Szeretek álmodozni. A valóvilág sokszor túl unalmas és egysíkú számomra. Emberek jönnek, mennek, olvadozó karamellamasszaként próbálnak előrébb jutni, de mindenhol ott hagyják a ragadós nyomaikat. Kellemetlen és bosszantó, hiába is próbálom leszedni az ujjamról, egyszerűen nem akar eltűnni. Jobb messze elkerülni.

Az iskola sem tudja egy pillanatra sem felkelteni a figyelmemet. Sótlan és rágós, akár a spenót, egyszerűen nem tudom legyűrni a torkomon. Kiskoromban egyszer véletlenül beleharaptam egybe, azt hittem valami fincsi rágcsa. Ugyanezt a visszataszító, keserű ízt érzem minden egyes alkalommal a számban, ha az iskolára gondolok. Csak ülök fintorogva a helyemen naphosszat és figyelek. Bár sokan azt hiszik, hogy csak álmodozok, és ami az egyik fülemen be, a másikon azonnal ki. Pedig mindent hallok, épp csak nem érdekel. Pedig kutatok, keresek, hátha találok valamit, ami életre kelt. De addig is folyamatosan nassolok, hogy elűzzem ezt a rossz ízt a számból. Valahogy így került terítékre a kosárlabda is.

Ilyen magassággal mondjuk nem is meglepő, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekem jutott eszembe. Társaim csábító, lépes méz szavai vezettek oda. Ha már erőlködés nélkül, pusztán az adottságaim miatt jó lehetek benne, talán megéri. És édes meglepetést okozott.

Na, nem az edzések, azok olyan savanyúak, hogy belefacsarodik az ember nyelve, kiszárítja az egész torkát. Csak még jobban szomjazok tőlük valami édes után. Szerencsére még egyetlen olyan citrommal sem találkoztam, ami ne fogyott volna el. Az egész éves várakozás egyre csak gyűlő citromkarikákba tornyosult, majd újabb és újabb tornyokba, de még mindig nem találtam igazán lényegesnek ezt a sportot. Itt a Teikoban azonban minden más. Na, persze nem az edzések könnyebbek és rövidebbek sőt, ha Akachinon múlna, a lehető legnagyobb és legsavanyúbb citromokat választaná ki. Ennek ellenére minden egyes karikát elviselhetővé édesíti az aranyló, csillogó méz. Bár… Midochin nem tartozik ide. Ő szinte mindig olyan savanyú, mintha citromba harapott volna. És még haja is arra az undok spenótra emlékeztet. Mindegy, szükségszerű rossz, ami még csak figyelemre se méltó.

Persze vannak dolgok, amik még az én érdeklődésemet is fel tudják kelteni. Például szünetek. Lehet az iskolaszünet vagy csak ebédszünet… bár csak akkor, ha jó idő van, nem túl meleg és nem is túl hideg. Ilyenkor ki lehet feküdni a tengernyi, zöldellő gumicukor fűszálakra és bámulni az égen úszó vattacukor felhőket. Az sem hátrány, ha nincs senki a közelben. A tömeg és a zaj kellemetlen. Talán csak Kuroko az egyetlen, aki nem zavar ilyenkor, hisz úgy beleolvad a környezetbe, mint a piruló mályvacukor a tűz felett. Igazán észre sem veszem, hogy ott van.

Ezenkívül szeretem még az édességboltokat. Az egyetlen ok, hogy erőfeszítést tegyek, akár még a város másik végébe is elmenjek egy-egy különleges falatért. A legjobb dolgokat, úgyis mindig ott találjuk meg, ahol nem is számítottunk volna rá. Mondjuk a tökéletes nyalánkságot. Ez az egy, ami mozgatja a világomat, e körül forog a Napom és szemem minden egyes szikrázó csillaga is csak neki ragyog. Mert mindent tud, mindig igaz, egyszerűen abszolút. Olyan helyen bukkantam rá a polc alatt porosodva, ahol soha nem gondoltam volna.

Jól becsomagolt, sok réteg alá burkolt valóját percek alatt ki tudom szabadítani. Tépem, szaggatom, nem tud tovább rejtőzködni mohó étvágyam elől. Elevenen képes lennék felfalni, úgy tombol bennem a vágy, mint egy hatalmas erejű, mennydörgés kísérte, villámokkal átcikázott vihar. Mindent letarol, szétzúz, ami az útjába kerül. Így teperlek le én is minden egyes alkalommal. Érzem, hogy a szenvedély épp úgy mardossa a bensőmet, mint a tiédet, apró darabokat pusztítva el belőlünk, hisz akármilyen óvatos vagy visszafogott vagyok, egyszer el fogsz fogyni. Ezért nem is teszek így.

Természetesen az édességem nem csak az ízével, de már rögtön a látványával magára vonja a figyelmet. Különösen az enyémet, rabul ejti a szemeimet, hogy semmi és senki más nem létezhessen számomra. Sokszor a fejemhez is vágják, amiért nem szentelek kellő figyelmet a fontos dolgoknak. De én nem értem, ők hogy tudják egy pillanatra is elszakítani a tekintetüket rólad, ha előkerülsz. Megidézel és romlásba taszítasz. Száguld a vér az ereimben, fel-le ugrál a szívem a mellkasomban, hogy mozgásra bírja az én lusta testemet. Most minden porcikája vigyázban állva remeg előre a várakozás izgalmától, az élvezettől, ami a sokadik falat után sem veszít erejéből.

A színeid is egyedülállóak. Tökéletesek, akárcsak minden más rajtad. Olyan egyszerűek, mégse jutna soha az ember eszébe. Pedig mással soha nem lenne helyettesíthető, minden egyéb csak visszafogna igézetedből. Annyira a sajátjaid, hogy minden más árnyalat csak hozzád fogható.

Nem visszafogott, mint a vattacukor halvány derengése, de nem hasonlító az élénk nyalókák egyszerűségéhez sem, vagy a mézeskalács meleg, otthonos színeihez. Ezek közül egyik sem kavarná fel az érzékeimet. Ez a lángoló vörös azonban közel sem mondaható közönségesnek, nyugodtnak, vagy kellemesnek. Épp ellenkezőleg. Vadul lobogó eleven tűz, az a fajta, mely akkor is magához édesget, ha az ember tisztában van vele, hogy elevenen fog elégni. Hisz pont erre az egész testét átjáró pusztító gyönyörre vágyik. Ilyen apró, puha karmazsin szálak fonják körbe az amúgy fehér édességet. Mert amikor végül leolvad az őrjöngő düh vörös máza, pontosan ennyi marad. Hó, csend és a lassú halál. Habár a fullasztó forróság után az ember csak úgy szomjazza a hideget, ez azonban több annál. Dermesztő fagy, ami bár először hűsítőnek hat a vágy tüze után, mégis a csontig hatol. És amint bent van, belülről pusztít. Elzsibbaszt, hogy mozdulni se tudjak az apró tűszúrásszerű fájdalom elől, míg egy részem bele nem hal.

Sokáig megelégedtem ennyivel is, ezzel a távoli sóvárgással, visszafogott, gúzsba kötött ösztönökkel. Pedig legbelül egy hang kitartóan uszított, hogy most azonnal kaparintsam karmaim közé és jó erősen mélyesszem bele a fogaimat. Még emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor felcsendült a még éppen csak elhaló suttogás. Hiába volt mindig körülöttem, csak akkor kaptam észbe micsoda ínyencség hever a szemeim előtt. Majd ez az élveteg, kaján belső parancs szinte üvöltött a fülembe. Lehengerlő ereje szétfeszítette a bensőmet, ujjaimat, hogy most azonnal a markomban tudhassam. Csak pár lépésre volt tőlem.

Sokáig ellenálltam. Csak gyűjtögettem bátorságom morzsáit, hisz rettegtem tőled. Az erődtől, a tüzedtől, hogy vajon milyen méreg fogja szétmarni torkomat, ha egyszer engedek a csábításnak. Addig is csak az egész világomat változtattad keserűvé. Mint egy undok barna színben bugyborékoló gyógyszer, ami próbált megóvni az őrülettől, megőrizni józan eszem utolsó bástyáit. Ebbe kotyvalékba keveredett bele minden, amit szeretek, és amit nem. Iskola, szünet, edzés, a citromkarikák, minden. Elérted, hogy te maradj az egyetlen édes a világomban, de az elérhető beláthatatlanban maradtál. Csak egy olcsó kis illúzió, mintha csupán az ujjaimat kéne köréd fonnom és máris az enyém lehetnél. A valóság persze merőben kiábrándító, hisz messzebb voltál, mintsem bárki elképzelte volna. Ilyen teljes nyugalomban játszadoztál, délibábot bocsátottál a szemekre, nem törődve, hogy közben felőrölöd az idegeiket. Teljes biztonságban érzeted magad és abban is voltál, mindaddig, amíg nem jöttem én. Nem számoltál vele, hogy az én lábammal fele annyi idő alatt megteszem a távolságot, mint mások, a karom messzebbre elér, és persze a rajongásom is elsöprőbb. Így bár a félelem szüntelen visszataszajtott, végül mégis elértelek.

Ahogy félőrültként rád vetettem magamat, biztos te is megijedtél. De az is lehet, hogy előre tudtad, nálad sose lehet kiszámítani. Mindenesetre akárhogy is van, én egyiket sem érzékeltem ezek közül, addigra már nem maradt épp agysejtem, hogy kapcsolatot tartsak a külvilággal. Éheztem. Édességre még ennyit nem vártak, de minden egyes percért megérte. Már rögtön az első harapás után az egész világomat a feje tetejére állítottad, újraszínezted és megédesítetted. Mindent, amit szeretek, és amit nem: iskola, szünet, edzés, a citromkarikák, minden. Pedig éppen csak a mázat nyalogattam le rólad, még a fogamat sem mertem beléd mélyeszteni, nehogy kettétörj. Mégis, ahogy szétrobbant az ízed a számban, azt hittem, megértettem. Minden teljes lett, abszolút, akárcsak te. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez csak kóstoló volt mérgedből. Egy voltam a játékaid közül, akit érdemesnek találtál, hogy szórakoztasson.

Mindenesetre nem érdemelted azt a bánásmódot, amit aznap kaptál tőlem. Durva voltam, mint egy kisgyerek, aki életében először kap csokoládét. Maga a tudat, hogy végre a kezembe tarthatlak és az enyém vagy, tovább tartott megemészteni, mint azt a néhány falatot, amit elvettem tőled. Ebben nem volt megállj, vagy bármilyen határ, ami véget vetett volna mohóságomnak. Ki kellett élveznem az erőfölényem, még ha csak látszat volt is az egész.

Te téptél, ütöttél, de valljuk be, egy félőrült, koplaló koldus erejével nem vetekedhettél.

Mire feleszméltem mindezekre, más késő volt. Olyan mély bűntudat telepedett lelkemre, hogy azon nyomban elmenekültem. Még csak tettem emlékfoszlányai is jeges rémülettel zúzták össze testemet, így gondolataimat mély, sötét verembe vetve fékeztem meg az emlékezést. Ujjaimról és ajkaimról azonban nem moshattam le vétkem nyomait. Egész éjszaka rettegtem, ostromolt belül lelkiismeretem, a gyomrom olyan apróra zsugorodott, hogy azt hitem, már soha többé nem fogok ételre nézni. Egész éjszaka vergődtem, le sem hunytam a szemeimet, elevenen égtem szégyenemben. Éj még ilyen lassan nem múlt el, Én mégis könyörögtem, hogy soha nem érjen véget, hisz amint a másnap kíméletlenül eljött, már minden rövid percekké mosódott. Felkeltem, elmentem az iskolába, majd edzésre… Te pedig ott voltál, mintha mi sem történt volna, a csomagoláson még csak egy apró gyűrődés sem látszott. Bűnös megkönnyebbülés kerített hatalmába. Hát persze, hogy még mindig itt vagy, el sem tudnám képzelni a világot nélküled. Hisz ha ez egyszer bekövetkezne, ne mozogna többé világom, céltalanul keringene tovább a Napom, szemem minden egyes szikrázó csillaga végleg kihunyna.

Persze a te hibád minden. Ha csínján bánnál a bűverőddel, nem akadnának bele az olyan szerencsétlenek a hálódba, mint én. Ha nem mindig a makulátlan, tükörsima jégfelületről nézne vissza az arcom, talán nem csak azon az egy estén esett volna meg rajtad a szívem. Ha mutatnád, hogy elég, talán erőt tudnék venni mérhetetlen önzőségemen, és megkímélnélek. De soha nem teszed, így nem várhatod el, hogy valaha is felmerüljön bennem bármiféle együttérzés is. Hogy te is élvezed a mi személyes egy- egy elleni meccsünket, vagy csak a büszkeséged nem engedi, hogy levesd magadról ezt az érzéketlen maszkot, esetleg manipulálni próbálsz vele… Fogalmam sincs, de addig nem is érdekel, amíg el nem taszítasz magadtól. Kellesz nekem, akárcsak másnak a levegő, én is épp ilyen önkényes szívlak magamba. Soha meg nem alkuvó vágy. Ezt már abban a pillanatban tudtam, amikor azon a bizonyos másnapon megpillantottalak sértetlenül, és az egész éjszakás szenvedés és lelkiismeret-furdalás ellenére is összefutott a nyál számban.

Mostanra persze már teljes egészében megízlelhettem. Na-h… legutóbb is olyan mohón majszoltalak, féltem, még azelőtt elfogsz, hogy valójában kiélveztelek volna. Persze ez is csak önös éhségemnek köszönhető, te mindig teljes valódat tálcán kínálod számomra. És most már nem is vagyok olyan ostoba, hogy megelégedjek csupán a mázzal. Habár már pusztán a csomagolás erőszakos letépése jóleső bizsergéssel árad szét a testemen, tudom jól, hogy ez csak lusta, langyos fuvallat a későbbi élvezet tombolásához képest.

Hiába próbáltál is valamikor még ezen a ponton ellenkezni, mindig kudarcba fulladt. Legyél akármilyen tisztelet és tekintélypancsoló, a nyers, zabolátlan erő és állati ösztönök téged is ledöntenek a lábadról. És amint az ajkaim közé veszlek, valld be, már eszed ágába sincs megállítani. Rabom vagy ugyanúgy, mint én a tiéd.

Vérvörös, puha szálak lágy hullámain futnak körbe alakodon, egy- egy érintésemre azonban az égbe törnek, vadul csapkodnak ide-oda. Már érzik, hogy vihar közeleg, mégis próbálják megőrizni józanságuk utolsó darabjait, amíg csak lehet. Kénytelen vagyok belemarkolni a vörös tengerbe, hogy megzabolázzam és ajkaim végre rajongó csókba egyesülhessenek a hófehér édességgel. Kóstolgatom finoman, durván, majszolgatom, míg a fagy parázsló tűzzé nem olvad, mikor már a levegő is tőlünk izzik.

Csak ezután kezdem feltérképezni a távoli hófödte mezőket. Érintetlen vadon, ahova ember még nem tette be a lábát előttem, így minden harapást és karcolást ismerősként üdvözlök a hibátlan bőrön. Egészen olyan, mintha selyemcukron futtatnám végig a nyelvemet; selymesen kemény, csak bizonyos helyeken, egyre beljebb érve lesz igazán puha.

Mondtam én, hogy innen már te is épp úgy vágysz rám, mint én te rád, különben nem remegnél olyan édesen az érintésemtől, nem simulnál bele készségesen a tenyerembe, hogy feltárd legféltettebb titkodat. És én ugyanilyen áhítattal veszem ajkaim közé a maiubohoz hasonlító édességet, bár érintésre már nem olyan lágy, inkább hasonlít egy kőkemény nyalókára. Itt már egészen visszafogom tomboló vágyamat, nehogy túlságosan elragadtassam magamat. Testem pattanásig feszül az erőlködéstől, hisz sóvárgok, hogy végre megint öntudatlanul vergődve, sikítozva lássalak. Mégis óvatosan kapom be, először még nem az egészet, csak lassan nyalom végig. Várom a percet, amikor a szemeidben már ugyanaz az őrült, elfojthatatlan éhség fog tombolni. Akkor van az elég. Belegondolva ez épp oly kegyetlen, mintha gyors és kíméletlen lennék, de az érzés, ahogy ez a szempár marja, égeti a bőrömet, leírhatatlan. És magamra is kell gondolnom.

Már látom, hogy kissé tovább játszottam a tűzzel, mint kellett volna. Érzem, hogy sajog minden porcikám, ahogy ráemeled arany lángokban csillogó szemed. Legalábbis az egyiket, de ez is olyan veszedelmes, hogy nyüszíteni tudnék a fájdalomtól. Veszíteni fogok… Már abból tudom, hogy hófehér ujjaid a hajamba markolva rántják közelebb a fejemet, míg a másik kezeddel a vállamba vájsz bele. Pedig még csak át sem éred széles hátamat…

- Eljátszottad az esélyed – leheled az ajkaimba, majd egy határozott mozdulattal visszarántod a fejemet, mikor vadállatként rád vetettem volna magamat. – Atsushi…

Megszédülök a kíntól, és bár éppen csak pillanatra hagy el az erőm, ez pont elég neked, hogy kitépd a kezemből az irányítást. Mire újra kitisztul a szemem előtt a világ, már rajtam ülsz, önelégült mosolyod árnyéka vetül arcomra. Majd szétvet a kéjes öröm, hogy leigáztál. Tekinteted eszelős, felemás fénye elvakít, kénytelen vagyok átadni magam neked.

Apró kezeid máris a péniszemre fonódnak, engedelmesen és keményen simul puha ujjaidba, hogy a lehető legkisebb fájdalmat okozva tudjad magadba vezetni.

Nincs ez így jól. Én akarlak téged a földbe dögölni. Én akarlak magamba zárni, kihasználni, önző módon nem adni, csak kapni, mindent, amit adni tudsz és még többet, mert belőled sosem elég. Egészben le tudnálak nyelni, ha egy kicsit erőlködöm. És bár minden megmaradt józan eszem zsibbadt tagjaim mozdítása ellen kiált, figyelmen kívül hagyom. Mert egy valamit jobban utálok, mint a fáradozást: veszíteni.

Még éppen csak péniszem hegye érte el a belsődet, hisz igyekszel, hogy minél kevésbé legyen fájdalmas, egy pillanatra meg is pihensz mellkasomon a győzelmed biztos tudtában. Ekkor jövök én. Hiába látod előre, ahogy az izmaim megfeszülnek és hatalmas tenyerembe zárom csípődet, nem tudod megakadályozni. Nem vetekedhetsz elsöprő erőmmel. Olyan hévvel fordítalak alám, hogy csak úgy nyekkensz az ágyon. Letaszítottalak a trónodról, oda, ahova való vagy.

Ugyanezzel a hirtelenséggel teljesen egészében beléd is hatolok. Heves kéjhullámok közepette rándul meg a tested, kezeiddel hajam téped, a hátam ütöd, fejedet hátraveted tehetetlenségedben. Majd tested elernyed, kezeid is lehanyatlanak a testemről, tekinteted az enyémet keresi. A korábbi skarlát lángoknak, vagy arany ragyogásnak már nyomai sincsenek; tompák. Mint mikor a Nap szárazra szívja az eleven földet, úgy fakultak ki az édes gyötrelemtől. Imádom. Soha nem kívánlak ennél jobban, mint mikor már nincs benned tartás.

Ajkaimmal gyengéden lesimítom arcodról, mellkasodról a csillogó, sós chips-cseppeket, mielőtt elkezdenék mozogni. Bár lassú tempót veszek fel, de minden falat belőled csak jobban felkorbácsolja a vágyamat, míg már teljesen őrülten, eszeveszett tempóban merülök el benned úja és újra. Mámorító érzés.

Miközben én a forróságodban fürdőzök, kezeid észrevétlenül kúsznak fel arcomra, de csak akkor eszmélek fel, mikor hideg ujjaid ajkaim közé hatolnak. Egész testemben megremegek tőle. Lihegve, csak a távolból vetem rád a tekintetem, és nagyot dobban a szívem halvány, kissé még bágyadt, mégis önelégült és szánalommal telt arckifejezésed láttán. Tudtad, hogy veszítettem. Hát persze, hiszen olyan könnyedén olvasol másokból. Semmilyen önzés, mohóság, durvaság nem rejtheti el a gyengeségemet… a szerelmemet előled.

Ujjaidba mélyesztve fogaimat ragad el magával az élvezet. Milyen finom…

Kemény ütés térítette vissza Murasakibarát a valóságba. Na-h.. csak nem megint elkalandozott? Egy edzőmeccs közepén?

- Mellé – igazította meg zöld hajú csapattárs a szemüvegét, miközben élesen villantak rá a szemei. Szóval az ő jóvoltából kellet búcsút mondani ábrándjainak.

- Ez nem volt szép, Midochin – nyafogott morcosan, majd külön ásított is egyet, hátha visszatérnek azok a szédítő képek. De nem jött többé álom a szemére.

- Miről álmodoztál megint? – faggatta Midorima unottan, mintha nem is érdekelné a válasz, hisz előre tudja, hogy úgyis csak valami ostobaságról lehet szó.

- Édességekről – felelete egyszerűen Murasakibara és tudta, hogy minden az arcára van írva. Réveteg mosolya, csillogó szeme, kipirult arca nem hagyott semmi kétséget sem, de nem bánta. Csak ne lenne már a gondolatra is megint olyan éhes…

- Au! – újabb csattanás taszította ki a forróságból, ami pár pillanattal ezelőtt még csak az övé volt. – Már megint, Midochin?

- Most nem én voltam – vetett ellen Midorima, bár a hangjába semmi védekező hangszín nem vegyült. Éppen szívesen fejbe kólintotta volna még egyszer az óriást. Inkább csak kíváncsi volt, hogy ki járt előtte egy lépéssel.

Kisvártatva egy vörös üstök suhant el mellettük a labdáért, majd Akashi Seijuurou kíméletlen, haragos vörös íriszeivel találták szemben magukat. Nem is volt már több kérdés.

- Ne lazsáljatok, vagy itt maradhattok plusz köröket futni! – lágyan és halkan beszélt, de ellentmondást nem tűrően. Mindenki megtapasztalhatta már a kapitány ilyesfajta tekintetének veszedelmeit, és épp ezért igyekeztek is messziről elkerülni. Midorima is jobbnak látta, ha inkább futásnak ered. Murasakibara azonban nem mozdult, mintha fel sem a venné a kisebb fiúból áradó gyilkos aurát. Pedig ő tudta csak igazán, hogy min kapta fel azt a vörös fejét. Akachin látta. Ő mindent látott és azonnal megértett, mi zajlik a lelkében, még azelőtt, hogy a hosszú hajú maga felfedezhette volna. Most sem maradt titok számára a sóvárgó testének remegése, a lila szemek tehetetlen éhsége. Tudta, hogy a tegnap éjszakára gondolt és már csak az emlékektől újra megéhezett. Milyen falánk…

Atsushi egészen addig nem mozdult, míg a kisebb fiú mellé nem ért. Csak akkor súgta oda azoknak az ennivaló füleknek, amelyekbe most szívesen beleharapott volna.

- Haragszol, Akachin? – nagyot nyelve bökte ki a szavakat, majd ajkait lebiggyesztve várta az ítéletet. Szemei aggodalommal teltek meg, minden ellenére nem akarta felbosszantani a fiút. Abból még soha semmi jó nem származott.

Egy végtelenek tűnő perc múlva a vörös fej felemelkedett, parázsló tekintetét arcára vezette. Mosolygott, de igazán őszinte pimaszsággal és jókedvvel, sütött belőle a fölényesség.

- Természetesen!