Kezdetek
Gabryel Mantis, nemesisz(kukac)freemail.hu
Készült: 2007/05/29 - 06/20
Copyright: Hellsing, karakterek és helyek mind nem az enyém, aki írta, rajzolta, megvette a jogokat és pénzt kap érte, azé... csupán Alex és a többi eredeti karakter a sajátom, nomeg a hellsinges karakterek sajátságos értelmezése.
Nem is tudom, hol kezdjem… talán a legelején, így szokás – igaz, a szokásra általában fittyet hányok, de most kivételt teszek.
A nevem? Nem igazán fontos… a legtöbb ismerősöm úgyis csak 'kölyök'-nek hív, ami épp megfelelő… hisz olyan is vagyok, mint egy kölyök a húsz évem ellenére, már ha épp kedvem tartja.
Mindegy, nem is ez a fontos.
Inkább hadd meséljek. Egy kicsit.
oOo
Minden viszonylagos.
Nekik csak egy újabb küldetés volt a sok közül. És nekem? Hát… mondjuk úgy, az a nap, ami derékba törte eddigi életemet, jövőbeli terveimet és reményeimet, felforgatta a békés hétköznapjaim, megfosztott mindenemtől, satöbbi, satöbbi, a szokásos drámai maszlag. Tény viszont, hogy nagy csavar volt egy unalmas élet unalmas napjaiban, s minden megváltoztatott. Pont ahogy a filmekben szokott lenni. Csak ez az én életem volt éppenséggel, és nem egy B kategóriás olcsó film.
Családommal már jó ideje nem mozdultunk ki hazánk határain túlra, így izgalmas kalandokat ígért a rég áhított britanniai utazásunk. Bár ha tudtuk volna, mi lesz a 'nagy kaland' vége, lehet, hogy örökre otthonunkba zárkózunk.
A szokásos 'süttessük magunkat a napon egy szép homokos tengerparton és ne csináljunk semmit' helyett ezegyszer úgy határoztunk, inkább bejárjuk az országot egy bérelt autóval. Visszagondolva lehet, jobb lett volna mégis a hassüttetős terv. De ez is csak azt bizonyítja, hogy a bekövetkezett esemény mennyi apró dolgon múlik, s a múltba tekintve már a kis módosítások is más eredményhez vezethettek volna. No persze, utólag minden előrelátható, nem igaz?
Például ha nem állunk meg annál az elhagyatott falunál, ahova kénytelenek voltunk az est leszálltával mégis bevenni magunkat, vagy nem keresünk a lepukkant motel helyett inkább egy takaros kis kiadó szobát az egyik tipikusan óangolos házban, mennyivel másabb lett volna minden. De nem így történt.
Az éj beálltával úgy határozott családom, hogy ideje megpihenni, így is elég kimerítő egy európai embernek naphosszat arra koncentrálni, hogy a másik oldalon üljön az autóban, ráadásul az út másik oldalán vezessen, és egyáltalán minden létező közlekedési szabályt szimmetrikusan hajtson végre. Így esett, hogy az egyik ismeretlenebb angol faluhoz érve lassan végighajtottunk a csöndes utcán, szállást keresve. Az omladozó motel, bármily csábító is volt olcsó szobáival, nem nyerte meg szüleim tetszését, ennyire még ők sem kalandos természetűek. Helyette inkább egy kiadó szobát kerestek, feltételezve, hogy mindenhol akadnak olyan házak, melyek idegenforgalomra szakosodtak, vagy legalábbis némi plusz bejövetel reményében tartanak fenn vendégszobát a megfáradt utazók számára. És csodák csodájára találtunk is egy ilyen házat. Leparkoltunk előtte, és szüleim bementek, hogy elintézzék a formaságokat, míg testvéreimmel összeszedtük az autóból a szükséges csomagokat.
Emlékeim elég kuszák és halványak az esetről; vannak dolgok, amik összefolytak és örvényt képeznek, míg más pillanatok színtisztán és fájó élességgel égnek szemeim előtt mind a mai napig. Hogy mi is történhetett igazán, inkább mások elmeséléseiből és saját érzésekből raktam össze sokkal később.
Emlékszem, sikoltás hallatszott a házból, majd puffanás és valami eltört. Testvéreim értetlen tekintete találkozott, majd bátyám bátran belépett a házba, míg én és nővérem az autó mellől figyeltük eltűnő alakját és hallgatóztunk. A falu csendes volt, csendes akár egy temető. Majd újabb csattanás hallatszott, és a bátyám ordibált valamit, de szavait nem lehetett kivenni. És ismét csend. Nővérem belémkapaszkodott és megremegett. Majd hirtelen elhatározással elindult a ház felé, húzva engem is magával, de én kitéptem karom az öleléséből és hátrébb léptem, felmérve a házat. Ő nem bánta hátrálásom, és elindult egymaga a házba. Nem tartóztattam… bár tettem volna. Késő bánat.
Percekig álltam az éjszaka csendjében. Enyhe szellő borzolta a hajam, és emlékszem, egyedül éreztem magam. Egyedül egy idegen országban, a semmi közepén, elhagyatva a kivilágítatlan kis faluban, a hatalmas csillagos ég alatt. A házból nem hallatszott semmilyen zaj. Percekig álltam ott, majd lassan megindultam a ház felé, pedig minden ösztönöm azt súgta, jobb, ha eltűnök onnan. De mégse hagyhattam magára a családom. Lehet, hogy rám várnak… persze, biztosan… ezzel még magamat se csapom be, hogy is várnának rám. De a kíváncsiság erőt vett rajtam, s összeszedve minden bátorságomat, lassan beléptem a házba.
Bent sötét volt és furcsa szag. Amolyan tipikus régi ház szag, dohtól terhes lég, és volt még valami más is. Nyers és erős. Kicsit beljebb léptem, s az ajtó hangos csattanással becsukódott mögöttem. Nagyot ugrottam, de aztán megnyugodtam. Egy pillanatig. Mintha csapdában csücsülnék. A sötét még mélyebb lett, csak az a néhány keskeny és alacsony ablak szolgáltatott valami fényt a kinti holdtalan éjszakából. De a szemem lassan kezdett hozzászokni a benti viszonyokhoz. Előrébb léptem és éreztem, valami folyadék cuppan cipőm talpa alatt. Valami kiömlött? Talán kiment a biztosíték, azért van sötét, és valaki véletlenül levert valamit, amiben folyadék volt? Ugyan már… szép dolog, hogy az elme mindig próbál logikus és szofisztikált magyarázatot adni a váratlan helyzetekre, de ez csak öncsalás egy ilyen helyzetben, és az a szomorú tény, hogy én is tudok róla. Néha igazán rossz, ha az ember ismeri a saját taktikáit maga ellen, így még az ártatlan illúzióktól is megfosztja magát. Így én se nagyon hittem ezeknek a kósza ötleteknek. Ez az a helyzet, amikor rossz érzések kaparják az ember gyomrát, és alig bír nyelni az idegességtől.
- Hahó? – szólaltam meg végül, várva, hátha válaszol valaki a sötétből. De semmi. Illetve egy kis mozgás az egyik sarokból… ha ott sarok volt egyáltalán. Voltak a sötétségben világosabb és sötétebb részek, és persze az a fényfoltnak nevezhető világosabb rész, amit az ablakok szolgáltattak. Keresztülfutott a fejemen az a gondolat, hogy hogy a fenébe is kerültem én ebbe a helyzetbe, de aztán elhessegettem a feltörő pánikot. Aztán új gondolatként a menekülés ötlött fel, hogy tűnjek innen minél messzebb, jobb egynémely dolgokról nem tudni. Vagy legalább vegyek magamhoz valami önvédelmi fegyverszerű dolgot, szükség esetére. Vagy akár csak egy lámpát. De nem, nem tettem semmit. Aztán meghallottam. Halk nesz, most nem onnan, ahonnan előbb, hanem egy kicsit messzebbről. De hallottam, és folyamatos volt. Közelebb léptem, ismét egy tócsába, de valami keményebbe is beleütközött a lábam. Ijedve visszahúztam, majd kicsit megböktem a cipőm hegyével.
És akkor valami megmarkolta a bokámat.
Felordítottam, kirúgtam és az ajtóig hátráltam, majd hirtelen mozdulattal felrántottam az ajtót, ami a falnak csapódott és kirohantam.
Kint lihegve megfordultam, és csak akkor vettem észre, hogy valami még mindig markolja a bokámat. Meredt szemekkel lenéztem.
Egy könyékből levágott kar markolászta a bokámat, és amint kirohantam, a háztól a jelenlegi pozíciómig véres csíkot húzott utánam. A másik lábammal elkezdtem idegesen rugdosni, aztán mikor végre elengedte a bokámat, jó erősen elrúgtam, akár egy focilabdát.
- Hogy a rohadt… - szökött ki a szitokáradat a számon, amint kezdtem egy szörnyű zombis filmben érezni magam. Igen, tényleg kezdett az egész valami pocsék horrorhoz hasonlítani, és a tényen semmit sem segített a környezet, a hangulat, meg a markolászó kéz… meg az a tény se, hogy utálom a zombikat.
Mikor ezt meghánytam-vetettem magamban és káromkodtam még egy sort, csakmert jobb dolgom nem volt, ismét hallottam a hangokat a házból.
- Ahhaha, neeeem, dehogy megyek én oda vissza… - ráztam meg a fejem, szememet a mostmár nyitott ajtóra szegezve. Szinte szuggeráltam, hogy jöjjön ki onnan valami, és ahogy ott álltam meredten, lassan jöttek is, szép sorban.
- Fú, ba……! – csóváltam meg a fejem, amint megláttam a kijövő alakokat, és még egy lépést hátrébb léptem. A modern kor gyermekeként horrorfilmeken nőttem fel, és ráadásul olyan áldott kíváncsisággal és felfedezővággyal volta megáldva, hogy amitől más ember általában irtózik, az nekem érdekes, vagy legalábbis 'megtapasztalásra jó'-nak mondható. De más dolog valamit nézni, és más átélni. És mint említettem, utálom a zombikat, ha másért nem, hát mert olyan nehezen lehet elpusztítani őket.
Mert amik kijöttek a házból, azok igenis zombik voltak. Először egy idősebb férfi, kar nélkül – nyilván övé volt az a testrész, amit arrébb rúgtam. Aztán egy őszes asszony… majd a szüleim… de testvéreim nem jöttek. Míg az első kettőtől enyhe undor és utálat jött rám, addig családom tagjait látni ily… méltatlan helyzetben felettébb visszás érzéseket keltett bennem.
Érzések törtek fel belőlem, és sírni szerettem volna, vagy legalább búslakodni kicsit a veszteségen, ám az élet mindig beleköp a levesbe, nem igaz? Azok megindultak felém, úgyhogy a gyászolást későbbre halasztottam, helyette kerestem valamilyen eszközt, amivel védekezhetnék ellenek. Igen, persze, el is menekülhettem volna… na de hova? Kihez? Van értelme a semmi közepén futni a vak világba egy csapat zombival a nyomomban? És még esetleg el is érek valahova, mit érek vele? A zombik, legjobb tudomásom szerint minden lehetséges élőt letámadnak és felemésztenek... megesznek vagy azok is zombik lesznek… ez az egyik legutálatosabb tulajdonságuk. No nem mintha zombi-szakértő lennék, de ennyit azért én is tudok. És mi lehet a testvéreimmel? Hirtelen beugrott a tócsa… hát… nézzük pozitívan: őket már nem kell felnyársalnom.
Ugyanis míg hátráltam szépen lassan a közeledők elől, találtam egy jó kis kaszát az egyik fának támasztva az út mentén. Hagytam eluralkodni magamon a harci kedvet és a bosszúszomjat, és csatakiáltással feléjük rohantam, kaszával a kezemben.
Itt álljunk meg egy pillanatra. Hogy nem vagyok normális?
Megesik… az őrületet és a zsenialitást is csak egy hajszál választja el. S hogy ki mit csinálna ilyen helyzetben, döntse el maga. Én nem fogok megfutamodni és hagyni magam levadászni, vagy hagyni a családom megbosszulatlanul… mégha pont a fent említett családom tagjait is kell… legyőznöm.
Itt volt az a pont, ahonnan nem nagyon emlékeztem már, hogy s mint tettem. Tegyük félre azt a kérdést, hogy egyáltalán hogy jutottam ki élve abból a házból, miért nem támadtak le ott a sötétben… utólag úgy magyarázták nekem, mikor eszembe jutott e kérdés, hogy talán épp ettek, mikor bent voltam… De hogy egymagam hogy kaszaboltam le három felnőttet? Ráadásul három felnőtt ghoult, azaz a vámpírok legalacsonyabb fajtáját. Mert amit én – tévesen – zombinak hittem, valójában vámpír volt, bár nem sok különbséggel. Később megtanultam, milyen fajták vannak, és mit tudnak, de akkor, ott nem tudtam semmit… és annyira nem is számított.
Annyira emlékszem csak, hogy lengettem a kaszát, néha beleakadt valami, majd forró permetként beterített a kiömlő meleg vér és fülemet hörgések és sikolyok elegye töltötte meg. Csak rendületlenül lengettem körbe a kaszát, azok meg próbáltak hozzámférkőzni valahogy. Az egyiknek végül sikerült megsebeznie a vállam. De nem számított, az adrenalin elnyomta a fájdalmat, így sikeresen tovább küzdöttem, és éreztem, kevesebben vannak körülöttem, egyre kevesebben. Jó is volt így, mert kezdtem kifáradni, és lassabban mozogni, több hibát véteni. Már csak ketten voltak, s egy fához szorítottak. Megvetettem a hátamat, és tovább küzdöttem. Az egyik lehajolt, majd gyors mozdulattal karját a hasamba fúrta, behatolva az élő hús közé; míg én a másik ghoul fejét sikeresen eltávolítottam a helyéről egy jól irányzott csapással. Azonban a fájdalom a hasamban szétterjedt az egész testemben, és összegörnyedve elejtettem a kaszát, ami nagy hibának bizonyult. Míg a fa tövénél görnyedve próbáltam felegyenesedni, a talpon maradt ghoul megindult felém, kitátva vérszomjas száját. Elkapta a torkomat és felrántott a földről, hogy belemélyessze hegyes fogait a nyakamba. Szinte éreztem leheletét a bőrömön.
Bamm!
Lövés dördült az éjszaka csöndjében, és a ghoul feje szétrobbant, vérrel terítve be engem és a környező dolgokat. Hogy a ghoul markának szorítása megszűnt a torkomon, köhögve ismét a fa tövéhez zuhantam, és levegő után kapkodtam. Kábán fölnéztem.
Két vörös korong bámult vissza rám a sötétből, majd az is elhalványodott, ahogy tudatom kezdett átsiklani öntudatlanságba a vérveszteségtől.
- Küldetés végrehajtva, túlélők száma… egy. – hallottam nagyon távolról és tompán, majd éreztem, ahogy erős karok körbefonnak és felemelnek. Még egyszer kinyitottam a szemem, de nem láttam tisztán, csak sötét és homályos körvonalakat, vörös és fekete színek elegyét és azt a két rikítóan vérvörös korongot; majd lassan éreztem, ahogy egy láthatatlan erő húzza lefelé a tudatomat, s végül arcom valami puhába fúródott, és mindent újra feketeség borított.
oOo
Nem tudtam, mennyi idő telt el, és valahogy nem is számított igazán. A vaksötét, fénytelen űrben sodródtam, semmiből a semmibe; míg a mély sötét körülölelte testemet, és ruha helyett ruhát formált alakomon. Nem volt múlt és nem volt jövő, és jelen sem… nem volt idő és nem volt pillanat, csak a tátongó űr. Nem volt hang és fény, sem érzelem, sem fájdalom, sem emlékek. Ez volt maga a tökéletes pusztaság, mind kint mind bent, mind testben mind lélekben. Talán ilyen volt a mindenség, mielőtt megjelent benne az anyag.
De - ahogy ébredés előtt - lassan szétszakadozott a sötét leple, s vékony fénycsíkok szabdalták darabokra a pusztaságot… ami előbb nem volt, mind megjelent: tér és idő ismét értelmet kapott, ahogy megjelentek az emberi lét korlátai is. Remények és csalódások, álmok és fájdalmak… főként fájdalmak.
Lassan tudatosodott bennem, hogy puha rétegek közt fekszem, s körülölel a meleg, de ez csak pillanatnyi megelégedéssel töltött el, ahogy ismét érezni kezdtem a gyomromban lüktető fájdalmat, mely elnyomta a jobb vállamban levőt. Ám a fájdalom fáradtsággal párosult hirtelen, s megéreztem azt az erőt, mely visszahúzott a sötétbe, amely – mint ahogy a puha meleg takarók is – körülölelt és hívott vissza magába.
Ahogy ébrenlét és öntudatlanság partján lavírozott megtépázott tudatom, s szemem fáradt voltam kinyitni, hangfoszlányok és érintések mégis elértek hozzám, igaz csak tompán és halványan.
- Csúnya seb… kritikus… egy orvost…
- Jól küzdött… egymaga… a családját…
- Bátor, de így… nem ez a megfelelő hely…
- Méltó rá, hogy… becsület… erény… kötelességtudat…
A hangok halványodni kezdtek, ahogy a fájdalom erősödött. Éreztem, vigyázó kezek óvatosan megemeltek, s az ölelő meleget felváltotta egy hűvös légáramlat… a fájdalom erősödött… egyre jobban lüktetett, s hasamat ismét forróság járta át, majd szorító érzés követte. Majd ismét az ölelő meleg, és a sötétség. Megint sodródás semmiből a semmibe, céltalanul, tovább…
De a kietlen éjben hirtelen megjelent egy vöröslő szempár. Tudtam, tekintete keresztülhatol mindenen; nemcsak rajtam, de a végtelen sötétségen is. Ravasz, ám kíváncsi szempár, vérvörösen izzó e fekete éjben. Firtató pillantása rám irányult, belefurakodott lelkem legrejtettebb zugaiba is, csakhogy egy pillanat múlva ismét eltűnjön s magamra hagyjon megint.
Sodródás semmiből a semmibe, céltalanul, tovább…
Tovább…
oOo
Mikor újra feleszméltem, egy idegen szobában találtam magam, s a függönyök közti résen csíkokban behatoltak a lemenő nap vörös sugarai, rácsos mintát rajzolva a szoba falaira és bútoraira. Hirtelen mozdulattal felültem, de felszisszenve azonnal vissza is hanyatlottam az izzadságtól nedves párnára, mivel a fájdalom ismét belenyilallt hasamba. Kitakartam magam, és észrevettem, hogy a rámadott hosszú póló – vagy hálóing volt? – alatt derekam és vállam körbe van fáslizva.
Óvatosan kikászálódtam az ágyból és felmértem a szobát, majd az ablakhoz indultam. Határozott rántással félrehúztam a két függönyszárnyat. A vörösen izzó napkorong akkor bukott le a látóhatáron levő erdő mögé. Eléggé sivár vidék tárult szemem elé, csupán egy hatalmas füves kert néhány jólformált dús zöld bokorral, egy kerítés, mögötte talán út húzódott, a mögött pedig erdő. A sok zöldből ítélve ez még mindig Anglia volt.
Ez a gondolat hirtelen mindent visszahozott, ami történt, és pillanatnyilag feledésbe merült. Fájó élességgel ötlöttek eszembe a kusza történések, villanásszerű epizódokban tértek vissza. Láthatatlan súlyként húztak le a földre, és én megadtam magam: fejemet két kezem közé szorítva guggoltam a földön és előre hátra ringatóztam, ahogy könnyeim patakokban folytak le arcomon.
Nem tudom, mennyi időt tölthettem el így, ám mikorra lenyugodtam és felszárítottam könnyeim a felsőm ujjával, kint éjszaka volt.
Felálltam és újra körbenéztem a homályos szobán. Egyszerűen, de ízlésesen volt berendezve, akár egy vendégszoba, felszerelve minden szükséges eszközzel és bútorral; úgymint ágy, fotelek asztallal, éjjeli szekrény, és persze képek a falakon. Ám túl sötét volt ahhoz, hogy kivegyem, mit ábrázolnak, vagy hogy milyen mintájúak a bútorok. Úgy döntöttem, inkább kiderítem, hol vagyok, hogy kerültem ide, és mi történt. A gyász mellett ezek a kérdések égtek lelkemben és sürgettek, hogy kiderítsem rájuk a válaszokat.
Így az ajtóhoz léptem, és úgy ahogy voltam, egy szál hosszú felsőben, fehérneműben és mezítláb nekiindultam az ismeretlennek.
Az ajtón kilépve egy hosszú, homályos folyosón találtam magam, amit csak néhol világítottak meg a falra szerelt lámpák. Elindultam találomra az egyik irányba, óvatosan lépkedve, nehogy zajt csapjak. A folyosó vége egy nagyobb terembe, vagy inkább csarnokba torkollott, s mint kiderült, az első emeleten lehettem, mert lépcső vezetett le a terem szintjére.
Sehol nem volt egy teremtett lélek sem, így vigyázva megindultam lefelé a lépcsőn, ám hirtelen egy kéz nehezedett a vállamra.
- Wáááh! – kiáltottam fel és megfordultam. Kiáltásom visszhangja kongott a teremben egynéhány terhes másodpercig, majd elhalt. Előttem egy férfi állt. Követett? Nem is hallottam, pedig én semmilyen zajt nem csaptam.
- Elnézést, nem akartam megijeszteni. – mondta bocsánatkérően kimért angolsággal és meghajtotta magát. Hosszú, hátrakötött sötét haját őszes szálak szőtték át, idős kora ellenére ruganyosan egyenesedett fel egy pillanat múlva. – A nevem Walter, a ház főkomornyikja vagyok. – mutatkozott be. A főkomornyik angolul 'butler', ami szerintem sokkal elegánsabb szó erre a foglalkozásra, mint jelentése a saját nyelvemen. Ám mielőtt megszólalhattam volna, folytatta. – Kérem kövessen. – és hátra se nézve megindult visszafelé, azon a folyosón, ahonnan jöttem. Pillanatnyi habozás után utána siettem. Némán róttuk a folyosókat, majd egy emelettel még feljebb mentünk. Itt végül megállt az egyik ajtó előtt, és bekopogott.
- Szabad! – hallatszott bentről egy határozott hang. Walter benyitott és intett, hogy kövessem.
Egy nagy dolgozószobában kötöttünk ki. A falakhoz állított könyvespolcok mellett egyedüli bútorzat egy tetemes íróasztal és a hozzá tartozó székek voltak. A szoba másik oldalán a hatalmas függönyszárnyak széthúzva álltak, nagy ablak mutatott a külvilágra.
Csak egy személy tartózkodott a szobában. Sötét színű zakóban volt, hosszú szökés haja szemébe hullott, eltakarva arcát. Az íróasztalnál ült tornyosuló papírhalmok közt és szivarozott. A füst összesűrűsödött körülötte. Habár messzebb álltam tőle, kaparni kezdte a torkomat és éreztem, hogy a szemem könnyezni kezd, pedig általában jól tűröm a cigaretta füstöt. Mellettem Walter köhintett egyet.
- Sir Integra, kinyithatom az ablakot? – kérdezte a komornyik, mire a másik személy kurtán bólintott, fel sem nézve a papírjaiból. Walter nagy léptekkel az ablakhoz sietett, és teljesen kitárta az ablakot. Éreztem, ahogy az éjszakai hűvös levegő beáramlik a szobába, s némi frissességet hoz a füstös légkörbe.
A másik személy – Sir Integra – végül sóhajtva felegyenesedett, elnyomta szivarját és hátradőlt a székében. Csak ekkor vett észre engem. Ragyogó kék szemei végigmérték egyáltalán nem szalonképes ruházatomat, tetőtől-talpig, majd arcomon állapodtak meg. Ösztönösen kihúztam magam és lesütöttem a szemem, de utána rajtakapva magam, egyenesen a szemébe néztem. Nem akartam megszeppent kislány látszatát kelteni, s én is ugyanúgy végigmértem őt. A férfiruha ellenére, a tartása ellenére ez a személy tagadhatatlanul nő volt, mint megállapítottam kis vizsgálódás után, és leszidtam magam, hogy nem vettem észre azonnal. Biztos a füst miatt. Ahogy egymást vizslattuk, kis habozás után szólni készültem, de megelőzött.
- A nevem Sir Integra Fairbrook Wingates Hellsing. Üdvözlöm a Hellsing Szervezetnél. – biccentett felém. Hangja kellemes de kimért volt, ahogy viselkedése is.
- Köszönöm. Engem Alexandra Black-nek hívnak. – mutatkoztam be én is, átfordítva a nevemet angolra, s próbálva érthetően beszélni. Rá kellett jönnöm, hogy több évi tanulás ellenére is néha nehezen esett magamat más nyelven kifejezni, főként ha ideges voltam. – Ha nem lenne nagy kérés, szeretném megtudni, hogy mi történt és hogyan kerültem ide… és mi történt a… - mondatom félbeszakadt, amint családomra gondoltam. Integra az íróasztal előtt álló székre mutatott, én pedig helyet foglaltam vele szemben.
- Walter, egy kis teát… - szólt oda a komornyiknak Integra, az pedig meghajtva magát elsietett. A zár csukódása után ismét én kerültem Integra figyelmének központjába.
- A Hellsing Anglia egyetlen vámpír-vadász szervezete. Célunk: felkutatni és megsemmisíteni mindenfajta, az országot fenyegető vámpír-tevékenységet. Ami két napja történt önnel, Miss Black, egy vámpír-támadás volt. Sajnálatos módon ön az egyedüli túlélő. – mondta kimért hangon, s a szünetet kihasználva egy újabb szivart gyújtott meg. – Mire csapataink odaértek, egyedül ön maradt tiszta.
- Vagyis csak én nem változtam vámpírrá… - szólaltam meg rekedten, ismét családomra gondolva, ám inkább elhessegetem az emlékeket, csak ismét felkavartak volna. Integra kérdésnek vélve morfondírozásomat, rábólintott. Valahogy meg se fordult a fejembe, hogy talán szórakoznak velem, hogy megkérdőjelezzem a vámpírok létezését… vagy a történtek után bármi másét.
- Ezután a csapat elhozta önt ide. A sebeit szakszerűen elláttuk. A tisztító-csapat pedig összeszedte a holmiját, amit ugyancsak elhoztak. – folytatta. – Minden további dolgot megsemmisítettek és eltűntettek. – átfordítva ez annyit jelenthet, hogy semmi nyomravezető bizonyíték, semmi holttest nem maradt. Sőt még az is lehet – zakatolt az agyam -, hogy a hivatalos dokumentumokat is elintézték, hogy azok, akik vámpírrá változtak, halottá lettek nyilvánítva. Ha van egy ilyen titkos szervezet, amiről még sosem hallottam – pedig elég jártas voltam az angol dolgokban – ki tudja, mennyi befolyásuk lehet.
- A tisztítók azon bosszankodtak, hogy majdnem ugyanannyi dolguk volt, mint mikor én szórakozok a ghoulokkal kicsit. – szólalt meg egy harmadik hang. Azt hittem, csak ketten vagyunk a szobában, de pár pillanat múlva az egyik sötét sarokból kibontakozott egy vöröskabátos, fekete hajú férfi. Vérvörös szemei rámszegeződtek, és felismertem, hogy ő az. Őt láttam, mikor abban az átkozott kisvárosban az utolsó vámpír majdnem megharapott.
Hirtelen mozdulattal felpattantam a székből és védekező állásba álltam, de a férfi nem mozdult, csak felnevetett.
- Alucard, hányszor mondtam már, hogy nem szükséges ijesztgetni a vendégeket. – feddte meg a férfit Integra hátra se nézve. – A bókodat pedig nem hinném, hogy értékelné a hölgy.
- Elnézést, nem állt szándékomban… ijesztgetni. – hajtotta meg magát, majd ismét felnevetett, amint kiejtette az utolsó szót. Még mindig a férfit bámulva lassan visszaereszkedtem a székbe, nyugalmat parancsolva magamra. Ám elég nehéz volt, mert a férfi – Alucard – Integra asztalának sarkára telepedett, csupán egy karnyira tőlem, s vörös szemeivel végig engem méregetett.
- Habár az is igaz, aki harci tapasztalat nélkül három ghoult ilyen ügyesen elintézett, ráadásul a saját vérét, annak nem sok oka lehet az ijedtségre. – jegyezte meg. Ez a bók, mert feltételeztem, ezt is annak szánta, bármilyen groteszk is volt, feldühített. Mégis mi abban az elismerésre méltó, hogy megöltem a saját szüleimet?
Az, hogy hasonló helyzetben nem sokaknak lenne merszük szembenézni saját vérükkel.
Nem beszélt, de hallottam. Hallottam a szavait, pedig nem mozgott a szája. Akkor a fejemben hallottam? Létezhet ez? Telepata?
- Majdnem… vámpír. – mondta most a vöröskabátos hangosan, és ismét felnevetett. Észrevettem hegyes szemfogait és elállt a lélegzetem és türtőztetni kellett magam, hogy megint felpattanjak, majd kérdőn Integrára néztem, aki mindeddig engem figyelt.
- Bár a Hellsing egy vámpír-vadász szervezet, a szokásos emberi alakulatainkon kívül két teljes értékű vámpír is szolgálatunkban áll. Alucard az egyik. – biccentett a férfi felé Integra.
- Örülök, hogy megismerhetem, Miss Black. – hajolt meg ismét, és elkapta a kezem. Kesztyűs kezébe fogta és majdnem megcsókolta a kézfejemet, de hirtelen rántással kihúztam a szorításából. Ez a lovagiasság meglepő, ugyanakkor elismerésre méltó, ám nem éreztem magam úrihölgynek ahhoz, hogy kijárjon nekem. Aztán kis habozás után úgy döntöttem, mégsem leszek udvariatlan. Felülkerekedve minden félelmemen, az új helyzetből adódó megszeppenésen és a történtek miatti zavaron, gonosz vigyorral kinyújtottam felé a bal kezem. Ő az enyémhez hasonló ördögi vigyorral megrázta.
oOo
Mire Walter visszatért a gőzölgő teával, addigra a kezdeti nehézségeken és félreértéseken túljutva, mondhatni, barátságosan beszélgettünk. Többé-kevésbé mindent megértettem, bár kissé nehezebben fejeztem ki magam, de a társalgást ez nem hátráltatta, ha pedig rosszul mondtam egy szót, készségesen kijavítottak.
Míg elvétve a szervezetről tudhattam meg pár dolgot, főként inkább rólam folyt a beszélgetés – bár nincs kétségem, bizonyosan találtak valamilyen adatbázisban szerény személyemről is információkat -, de néha-néha előkerült az a téma, amit legszívesebben elkerültem volna. Vagyis a történtek… és az, hogy mihez kezdek most.
- Nos… az igazat megvallva… fogalmam sincs. – válaszoltam őszintén, mikor nekem szegezték a kérdést.
- Mégiscsak van valami terve… életcél talán? – kérdezte Walter, míg elémrakta a gőzölgő csészét.
- Semmi. – vontam meg a vállamat. – Sosem volt meghatározott életcélom, csak úgy… vagyok.
- Eh, kölyök! – fújt egyet Alucard fejcsóválva.
- És árva. – szólt Integra, figyelemre se méltatva a vámpírt. Bólintottam.
- Se családja, se rokonai. – folytatta tovább, s én ismét bólintottam, míg szánalommal gondoltam magamra, hogy egyes egyedül vagyok a világon, minden rokoni kapcsolat nélkül. Hiába, kis családom volt, még kisebb rokonsággal. Ráadásul semmilyen összetartó erő nem volt a rokoni szálak közt.
- Ebben a helyzetben… úgy gondoltuk… - kezdte Integra, s egy pillanatra összenézett Walterral. – Felajánlunk önnek egy állást itt, a szervezetnél, bentlakással és keresettel.
- Legyek én is vámpír-vadász? – néztem rájuk meglepődve. Ez eddig eszembe se jutott, ami nem meglepő, tekintve, hogy eddig nem is hallottam még ilyenről. Persze, ha eljátszogatok a gondolattal, van benne lehetőség. Másrészről azt hiszem ez a döntés meghatározná egész jövőmet… életemet is talán?
- Valami olyasmi. – mosolyodott el Walter.
- Általában nem alkalmazunk civileket, főleg nem olyanokat, akik harci tapasztalat híján vannak… de ön, ahogy Alucard is mondta – pillantott a férfira Integra. -, megállta a helyét a kivételes helyzetben, amire csak kevesek képesek. A történtek, habár tragikusak, egyben felérnek egy alkalmassági vizsgával, s ön bebizonyította, hogy bátor és talpraesett, ekképpen alkalmas arra, hogy szervezetünk tagja legyen.
- Hm… - próbáltam elképzelni, milyen lenne, de sikertelen volt. Nem volt elég tudásom arról, hogy mit is csinálnak valójában, így nem tudtam semmilyen képzetet ráalapozni. De végül is… mi más választásom lehet még? Ott van a szürke hétköznapi élet, küzdeni a megélhetésért, nap mint nap robot, míg bele nem unsz, megfásulsz, és a végén meghalsz úgy, hogy semmi értelmeset nem hajtottál végre, csak azért lapátoltál, hogy fenntartsd magad, hogy még többet lapátolhass... Szomorúan hangzik, de alapjában véve igenis ez az élet a legtöbbek számára… persze, vannak jó pillanatok is közben, de a rossz mindig maradandóbb a jónál. Ezt akarom én? Vagy itt az új lehetőség, egy olyan ismeretlen tartomány, amiről legtöbben csak álmodhatnak. És ez az út érdekesebbnek hangzik… hm…
- Nem muszáj azonnal dönteni, úgysem gyógyult meg telj…
- Rendben. – vágtam rá hirtelen, magamat is meglepve, s belefojtva a szót Integrába. Alucard elismerő hangot adott, majd felkelve a helyéről, egy bátorító vállveregetés után kilebegett az ajtó melletti falon, közben magában dünnyögve, amiből csak annyit kaptam el, hogy 'micsoda kölyök'.
- Biztosan jól meggondolta? – kérdezte Integra a lehető legkomolyabban.
- Jól? Nem… de ha belegondolok, ez a leglogikusabb lehetőség… per pillanat. Nekem pedig nincs kedvem állandóan várni… - válaszoltam, míg beletúrtam a hajamba, félresöpörve barna tincseimet a szemem elől. És, folytattam gondolatban, mindig is kíváncsi voltam. Túlontúl is.
- Rendben. – mondta most ő, majd Walterhez fordult. – Walter, az egyik vendégszobát át kell alakítani, és a kiképezést is megszervezni… ebben talán a rendőrlány is segíthet majd. Igen, és kell neki egyenruha is, lehetőleg ne olyan, mint Seras Victoriáé, mert Bernadotte kapitány és csapatának figyelme már így is eléggé… lankad az utóbbi időkben. Egyelőre ennyi, a többi kérdést később tárgyaljuk meg.
- Értettem. – hajtotta meg magát a komornyik.
- Miss Black, nyilván fáradt. Pihenje ki magát, holnap majd folytatjuk ezt a beszélgetést. – fordult most hozzám Integra. – Jó éjszakát.
- Jó éjszakát, Sir Integra. – viszonoztam kicsit meghajtva magam, majd kisétáltam az ajtón, amit Walter tartott nekem.
Végigsétálva az immár ismerős folyosón, furcsa, jóleső érzés kezdett átjárni. Megelégedettség, talán? Nem boldogság, mert a két napja történtek beárnyékolták minden boldog gondolatomat, mindig ott lappangva, hogy felszínre törjenek a legváratlanabb pillanatokban. Inkább megelégedettség… a hovatartozással járó megelégedettség. Hogy én is kellek valahova… valamiért.
oOo
Hát így történt, hogy a Hellsing Szervezet tagja lettem. Némi papírmunkával e tény hivatalosan is rendezve lett, valamint Sir Integra elintézte az egyéb, az országban maradásra és miegymásra vonatkozó hivatali dolgokat is, amiért nem győztem neki hálásnak lenni.
Testi sebeim pár napon belül meggyógyultak, Walter szakszerű gondoskodásának köszönhetően. A lélek sebei is kezdtek szép lassan beforrni, ahogy új életem csodái és felismerései elhomályosították az eddigi szürke hétköznapok emlékét.
És természetesen a mesém is tovább folytatódik…