A kaktusz virága
1. fejezet
Meleg, napsütéses délelőtt volt. A Going Merry nyugodtan, csendben siklott tova a tengeren a Mugiwara kalózok következő úticélja felé. A fedélzeten is szokatlanul nagy csend honolt. Luffy, Usopp és Chopper a korláton ücsörögtek, pecabottal a kezükben, nem éppen türelmesen várakozva kapásra. A kapitány olykor nyafogásban tört ki, és hol szidta a tenger gyümölcseit, hol kérlelte őket, hogy harapjanak rá a horogra. A hosszú orrú mesterlövész igyekezte csitítani, mert szerinte ezzel csak elriasztotta azt a keveset is, ami idetévedt, a kis rénszarvas doktor pedig csak sóhajtozott mindeközben, és panaszkodott a nagy melegre – nem is csoda, amilyen vastag bundája volt. Viszont nem adhatták fel, akármennyire szívesen dobták volna félre a horgászbotot, és randalíroztak volna a fedélzeten egy játszma fogócska vagy akármi más erejéig, ami éppen flúgos eszükbe jutott, mivel fogytán volt az élelmük, és Nami szerint még legalább három napba fog telni, mire elérik a következő szigetet.
Egyéb hangoskodás és veszekedés sem volt várható, mivel Sanji, a kulináris zseni már órák óta nekilátott az ebéd készítésének a konyhában. A csapat hölgyeinek királyi lakomát ígért, így hát már korán belekezdett a készülődésbe, és szaporán sürgött-forgott a konyhában, hol szószt kevergetve, hol a sütőt begyújtva, hol zöldséget pucolva. Örökös verekedőpartnere, Zoro, a zöld hajú kardforgató pedig éppen a délelőtti sziesztája közepén volt kedvenc helyén, a mandarinfák alatt, a lépcső melletti falnak dőlve. Hangos horkanásaival olykor megtörte a hajón uralkodó mély és unalmas csendet.
Na és a Mugiwarák szépei merre lehetnek? Nem nehéz kitalálni. Nami, a navigátor és barátnője, Robin, a régész napozóágyaikon kényelmesen elnyújtózva sütkéreztek a fedélzeten, egy ínycsiklandozó Sanji-féle koktél és egy jó könyv társaságában. A csendnek és nyugalomnak ők örültek talán a legjobban, mert így végre kipihenhették az ostobaságokon való idegeskedést, a néha oly fárasztó dirigálást és a sületlen fejeknek való jogos behúzást – a vörös részéről legalább is. A másik hölgyemény szándékai és gondolatai azonban, mint általában, kifürkészhetetlenek voltak…
Az említett csendnek és nyugalomnak azonban egyszeriben vége szakadt, mikor a kormányos bőrét kellemesen csiklandozó napot egyszer csak elvették, és a helyébe lépő hűvöstől kissé megreszketett.
– Oké, ki takarja el előlem a napot? – szólt dühösen, napszemüvegét levéve.
Ám önkéntelenül is eltátotta a száját, amikor nem az egyik ütődött társát pillantotta meg fölé tornyosulni, hanem maga az ég volt koromfekete, és az nyelte el egy az egyben a napot. Sötét, baljós felhők cirkáltak az égen, melyekből fényes villámnyelvek villantak elő, egyre sűrűbben.
‒ Huhuhúúúú! Nézzétek! Vihar! Vihar! – rikoltozott Luffy, ugrándozva. – Ha esőtáncot járunk, vajon elered az eső?
– Hagyd ezt abba, Luffy! Még a végén tényleg záporozni fog! – ripakodott rá Usopp, reszkető térdekkel.
Nami még jobban eltátotta a száját, és megtörölte a szemeit. Jól látja, amit lát? Na de az imént még egyetlen felhő sem volt az égen, és szélnek – nem hogy szélnek, szellőnek – nyoma sem volt! Hogy kerekedhetett ekkora vihar anélkül, hogy észrevette volna? Igen, tény és való, hogy ez itt a Grand Line, és itt bármi megtörténhet, de mostanára már eléggé hozzászokott az itteni szeszélyes időjáráshoz ahhoz, hogy egy ekkora méretű vihart előrejelezhessen...
Majd egy gondolat hasított belé, és szemeivel lázasan keresni kezdett az égen a gomolygó felhők között egyfajta középpontot. Néhány másodperc múlva meg is találta, és akármennyire csodálatba ejtette a dolog, megérzése stimmelt.
‒ Nézzétek! Egy sziget! Ott egy sziget kilenc óránál!
Tehát a vihar középpontjában egy sziget volt; az okozta ezt a rémes időjárást. Tény és való, a különböző Grand Line-i szigeteknek sajátos éghajlati övezete volt, de általában a Merry már akkor beleért ezekbe, mikor még nem is látszott maga a kis földdarab. Arról már nem is beszélve, hogy ez a sziget nem is szerepelt a térképen! Aszerint ugyanis a következő sziget még legalább három napra volt innen! Ezen kívül ott volt az a furcsa, rossz, torokszorongató érzés, mely most hatalmába kerítette az ifjú navigátort. Itt valami baj lesz...
– Sziget! Sziget! – ismételgette a gumitestű kapitány, akár egy rikácsoló papagáj. Kezét szinte kilőtte, hogy elkapja az orrszobor tetejét, majd többi része is rövidesen suhant utána. Odaérve ülőpózba helyezkedett, és egyik kezét szemei fölé emelte, hogy így kémlelhesse a horizontot. – Éljen! Már úgyis halálra untam magam! IRÁNY A SZIGEEET!
Nami csak megrázta a fejét, sóhajtva. Bármi vész is leselkedett rájuk, homlokegyenest bele fognak rohanni, hála roppant eszes kapitányuknak.
oXo
Néhány óra múlva már ki is kötöttek az aprócska sziget partján, hajójukat éppen annak irányába sodró erős hullámoknak és az érdekes módon szintén arrafelé süvítő szélnek köszönhetően. Usoppnak hirtelen előjött a „nem-mehetek-arra-a-szigetre"-ítisze, így hát rá és Chopperre bízták az őrállást a Merry fedélzetén, mivel az aprócska doktor fertőzőnek találta a mesterlövészt ledöntő kórt. A kalandvágyó kapitány azonban – természetesen – azonnal útjára indult a sziget belseje felé abban a percben, amint partot értek. A többiek azért szántak némi időt arra, hogy szemügyre vegyék, ugyan hova is horgonyoztak le.
Minél többet láttak belőle, a sziget annál ominózusabbá vált. A fölötte örvénylő hatalmas vihar dacára világos volt rajta, és a fény mintha a középpont felől, a fák közül szűrődött volna át, mintegy beljebb csalogatva a csapatot, a zord hideg elől menedékkel kecsegtetve. A banda navigátora különösen lelkesen haladt előrefelé, mikor azt vélte felfedezni, hogy a sűrű erdőzet lombjai csillognak. A szarka támadásba lendült...
– Smaragd! És gyémánt! És az ott... rubin? – forgott ide-oda, olyan ragyogó szemekkel, hogy szinte több fényt árasztott magából, mint a sziget titokzatos világítása.
– Mesterségesnek tűnik a fény. Vajon miféle civilizáció él ezen a szigeten? – Robin arcán kisebb mosoly húzódott, amely akkor díszítette bájos orcáit, mikor hivatásának, a régészetnek élhetett.
A két hölgy így hát Luffy után indult; Nami futva, ölét teleszedve ékkő-levelekkel, sötét hajú barátnője pedig nyomában, lassabb léptekkel, érdeklődőn körülszemlélve, alaposan szemügyre véve a környezetet. A munkamegosztás itt is megvolt. Nami kijelentette még partra szálláskor, hogy megkeresi buggyant kapitányukat, és a jelen körülmények között pedig a régész kisasszonyra hárult a feladat, hogy ő a fellelkesült vöröst tartsa szemmel.
Ílymódon került egy csoportba Zoro és Sanji. A szőke szakács elől haladt, egyetlen látható szemével a rendelkezésre álló flórát és faunát fürkészve. Gondolta, ha már útjukba került egy sziget, akkor akár valamiféle élelmet is kereshetnek rajta – már, ha nincs minden ékkövekből, amit őszintén remélt, ismervén Luffy féktelen (illetve a szokottnál is féktelenebb) mohóságát, mellyel megörvendeztette minden egyes csavargása után. A zöld hajú mamlaszt pedig ideális málhás szamárnak címkézve, arra utasította, hogy hozza a gyűjtőkosarakat, és segítsen neki cipekedni, hogy valami hasznát is vegye hébe-hóba egyszer. Említett mamlasz pedig morgott néhány artikulálatlan káromkodást, de vállára vette a két kosarat, és követte, mivel ennél jobb dolga úgysem akadt. Na jó, talán az alvást kivéve – de ahhoz túlságosan érdekesnek találta jelen állomásukat. Na és a kóborlás (és eltévedés)? Kecsegtetően hangzott a gondolat a fejében (az eltévedést leszámítva, persze, mert azt sosem vallotta volna be), azonban ha arra gondolt, hogy az előtte bandukoló idióta az, aki főz rájuk, inkább úgy döntött, nem kívánta feldühíteni azzal, hogy elutasítja Sanji kérését, hogy segítsen neki élelemszerzésben.
– Vonszold már a segged, Marimo! – szólt hátra az az idegesítő hang némi csend után. – És maradj mögöttem, különben eltévedsz... megint...
Ó igen, Sanji spontán beszélőkéje. Zoro sóhajtott.
Nem jártak sikerrel a szüretelésben, és nem azért, mert Nami leszedte a fákon himbálódzó fénylő kincseket előlük – mivel még Sanji mesteri kezei által sem születhetett volna szép és értékes, de ehetetlen kövekből hétfogásos vacsora. És, mivel nem volt mit a kosarakba pakolni, nem volt mi után fejvesztve rohanni és levadászni; nem volt, mi lekösse őket, így az ágakról himbálódzó „levelek" lágy zenéjét leszámítva beburkolta őket a csend.
Zoro szerette a csendet; lenyugtatta érzékeit. Kisfiú kora óta a szabadban nevelkedett, így nem csoda, hogy bele tudott feledkezni a természet olykor nosztalgikus hangjaiba: a rovarok szárnyainak zümmögésébe, az ágak recsegésébe talpuk alatt, a szellő által megrezegtetett levelek susogásába – jelen esetben inkább csilingelésébe. De a hajó fedélzetén is, mikor kivételesen épp egy pisszenést sem lehetett hallani, jobbára, mikor a csapat nagy – és hangos – része már aludt, olykor lehunyta a szemét, és hagyta, hogy megtöltsék lényét a tenger hullámzásának neszei a Merry oldalán, a zászlók nesztelen lobogása, az árboc fájának nyikorgása; a mandarinillat, mely harmonikusan összekeveredett a tengeri levegő sósságával, nedvességével. Ilyenkor kikapcsolt; hagyta gondolatait elvándorolni, lebegni a hullámok tetején.
– Pofa be, mocskos szakács! Nem tévedek el. – mordult vissza az előtte haladóra, vörös fejjel.
De Sanji nem ilyen volt. Ezt korábban is észre vélte venni rajta eddigi útjuk során. Amikor a szőke egymaga volt a hajókonyhában – főzés, mosogatás vagy egyéb tevékenység közben –, akkor sem vette körbe magát egészen síri csenddel. Csörgött az edényekkel, halk sistergéssel meggyújtotta cigarettáját, néha elmormogott egy cifra káromkodást, mikor épp valamit nem talált a helyén, és beszélt. Igen, néha csak úgy megszólalt, kifújt füstjével elmotyogott egy mondatfoszlányt, mikor azt hitte, senki sem hallja. Olykor még dudorászott is valamit – de azt főként akkor, mikor desszertet készített szíve két hölgyének. Hiába, egy étteremben nőtt fel, ahol a főzés állandó zajai, valamint örökké hangos szakácsok és vendégek vették körül.
A szőke Love-cook nem bírta a csendet. Zavarta. Főleg, hogyha társaságban volt. Ilyen esetben mindig kényszerét érezte a számára kényelmetlen csend megtörésének, a beszédnek. Zoro akármikor bement a konyhába egy üveg alkoholért, és Sanjit egyedül találta, az mindig megszólította: érdeklődött valami jelentéktelen apróság felől, vagy éppen csak ismertette vele legújabb gúnyos improvizált becenevét. Vagy, mikor rávette, hogy segítsen neki elmosni azt a halom mocskos edényt, amit ebédnél produkáltak (vagyis inkább Luffy produkált), folyton beszélt hozzá, ha csak annyit mondott is neki, hogy „ezt is töröld el" vagy szimplán, „nesze, Zoro".
És most is, a köztük feszülő csend feszélyezte, idegesítette – ez látszott abból, ahogyan a szüretelő kosár füleivel babrált, vagy ahogyan a cigarettás dobozával matatott a zsebében.
Ez a beszélési kényszer kissé irritálta Zorót, de már nagyjából megszokta, így hát belement a szokott kis rutinszerű vitájukba. Már csak azért is, mert nem hagyhatta annyiban, hogy az idióta szőke sértegesse.
– Hát persze, én pedig igazából szűzileány vagyok – jött is a válasz rögtön, mintegy alátámasztva Zoro megfigyeléseit, és az zöld hajú férfi szinte kihallotta szavaiból a szakács arcán elterülő gúnyos arcvonásokat és a szemforgatást.
– Miért, talán nem vagy az? – vágott Zoro vissza, vigyorogva.
– AKARSZ VALAMIT, ÁTOKVERTE SZAMURÁJ?
Sanji most felé fordult, idegességtől vörös arccal, és lehányta vállairól a kosár pántjait, küzdelemre készen. Tekintete majdhogynem parázsló volt, és egy nagy kilégzéssel kifújta orrlyukain át a cigarettájából nyert füstfelhőt. Még a hajtincsei is kissé oldalt álltak a dühtől – mint egy ördög? Vagy egy bika? Mint egy felhergelt vadállat. Olyan könnyű volt felbosszantani...
– Idióta Marimo Kenshi. Letépem a golyóidat, és megetetem veled! – sziszegte.
Zoro tovább vigyorgott, és ő is félredobta saját kosarát. Úgyis égtek a tagjai némi mozgás után.
– Igazán, Perverz Mayuge? Gyere csak, ha annyira a golyóimra pályázol!
– Mit mondtál? TE MOCSOK!
Egy sötét textilbe öltöztetett, vékony, de izmos láb a magasban. Veszélyesen csillanó fekete cipő. Barna kezek máris két kard markolatán. Egyik láb hátracsúsztatva, támadóállásba. Perceknek tűnő másodperctöredékek, amíg a levegő szinte lángra lobbant a két tekintet között. Majd kezdetét vette a halálkeringő.
oXo
– Elképesztő! Gazdag vagyok! Gazdag vagyok!
Nami boldogságában már szinte Sanjit is megszégyenítő piruetteket lejtett. Zsákjába, melyet ilyesfajta „vészhelyzetekre" tartott magánál, lázasan szedett minden kavicsot, faágat, fűszálat és falevelet. Robin halk kuncogással követte, amint beljebb hatoltak a navigátor által immár kicsit lecsupaszított erdőben.
A látvány mesébe illő volt. Az aranytörzsű fák ágai színes drágakövektől roskadoztak, melyek fényes felületén játszott a sziget középpontjából jövő titokzatos fény, pompás színeket, mint megannyi tündér táncát tárva eléjük. Ha egy kósza szellő elszökött az aranyágak között, megannyi aprócska tündércipellő csengését, lágy báli zenét visszhangoztak a lombkoronák. Robin áhítattal lépdelt eme csodás koncert közepette, igyekezvén nem elbambulni és szem elől veszteni Namit, akit sajnos nem tudott hozzá hasonlóan rabul ejteni a környék – vagy legalább is nem ílymódon kerítette hatalmába.
– Vissza kell mennünk a hajóra, Robin! Nem hagyhatunk itt ennyi kincset! Ez a mennyország! Ó köszönöm, Istenem! Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – ujjongott a vörös könnyek között, orcájához dörgölve egy ezüstös fényű kődarabot.
Kis idő múlva kiértek a fák sűrűjéből a vakító fénybe. Pár pillanatra megtorpantak, hunyorítva, pislogva, míg szemük hozzászokott az erős fénysugarakhoz.
– Te jó ég! Nézd, Robin! Mekkora aranyszobor! – kiáltott fel Nami, és a még csukott szemű Robin hallotta sietős lépteit, amint továbbindult.
Végre felnyitotta szemeit a régész, és valóban egy több méter magas aranyból készült figurát pillantott meg. Habár csak hunyorítva tudott felpillantani rá, mert a figura tetején egy ki tudja, miféle erő által a levegőben tartott gömb lebegett, melynek a sziget nyilván a fényéllátást köszönhette. A tisztást környező fák ékkő-levelei megsokszorozták a gömb által előállított fényességet, ezzel nagymértékben megakadályozva a lányokat a látásban.
Robin ennek ellenére próbált egy kicsit jobban körülnézni, arca előtt tartott karjával elhárítván a szemeit bántó fénysugarakat. Majd, mikor vizsgálódásában a szobor lábához ért, önkéntelenül is kitágultak szemei, és fejét az előtte majdhogynem vaktában rohanó lány felé kapta ijedten.
– Navigátor-san! Állj meg! – kiáltott Nami után, és millió kezet növesztett a földből, hogy megállítsa rohanó barátnőjét.
– Mi az, Robin? Mi történt? Eressz el – méltatlankodott az, kissé ellenkezve.
– Nézd! Ott elől! – jött a reszkető hangú válasz.
A vörös megilletődött a hanghoz ahhoz párosuló rémült arcon, így szót fogadott, és előrepillantott. Amint szemügyre vette a szobor környezetét, kétkedő és kissé bosszús tekintete hamarosan hasonló arckifejezéssé változott. Ledermedten állt egy szakadék legperemén, Robin védelmező kezei között. A régész éppen időben fogta meg, mielőtt lezuhant volna. Nami térdei hirtelen már nem bírták el testének súlyát, és összerogyott, amint letekintett a mélységbe.
– Hajók... – tudta csupán kinyögni. – Mennyi hajó...
– Mind roncs... – lépett mellé Robin, és a Namit körülvevő kezei ezernyi virágsziromra bomlottak szét. – Egy része régi, de akadnak újak is. Hogy kerültek ide?
– És azok ott... csontok?
Mintha hirtelen lehűlt volna körülöttük a levegő, és alábbhagyott a ragyogás. A két lány igyekezte bemesélni magának, hogy csak az ijedtségtől vigyorgott le rájuk gúnyosan a nagy aranyszobor, és baljós árnyak sem kezdtek el igazából cikázni körülöttük, valamint a föld sem kezdett el igazából remegni. A fűbe hullott zsák Nami mellett mocorogni kezdett, és mikor a rémült kormányos odakapta a fejét, felsikoltva ugrott Robin nyakába, mikor az összegyűjtött kincsei helyett bogarak és csúszómászók kúsztak elő annak rejtekéből.
– Navigátor-san, el kell tűnnünk innen! – rázta meg az idősebb nő, majd kézen fogta, és rohanni kezdtek visszafelé.
A szakadék pedig követte őket: egyre csak szélesedett, amint beomlott a rázkódó föld. Mintha csak kergette volna őket.
– Hol lehetnek a többiek? LUFFY! ZORO! SANJI! – kiabált torkaszakadtából a zilált vörös.
Ekkor hallották meg Sanji kiáltását...
oXo
Kicsivel korábban, a Mugiwara kalózok (olykor igen üres) feje vidáman énekelve szelte át az erdőt.
– Minami no~ shima wa~a~ atatake~e~ (1)
Azonban dalocskáját már vagy huszadjára – legalábbis ő maga ennyit számolt – zavarta meg hangos gyomorkorgása, és ez kissé beárnyékolta jókedvét.
– Mi van ezzel a szigettel? Sehol semmi kaja... Buta sziget – nyafogta.
Pedig ő aztán elszántan kereste az ennivalót. Mondani sem kell, hogy sokkal nagyobb lelkesedéssel, mint Zoro és Sanji. Ám csalódva tapasztalta, hogy sem az ékkő-levelek, sem az ezüstkavicsok, sem az aranyló fatörzsek nem voltak ehetők. Nem, mintha hétköznapi társaik azok lettek volna... És ami még rosszabb: hús sehol! Valóban, buta sziget.
Így hát maradt neki a dal, hogy felvidítsa, és annak reménye, hogy azért akad ezen a szigeten valami érdekes, nem csak ez a sok unalmas csillogó kavics (habár ezzel a kijelentéssel a navigátor kisasszony bizonyára nem értett volna egyet). A kaland-detektora sosem csalt; minden bizonnyal várt rá ezen a szigeten valami izgalmas. Így hát nem volt más hátra, mint baktatni előre. Hátha annál a nagy fénynél ott középen talál valamit.
– Ki~ita no~ shima wa~a~ samui~
Úgy tűnt, a kalandra nem is kellett sokat várni. Abban a pillanatban, hogy Luffy újult erővel megindult, egy erős széllökéstől rögtön a fenekén landolt.
– Áucs! – dörzsölgette fájó hátsóját, és keresni kezdte azt a gazembert, aki ilyen durván fellökte.
Azonban nem látott semmit és senkit; csak hangokat hallott. Előtte pedig volt valami, ami egészen úgy nézett ki, mint egy miniatűr szélörvény. De ez aztán fura egy szélörvény lehetett, ha az ütközéstől éppúgy nyöszörgött, mint ő.
– Egy beszélő tornádó? – pislogott Luffy, majd csillogó szemekkel felkiáltott. – SZUPER!
Erre az említett kavargó szél megdöbbent hangot hallatott, majd, miután körbetáncolta a gumitestű kapitányt, lendületével nagy csörömpöléssel felkapva a környező aranyfák megannyi értékes levelét és termését, jól meg is dobálta velük a már kicsit szédülő fiút, míg egy nagy rakást nem halmozott rá belőlük. Majd a furcsa lény egyenest elviharzott azon az úton, ahonnan Luffy jött – vissza, a part felé. A szalmakalaposnak beletelt egy kis időbe, mire kimászott az ékkőrakás alól, de szerencsére támadója nyomát jól láthatóan jelezték az útközben levert aranyágak és smaragdlevelek, így hát felpattant, és nyomába eredt, hangosan utánaordibálva.
– Állj meg, hülye tornádó! Azt mondtam, várj!
Hosszú percekig tartó rohanás után azonban szem elől vesztette a lényt. Forgatta fejét erre-arra annak reményében, hogy ráakad, de semmi nyomát nem találta. A falevelek csilingelése mintha kikacagta volna.
– Hová tűnt? HÉÉÉÉ! HOOOOL VAAAAAGY?
Ám a bűvös szél helyett másféle hangokra lett figyelmes. Ismerős hangokra.
– Dögölj meg, átkozott Marimo!
– Nesze, te ostoba szakács!
Arca ekkor felderült, és egy pillanatra el is felejtette, hogy üldözött valamit.
– Zorooooo! Sanjiiiii!
Ám amint megindult volna feléjük, és első lépésénél papucsa a földhöz csattant, megint érezte azt a szelet. Megtorpant, egyszeriben eltűnt arcáról a vigyor, és körbekapta fejét. De mikor végre meglátott valamit a fák sűrűjében, barátai felől már egy nagy puffanást hallott, és Sanji kiáltását.
– ZORO!
oXo
– Zorooooo! Sanjiiiii! – hallotta a két verekedő Luffy hangos, vidám rikkantását.
Sanji meg is látta ütődött kapitányukat Zoro válla fölül, de furcsállta, hogy a fiú arca nem tükrözte hangja élénkségét; elkomolyodott, és mintha keresett volna valamit.
– Hova figyelsz, Love cook? – csapott le rá Zoro újból, és a szőke hajszál híján kerülte csak el, a zöld hajú kardforgató jobb oldalára ugorva.
– Ez nem volt fair, te orángután!
Ekkor hirtelen rossz érzése támadt. Észlelte egy negyedik személy jelenlétét is, és a következő pillanatban meg is látott valamit fehérleni a fák között. De ekkor reflexei ismét átvették az uralmat, és szemei az előtte elsuhanó pengére ugrottak. Emelte a lábát, hogy hárítson, ám hiába várta a becsapódást. Csak egy furcsa, süvítő zajt hallott. Ezt fémes csörömpölés követte, és ellenfele teste a mellkasára nehezedett.
– Zoro...? – hőkölt kicsit hátra, mire a mozdulatlan elsőtiszt a földre zuhant.
– ZORO!
(1) Luffy dala a „sziget dal", ami a Skypeia részekből lehet ismerős:
„minami no shima wa atatakai
paina puru puru atama pokapoka aho baka
kita no shima wa samui
hyakoi koikoi atama buruburu aho baka"
„A déli szigetek melegek
Ana-nász-nász, megfő a fejük, mind idióták.
Az északi szigetek hidegek,
Brr, brr, brr, lefagy a fejük, mind idióták."
Megjegyzés: Juhéj, az első fanficem évek óta~! És az első yaoim. Mert lesz yaoi, csak nem azonnal...
Használni fogom az animében/mangában megjelenő japán beceneveket, támadásneveket. Mert nekem így az igazi. Kenjük a japán- és idegen nyelv mániámra. Meg James Clavellre. Igen, mindenképp James Clavellre.