Kísérletezzünk!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Tonhal, akinek az utóbbi időben nem volt ihlete. A szeptember az abszolút mélypont volt egész eddigi írói pályafutása során, mindemellett még a Blogger sem engedte neki, hogy felöltsön dolgokat úgy, ahogy ő akarja. Szóval most megpróbál kiszúrni a saját írói válságával, és fogott egy filmet, amit szépen, gondosan átírt Hetára.

A film: Eredet.

Tartani fogom magam a filmhez, tehát aki akarja, elspoilerezheti magának. Még a párbeszédek egy részét is átemeltem (öh, ja, 100%-át, lol). Egyes fejezetcímek a filmzene egyes darabjai lesznek. Hans Zimmer. Imádjátok velem együtt azt a fickót.

Jó, rendben, elismerem, csak angstos GerItát akartam írni. Na.

Dream is Collapsing

Annak ellenére, hogy a társalgóban legalább kétszáz ember kavargott, és lágy dzsesszre beszélgetett, a nappaliban olyan csend volt, mint egy ravatalozóban. Mr. Honda gondosan felnyársalt egy darab halat a villájával, és úgy tűnt, csak fél füllel figyel rájuk evés közben. Ludwig nem tudott ezzel mit kezdeni. Két mondat között Arthurra pillantott, aki teljesen nyugodtan intett neki, hogy folytassa csak. A japán felé fordulva úgy döntött, taktikát változtat.

Megköszörülte a torkát és kérdezett:

– Tudja, mi a világon a legveszélyesebb dolog?

Mr. Honda felnézett. Barna szemeiben nyoma sem volt az érdeklődésnek.

– A gondolat. Megfoghatatlan és ragályos. Ha egyszer beette magát a fejbe, jóformán kiirthatatlan. A tudatosított ötletből gondolat lesz, az pedig elraktározódik.

– Hogy maga ellophassa? – tette le a villáját a japán.

Ludwig megnyalta az ajkát, de szerencsére Arthur nem esett kétségbe.

– Igen. Az álomban nem működnek a betanult önvédelmi mechanizmusok és a gondolatokat el lehet lopni. Ez az extrakció.

Ludwigra pillantott, átadva a szót.

– Ki tudjuk képezni az elméjét az extraktorok ellen, Mr Honda. Ha kéri, akkor felvértezzük az elméjét, és egyetlen extraktor sem lesz képes behatolni az ön gondolatai közé.

– Ezt mi garantálja?

– Az, hogy a legügyesebb extraktor én vagyok. – Álszerénység lett volna mást állítani. Ebben a szakmában tényleg Ludwig volt a legjobb. Felállt és eltávolodott a hosszú asztaltól. Állva mindig is jobban szeretett magyarázni. – Ha beavat, ha megnyílik nekem, úgy, ahogy még a pszichológusának sem, ha elmondja nekem a legmélyebb gondolatait, csakis akkor tudunk segíteni önnek, Mr Honda. Addig a titkai nincsenek biztonságban.

A japán szeme oldalra rebbent. Ludwig megállta, hogy odanézzen. A férfi arcát nézte, aki megtörölte az ajkait, majd felkelt az asztal mellől.

– Megfontolom az ajánlatukat. További jó szórakozást, uraim.

Azzal sarkon fordult. A testőrei széthúzták előtte a tolóajtót, amin át kilépett a fogadás forgatagába. Ludwigékat a másik irányban kísérték ki, a verandára.

– Rájött – mondta Arthur fojtott hangon. – Honda tudja, csak játszik velünk.

Hirtelen megremegett a föld. Meg kellett kapaszkodniuk a korlátban. Arthur szitkozódott és a tintafekete égre nézett:

– Mi a pokol folyik odafenn?

– Nem számít. A titok benne van a széfben, láttam, hogy ránézett.

– Azt én is láttam, de… – Arthur arcáról leolvadt minden. – Ő mit keres itt?

Ludwig a mutatott irányba fordult és megdobbant a szíve. A verandán egy fiúsan karcsú, alacsony nő közeledett, aki lopva újra és újra Ludwig irányába pillantott. Lenézett a verandáról, az alant morajló tengerre.

– Bízd rám, elintézem – vetette oda Arthurnak.

– Húzz bele, nincs sok időnk!

– Tudom, hogy dolgozni jöttünk.

Vissza se nézett. Csak Felit figyelte.

– Ha leugrom – kérdezte a nő bizonytalanul –, azt túlélem?

– Talán, ha jól ugrasz. Mit keresel itt?

Feli felmosolygott rá, a kiálló hajtincse göndörödött.

– Gondoltam, hiányzom.

– Tudod, hogy igen.

A verandának három bejárata volt, őket a bal szélsőn kísérték ki. Két testőr megállt az ajtó két oldalán, így Arthur kénytelen volt elmenni mellettük, mikor befelé igyekezett. Ludwig pont elkapta a szúrós pillantást, hát kézen fogta a nőt, és megindultak befelé. A fogadás végeztével a vendégek egy része távozott, a másik felük viszont Mr. Honda éjszakai vendégeként az épületben maradt. Ludwig éppen ilyen vendég volt.

A ráosztott szobában voltak az előre elrejtett kellékek. Míg ő elővette a fegyverét és a kötelet, Feli az egyik falon lógó vízfestményt tanulmányozta.

– Milyen ócska ez a kép. Arthur ízlésére vall.

– Az alany a háború utáni brit festészet nagy rajongója – válaszolta Ludwig. – Arthurnak éppenséggel van tapasztalata a témában. Gyere ide, kérlek.

Feli mosolyogva lépdelt oda hozzá, és hagyta, hogy Ludwig lenyomja egy nehéz fotelre. Gyors mozdulatokkal hurkot vetett a kötélre és a szék lábára erősítette.

– Hiányzom a kicsinek?

Ludwig megdermedt, és reszketegen sóhajtott.

– Ha tudnád, mennyire. Most kérlek, ne mozdulj. Levegőzöm egy kicsit.

Kidobta a kötél végét az ablakon, és maga is utánamászott. Alig ért szintbe a megfelelő ablak előtt, Feli odafenn már el is veszítette az érdeklődését és felállt. Szerencsére a szék megakadt az ablak mellett, így Ludwig csak három métert zuhant.

– Verdammt – sziszegte.

Visszamászott az ablakhoz, és felguggolt a párkányra, még mielőtt a szék megadja magát és esetleg utánajön.

Benn elővette a pisztolyát, feltekerte a végére a hangtompítót, és biztonsági állásba eresztve a fegyvert, macskaléptekkel suhant előre az épületben. Az őrök némán hullottak el a lövései alatt.

Visszasietett abba a helyiségbe, ahol Hondával beszélgettek. Félrehúzta az egyik kézzel festett, selyemmel borított tolóajtót, és szusszant egyet örömében. A tolóajtó mögött egy falba épített polc volt, mellmagasságban egy széffel. Ludwig az előre megszerzett számsort betáplálva felnyitotta és kivette a belsejében lévő borítékot. Félbehajtotta, majd egy hajszálra ugyanolyan borítékot húzott elő a zsebéből.

Egyszeriben meggyulladtak a lámpák. Ludwig megpördült, és Honda szemébe, illetve féltucat fegyver csövébe volt szerencséje belenézni.

– Dobja el a fegyvert! – szólította fel Honda.

Mögötte Feli lépett be a helyiségbe, utána két megtermett biztonsági Arthurt vonszolta be. Az angol arcáról egyértelműen leolvashatta, mit gondol Ludwigról és az „elintézem" mondatocskájáról.

– Tedd le a fegyvert, Ludo. Kérlek. – Feli angyalian mosolygott rá.

Soha nem tudott ellentmondani neki, ha így nézett. A hosszú asztalra tette a pisztolyát, és Felihez csúsztatta.

– Ő mondta meg, vagy végig tudta? – kérdezte Hondától, természetesen a feleségére célozva.

Honda ajka megrándult.

– Azt, hogy meg akar lopni, vagy azt, hogy mindketten alszunk? – Ludwig nyelt egyet. Ezek szerint tényleg tudta. – Tudni akarom, hogy ki bízta meg.

Feli felemelte a kezét. Még mindig ártatlanul mosolygott, de a kezében már egy pisztoly volt, amivel előbb Ludwig, majd Arthur fejére célzott. Ludwig megnyalta száraz ajkait.

– Hiába fenyegeted. Hisz ez csak álom, igaz, Feli?

– Attól függ, mivel fenyegetem. Ha megölöm, felébred. De a kín… – Lefelé fordította a fegyvert és elsütötte. Arthur felüvöltött, a szétroncsolódott térdéből vér fröccsent a padlóra. – A kínt az agy szüli, és a díszletből ítélve, most a te agyadban vagyunk, Arthur.

Ha szemmel el lehetne intézni a dolgokat, Arthur jóvoltából már a pokolban égnének mind.

Feli átsétált a másik oldalára, és emelte a pisztolyt, hogy a másik lábába is belelőjön. Honda, az őrök, Feli, mindenki Arthurt nézte. Ludwig vetődött, a simára polírozott asztalon csúszva kapott a pisztolya után. Az első golyót Arthur kapta. A férfi kifejezéstelen arccal esett össze.

Oldalra gördült, és rohanni kezdett, ki a szobából. Mögötte Honda felkapta a leejtett borítékot, feltépte, de csak üres lapokat talált benne.

– Utána! – kiáltotta.

Ludwig ina szakadtából rohant, követte a ház labirintusát. Beugrott egy alkóvba, ott előtúrta a papírokat a zakójából, és lázasan forgatni kezdte azokat. Nem olvasott, csak átfutotta a papírokat, számokat, kulcsinformációkat keresve. A harmadik lap közepén azonban a sorok feketék voltak, bármi is volt odaírva, ő azt nem láthatta. Tehetetlenségében elkáromkodta magát. Azon nyomban meg is bánta, mert meghallották, lövések fúródtak mellette a falba.

Ismét futásnak eredt. Vissza kell mennie Hondához, ki kell szednie belőle a kitakart sorok információit, még mielőtt a remegő talaj kisiklik a lába alól, még mielőtt az álomvilág végleg darabjaira hullik, és ők felébrednek.

Arthur káromkodva ugrott fel a fotelből. A szoba másik felén Ludwig ült előrebukott fejjel, az ő széke egy asztalon állt, mögötte egy kád víz. Arthur rá se hederített, felmarkolta a széke mellett lévő koffert és átrohant a másik szobába. Letérdelt az ágy mellett, amin Honda aludt. Kinyitotta a táskát, majd egy hosszú csövet kapott elő, aminek a végén egy tű volt.

Borisz rémült képpel került elő a konyhából. Addig a függöny ráncai között leskelődve az utcán randalírozó tüntetőket figyelte, akik autókat borogattak és Molotov-koktélokat dobáltak. Ettől volt az álomban a földrengés.

– Mit csinálsz? – nyüszítette. – Ez még korai!

– Lehet, de az álom összeomlik. Hondát még megpróbálom lenn tartani. Jók vagyunk.

Belenyomta az infúziót Honda karjába. A férfi forgolódott és morgott, Arthur pedig a fejét csóválta. Ő már felébredt, és ő volt az álmodó, az ő elméje teremtette a világot, amiben léteztek. Nélküle előbb a kép perifériája, így az óceán és a kert, majd maga az épület is szétesik. Lebuktak, odalenn már tűzharc lehet. Elég egyetlen törmelékdarab, vagy egy golyó, ha a japán meghal, lesheti a lenn tartást.

– Ez így nem fog menni – dünnyögte. – Borisz, ébreszd fel Ludwigot!

A bolgár átszaladt a másik helyiségbe. A csattanások erősségéből ítélve meg sem próbálkozott a finom pofozkodással.

– Nem megy!

– Lökd bele!

– Mi?

– A vízbe! – forgatta a szemét.

Honda még mindig mocorgott, ami aggasztotta. Ellenőrizni akarta az infúziót, de a pisztolycső az arcába nyomva mozdulatlanná dermesztette. Lassan, megadóan felemelte a kezeit.

Honda durván mögé került, és a fejének tartott fegyverrel átvezette a nappaliba, aminek a sarkába ők vitték oda a fürdőből a kádat. A nappaliból nyílt a második emeleti lakás egyetlen ajtaja, Honda azt célozta be.

Ludwig szerencsére már a kád szélét markolta. Felbukkant a víz alól, és egyetlen pillanat alatt felmérte a helyzetet. Ugrott, közben Arthur félreütötte Honda kezét. A fegyver elsült, a golyó a falba csapódott. Ludwig azzal a csinos mázsájával ledöntötte a kis japánt a lábáról úgy, hogy Arthur még mindig a csuklóját markolta. A férfi keze kicsavarodott, de nem kiabált, csak vicsorgott és fájdalmasan sziszegett. Azt is csak egy pár pillanatig. Visszavitték a szobába és kikötözték egy székhez. Akkor már éppen olyan kiismerhetetlen volt az arca, mint addig.

– Jól felkészült – ismerte el Ludwig.

A víz jól hazavágta szigorúan hátrazselézett haját. Arthurnak azonban kisebb gondja is nagyobb volt ennél – az utcán randalírozó tüntetők egyre közelebb kerültek a lakáshoz.

Hondának csak a szemei mozogtak, mikor felmérte, hol van.

– Erről a lakásról még a testőrségem se tud. Hogy találták meg?

– A maga pozíciójában nem nagyon lehet elrejteni egy szerelmi lakot, főleg, ha egy férjes asszonyról van szó – vetette oda Arthur.

Valamikor beszélnie kellene Ludwiggal. Feli nem először lőtte meg munka közben, és nem a legjobb érzés, arról nem is beszélve, hogy a nőnek nem kellene ott lennie.

– Ő biztos nem beszélt – csóválta a fejét Honda.

– Nem? – horkant fel. – De igen.

– Volna még egy apróság – tette össze a kezét Ludwig.

– Közelednek – aggodalmaskodott Borisz.

Honda felszegte a fejét.

– Megkapta, amit akart.

– Még nem. Tudta, hogy jövünk, és egy információt eltitkolt előlem. A szövegből hiányzott egy rész. Mi az? Mit titkol előlem? – előredőlt. – Ha tudta, hogy jövünk, miért engedett be?

– Teszteltem.

– Tessék?

– Lényegtelen. Elbuktak.

– Kiszedtünk minden információt az agyából.

– De a módszereik átlátszóak.

– Ludwig! – csattant Arthur. A tüntetők már tényleg a kapuban voltak.

A férfi felpattant, felmarkolta a pisztolyát az asztalról, és Hondához sietett. A fejéhez tartotta a pisztolyt.

Közben Borisz a szoba másik felében felkapta a fejét. Hirtelen Arthur fülét is megütötték Edith Piaf elnyújtott énekhangjai. Kezdenek kifutni az időből.

– Ki vele. Mit titkolt el?

– Kénytelen lesz közölni a megbízóival, hogy kudarcot vallott.

– A megbízóim csak sikeres munkát fogadnak el – sziszegte. – A kudarc egyenlő a halállal.

– Ludwig! – sürgette Arthur.

A férfi erre felrúgta a széket. Honda nagyot kiáltott, ahogy felborult és az arca a hosszú szálú szőnyegbe nyomódott.

– Mondja el, amit tud! Mindent, amit tud, MOST!

Honda halkan felkuncogott. Arthur összevont szemöldökkel fordult meg. Nem mindennapos, hogy egy halálos fenyegetés közepette az ember nevetést hall.

– Mindig is utáltam ezt a szőnyeget – mormolta Honda. – Utáltam a színét, a foltjait. Azt mégis tudom, hogy gyapjúból van. És én most… – Ludwigra pillantott – egy műszálason fekszem, vagyis ez nem az én szőnyegem. Még mindig alszom. – Mosolyra rándult az ajka. – Álom az álomban. Ön valóban méltó a hírnevéhez, Mr Beilschmidt.

Arthur fülébe csengett az ébresztő, és egy másodpercen belül már a vonaton ült. Az álomhozó mellett a földön ott ült a srác, akire rábízták a holmit.

– A szentségit! – csapott a karfára.

– Hogy ment? – kérdezte a kölyök.

– Rosszul – morogta.

Ludwig egy másodperccel később ébredt, mint ő, Borisz hárommal. Ő volt az álmodó, neki kellett legtovább lenn maradni. Honda nem mozdult. Amennyi nyugtatót beadtak neki, Arthur nem is csodálkozott rajta.

– Féleszű! – dörrent Boriszra. – Elcseszted a szőnyeget.

– Nem tehetek róla!

– Te vagy az építész!

– Honnét kellett volna tudnom, hogy bele fogja nyomni a képét?

– Elég legyen – szólt Ludwig. Éppen Honda pulzusát ellenőrizte.

– Te se voltál éppen százas – vetette oda.

Elmondott még néhány kellemetlenséget, miközben összerámolta az álomhozót.

– Tudtam, mit csinálok – felelt Ludwig hangsúlyok és érzelmek nélkül.

– Igen? – gúnyolódott. – Akkor milyen, amikor nem tudod?

Ludwig mélyen beszívta a levegőt. Leszedte a bőröndjét a poggyásztartóról, és kihúzta a kupé ajtaját.

– Erre most nincs időnk. Leszállok Kyotóban.

– Nem fog benézni minden fülkébe – szólt utána.

– Nem arról van szó, csak nem szeretem a vonatokat. Tokióban találkozunk.

Mire kettőt pislogott volna, a német már el is tűnt.

– Nagyszerű – dörmögte.

Nem mintha még soha nem rontottak volna el munkát úgy, hogy az életük tették fel a sikerre. Őt csak az zavarta, hogy megint neki kellett kifizetnie az alkalmi munkaerőt. Belenyomott egy kisebb köteg pénzt a szélesen vigyorgó srác kezébe, majd fogta a maga táskáját, az álomhozót és az esernyőjét, és másik ülőhely után nézett.

Órákkal később kettőt koppantott egy szállodai szoba ajtaján. Ludwig pillanatokon belül ajtót nyitott. Megint zaklatott arccal a semmibe meredt. Akkor szokott olyat, mikor telefonja volt otthonról. A szoba ablakán beragyogó nap irányába nézett, hogy hunyorgással leplezhesse szánakozó fintorát.

– Megjött a gép – mondta köszönés helyett.

– Megyek – biccentett, és valóban nekiállt összekapni azt a kevés holmiját, amit kiszedett a sporttáskájából.

– Minden rendben? – kérdezte.

– Igen. Miért?

Keményen próbálkozott, hogy a következő mondata ne legyen vádló, de így is belecsúszott egy kis sértettség. Amire mellesleg minden joga megvolt, neki lőtték szét már megint a végtagjait.

– Feli megint ott volt.

– Ja igen… bocsánat a lábad miatt. Nagyon sajnálom.

– Ez egyre rosszabb.

– Bocsánatot kértem, érd be ennyivel – torkolta le. – Hol van Borisz?

– Még nem futott be. Megvárjuk?

– Nem. Két órája kellett volna leszállítanunk Braginszkijnak Honda terveit. Már tudják, hogy elszúrtuk. Ideje felszívódni.

Otthagyták a szobát, és a hotel lépcsőjén megindultak a tető felé. Arthur hosszú hallgatás után kérdezett:

– Hová mész?

– Buenos Airesbe. Egy időre eltűnök, aztán ha lecsengett az ügy, keresek melót. Te?

– Hazamegyek.

Mire végiggondolta, már ki is csúszott és legszívesebben tökön döfte volna magát. Szerencsétlen német nem mehet haza, és csak időnként telefonálhat, különben bemérik a hívását. Pocsék lehet, ha az ember nem látja a rokonait. Mondjuk, személy szerint ő pont megvolt nélkülük, de kinek mi. Ha olyan rokonai lennének, mint Ludwignak, még talán hiányolná is őket.

A tetőn egy helikopter várta őket. Már a leszálló szélén álltak és a fejhallgatókat is felvették, mikor nyílt a gép tolóajtaja, és meglátták, hogy már ül benne valaki. Honda Kiku figyelmes barna szemei fürkészték őket.

– A francba.

Hát, ez kicsúszott. És a fejhallgató miatt hála istennek mindenki hallotta.

Ami még szebbé tette, az a Hondával szemközt ülő, megverten pislogó Borisz volt.

– Hozzám fordult.

Végigfutott a hátán a hideg. Fura, ha az ember fülébe közvetlen közelről szólnak bele, pláne úgy, hogy egy fél nappal ezelőtt ezt a fickót még nagyban hajkurászták egy álomban.

– El akarta adni önöket, hogy mentse a bőrét. – Intett az egyik emberének, aki Ludwig mellé lépett és egy pisztolyt nyújtott a német felé. – Az öné a jog, hogy elégtételt vegyen.

Ludwig a fejét rázta.

– Nem élek ilyen módszerekkel.

Honda bólintott és kettőt koppantott az üvegen. A másik oldalt is nyílt az ajtó, és egy megtermett japán kirángatta Boriszt a gépből. Ketten hurcolták odébb, míg két másik férfi finom noszogatására Arthurék beszálltak. Honda fürkésző tekintetét állva egyre erősebb volt benne a késztetés, hogy kivetődjön a helikopter ajtaján, még úgy is, hogy már percek óta repültek.

– Mit csinál vele? – kérdezte halkan Ludwig.

– Én? Semmit. – Rövid, jelentőségteljes szünet után hozzátette: – Ivan Braginszkij nevében nem tudok nyilatkozni.

Összenézett Ludwiggal. Nagyon rosszat szimatolt.

– Mit akar tőlünk, uram? – kérdezte Ludwig óvatosan.

– Incepció. – Arthur felkapta a fejét. – Szóba jöhet?

– Lehetetlen – vágta rá.

– Ha ki tudnak lopni egy gondolatot az agyból, akkor miért ne tudnának berakni egyet?

Arthur gúnyosan mosolygott.

– Rendben. Elültetek önben egy gondolatot. Azt mondom, hogy ne gondoljon elefántra! Most mire gondol?

Honda magától értetődően felelt:

– Egy elefántra.

– És ön tudja, hogy ez nem saját ötlet volt, hanem tőlem kapta! Az elme vissza tudja keresni az egyes gondolatok eredetét. Az ötlet születése nem hamisítható.

– Ez nem igaz – mormolta Ludwig.

Legszívesebben kirúgta volna a gépből. Éppen most bizonygatja, hogy a dolog lehetetlen, és talán elengedik őket anélkül, hogy hiányozna valamijük. Vidáman hazamehetne megenni a bátyja borzalmas haggisát, erre benyög egy ilyet!

– Képes rá? – kérdezte Honda.

– Most választást kínál nekem? A dolgot Braginszkijjal magam is meg tudom oldani.

– Akkor van választása.

– És én szeretnék elmenni.

Akkor mi a francnak nyögted be, hogy lehetséges, tündérbogaram. Lesz egy hosszú és kínos beszélgetésük, annyi szent.

Leszálltak. Honda a kifutón várakozó magángépre mutatott.

– Adja meg nekik az úticélt.

Kiszálltak. Arthur sietősen indult neki, és reménykedett, hogy nem most fog utánuk szólni. Hát de.

– Mr Beilschmidt! – Visszafordultak. – Nem szeretne hazamenni? Németországba. A családjához.

Arthur majdnem hozzávágta a táskáját. Ez elég övön aluli húzás volt.

Ludwig egyetlen pillantást vetett rá, és visszasétált a géphez. Arthur mellett megjelent az egyik gorilla, hogy elkérje a fejhallgatóját, de egy kézmozdulattal megkérte, hogy várjon. Erre a beszélgetésre kíváncsi volt.

– Nem tudja elintézni. Az lehetetlen.

– Akárcsak az incepció.

– Ludwig, gyere, menjünk! – kiáltott oda neki.

A férfi toporgott.

– Mennyire összetett a gondolat?

– Igen egyszerű.

– Egy gondolat sem egyszerű, hogyha bele kell ültetni valakinek a fejébe – szögezte le.

Honda sóhajtott.

– A legfőbb vetélytársam egy öreg és beteg ember. A fiának, aki rövid időn belül megörököl tőle mindent, úgy kell döntenie, hogy feldarabolja a vállalatbirodalmat.

Ez hol a francban egyszerű.

– Hagyjuk ki ezt a munkát, Ludwig!

– Várj még – szólt hátra neki a válla felett.

Oké, ő a főnök, mégiscsak ő a legjobb ebben a rohadt szakmában, de azért szeretné, ha az ő véleményére is adna.

– Hogyha elvállalnám, hogyha… meg lehetne csinálni, akkor milyen garanciát kapnék? Honnan tudjam, hogy hazajuttat?

– Sehonnan. De én tudom. Vagy azt választja, hogy kockáztat… vagy azt, hogy ha öreg lesz, megkeseredetten és magányosan hal meg.

Ludwig lehajtotta a fejét. Arthur már fogalmazta is azt a rövid monológot, amit majd a gépen a fejéhez vág. Talán felveszi és másolatban elküldi ennek a nyomorult japcsinak is. Az ötletelés szilárd elhatározássá érlelődött, mikor Ludwig bólintott.

– Gyűjtsön csapatot, Mr Beilschmidt! És válassza meg jobban az embereit.

Sajnos felszállt, mielőtt kioszthatta volna. Bosszúból kért abból a steakből, amivel a gépen megkínálták. És még finom is volt. Megfeledkezett miatta a repülés iránti fóbiájáról. Bezzeg Ludwig csak ült a saját tányérja felett, és nagyon komolyan bámulta a felhőket.

– Figyelj, tudom, hogy szeretnél hazamenni, de ez a meló nem fog összejönni.

– De sikerülhet. Csak elég mélyre kell menni.

– Nem tudhatod.

– Csináltam már ilyet – vallotta be.

– Na és kivel?

Kerülte a pillantását. Szóval Felivel. Olyan mélyet sóhajtott, hogy innen a levegőből is súrolta a Marianna-árok alját.

– Miért megyünk Párizsba? – váltott témát.

– Mert kell egy építész.

Koppant a cipője alatt a márványpadló, az ajándékszatyor madzagfüle átnedvesedett a tenyerében. Tudta, hová megy, nem kellett útbaigazítást kérnie. Emeletre fel, harmadik előadó balra. Ott is volt, a katedra mögött ült, a méretes asztalon szét voltak teregetve a papírjai, a táblán mögötte számítások. Ráncosabb volt, mint mikor utoljára találkoztak, de a haja még mindig szőke, igaz, egyre világosabb. Meg nem mondta volna róla, hogy már elmúlt hatvan éves.

– Apa – állt meg a lépcső tetején. – Még mindig nem szereted az irodádat?

Aldrich Beilschmidt felnézett és letette a tollat. Azt a halvány valamit produkálta, amit a családjuk merevebb arcú tagjai boldog mosolynak neveztek.

– Nem lehet gondolkodni abban a cellában. Nem túl veszélyes itt lenned?

– Te is tudod, hogy amilyen bürokrácia itt van, sosem adnának ki Németországnak.

– A te esetedben szerintem azért összehoznák valahogy.

Leballagott hozzá, és feltette a kezében szorongatott ajándékszatyrot az asztalra.

– Küldenék… egy kis ajándékot Romeónak. El tudod vinni?

– Ha hébe-hóba kap tőled egy plüssállatot, még nem győzi meg, hogy van apja.

Sóhajtott.

– Tudom, de… a mostani munka más. A megbízóim nagyon befolyásos emberek, el tudják intézni, hogy megszüntessék ellenem a körözést. Ha összejön, haza tudok menni.

Jó nagy ha. De még mindig több remény, mint amije egy héttel, vagy akár csak egy nappal ezelőtt volt.

– Cserébe csak hagynom kéne, hogy megrontsd az egyik tehetséges diákom, nemde? – tippelt Aldrich. Fia arcába nézett és horkantott. – Sejtettem.

– Tudod, hogy mit ajánlok.

– Veszélyt és még több veszélyt.

– Korlátlanul használhatja a fantáziáját, kiszabadulhat a valóság szűk keretei közül, a semmiből emelhet városokat.

– Álmokban élne, akárcsak te – bólintott.

– Nem kell belépnie az álomba, elég megterveznie és betanítania a szinteket – rázta a fejét.

Apa szkeptikus volt.

– Tervezhetsz magad is.

Ludwignak akkora csomó nőtt a torkába, mint a sógornője palacsintasütője.

– Feli nem engedi.

Aldrich arcán átfutott az aggodalom. Előredőlt és halkan, könyörögve kérte:

– Térj vissza a valóságba!

– A valóságba? A fiam, a te unokád, arra vár hogy hazamenjek. Ez lesz az utolsó munka, ez elvisz hozzá. Nem lennék itt, ha tudnék más megoldást, apa. – Könyörögve összetette a kezét. – Kérlek, segíts. Kell egy építész, aki olyan jó, mint én voltam.

Aldrich hunyorgott.

– Akad egy, aki még jobb is.

Követte őt az épület másik szárnyába. Míg arra vártak, hogy vége legyen az előadásnak, Aldrich mesélt neki arról, hogy mi van otthon. Hogy van a kisfia, mekkorát nőtt, hogy megy Gilbertnek az építőipari vállalkozása, Roderichet végre kiengedték a szanatóriumból, és otthon próbálja kiheverni a depresszióját. Az apja panaszkodott, hogy ennek örömére folyamatosan mélabús zenéket komponál.

– Így vissza fog esni – csóválta a fejét. – És még csak az sem lendít a hangulatán, hogy már felkéréseket kap és imádják minden hangját.

Haza akart menni hozzájuk. Anyához, apához, két fivéréhez, a kisfiához.

Álmodozását a termekből kitóduló diákság zavarta meg. Aldrich fürkészni kezdte a tömeget, majd odakiáltott egy szőke férfinak:

– Francis!

Egy viszonylag alacsony fiatalember volt, vállig érő hajjal és pamacsszakállal. Mosolyogva nézett fel Aldrichra.

– Francis, engedje meg, hogy bemutassam a fiamat, Ludwig Beilschmidtet. Kínálna önnek egy állást.

– Gyakornokit? – nézett fordult felé.

– Többet annál.

Biccentett egyet az apjának, és egy kézmozdulattal maga után hívta a fiatalt az udvarra. Az aktatáskájából előkotort egy vázlatfüzetet és egy filcet.

– Ez egy tesztfeladat.

– Elmondanád, hogy milyen munkáról lenne szó?

– Előbb bizonyítanod kell, hogy alkalmas vagy a feladatra.

– Miért?

– Ez a munka nem kifejezetten legális.

Francis szemöldöke felszaladt, de nem kérdezett többet a teszt végéig. Két perc alatt terveznie kellett egy egy perc alatt megoldható labirintust. Kellett neki néhány bemelegítő-kör, és és fel kellett cukkolnia egy kicsit, de akkor olyat tett le elé, hogy Ludwig megemelte a kalapját.

– Jó. Ez tetszik.