda sem jönnek hozzám. Nem volt kedvem inni. Azonban épp, amikor eszembe jutott, hogy ennyi erővel akár csendesebb helyet is kereshettem volna, a csapos levágott elém egy korsó sört.

- Belga. Magának küldték. – mondta és már magamra is hagyott.

Körülnéztem, ki küldhette. Senkinek a tekintete nem tapadt rám feltűnően, így elsőre tippem sem volt. Előbb a női arcokon futottam végig. A Madame -ot kerestem, de nem volt a helyiségben. Ilyen későn ő különben is aludni szokott már. Felmértem a férfi felhozatalt. Egy lázadót, vagy épp ügyünk ellenzőjét – aki esetleges szeretett volna megmérgezni - sem véltem felfedezni köztük. Valószínűleg a legtöbbje angol volt…

Angol! Felrémlett a szemem előtt néhány emlékkép, amely az Arthurral való közös ivászatokról maradt vissza. Némelyik lehet, hogy angol földön volt, de ő is bizonyosan ismerte ezt a helyet.

De hiába kerestem az asztalok között, nem láttam a két – jobban mondva Antonionak hála egy - hernyóként mozgó szemöldökét, sem a feltűnő ruhát, vagy a jellegzetes sérült szemet, amit egy szemfedő sem tudott rendesen eltakarni.

- Jó estét, holland barátom! – csapott a pultra a hátam mögött Arthur. Majd lenyakaztam ijedtemben, bár fegyverem nem volt. Nem adták vissza a mocskok. Ez a sunyi gyerek pedig egy korsó sörrel a pult mögé ejtőzve settenkedett mellém.

- Jó estét! – köszöntem vissza az első sokk és dühhullám után. Koccintottunk és jóízűen belekortyoltunk a sörünkbe. Milyen jól esett!

- Felcsaptál csaposnak? – kérdeztem, mivel meglehetősen hosszú ideig időzött a pult rossz felén.

- Mi? Ja, nem! – jött a válasz, ami hasonlóan friss és üde elmére vallott, mint amilyen az enyém volt. Fogta magát és átugrott felette, egyenest a mellettem lévő székre. Csakhogy rosszul huppant rá, s néhány percig magasan nyivákolva fogta a sajgó férfiasságát.

- Mi a helyzet? – kérdezte végül irreálisan magas hangon – Rácsok mögül jössz?

- Igen. Látom, neked valamivel jobb színed van. – mondtam, bár ő mindig sápadt volt, és ezt most sem volt máshogy, épp csak az arca nem volt olyan meggyötört, mint az enyém lehetett.

- Nehogy azt hidd! Menekülök otthonról. Teljes a káosz Elisabeth halála óta - Idegesítő egy nőszemély volt, de visszasírom azokat az időket.

- Legalább szabad vagy. Én ki sem hajózhatok az Ő – ez volt Spanyolország, Angliának nem kellett magyarázni – engedélye nélkül. – szóltam keserűen. – Te hogy győzted le?

- A segítségeddel. – válaszolta. Milyen jó barát volt, igyekezett felvidítani.

- Na persze! Három hajó… még el is kaptak… - Ha valaki reálisan végiggondolja azt a segítséget, nem volt sok. Elkaptak, bebörtönöztek, a spanyolokat pedig a tenger és az írek vágták gallyra. Nem sok angol szerep volt abban. Mégis ő kapta a tengerek ura címet, ami szánalmas és unfair.

- Nos, az én szerencsém ott kezdődött, ahol a kalózkodásom. Törvénytelenül leléptem az Újvilágba, és mintha utána maguktól mentek volna a dolgok.

Fogott egy szalvétát, kezdetlegesen lerajzolta az újvilági spanyol területeket, főleg a szigetvilágot, a szárazföldön bejelölt egy pontot és írt mellé egy koordinátát.

- Ha szükséged volna rá. Északról közelítsd meg. A mai spanyolok elfelejtették, csak François és Antonio ismeri.

A régi híres-hírhedt búvóhelyét mutatta volna meg?! Nem akartam elhinni.

- Arthur, ez meg mi a …? – Felnéztem, de már nem volt mellettem. „Fura egy figura" – gondoltam, aztán megláttam, hogy hat angol lépett be keresve valakit. Királyi címert viseltek… A sajátjai elől bujkált! Nem fura, hanem szánalmas volt. De persze segítőkész…