Perfectus Memoria

1. fejezet

Harry Potter a terem közepén felállított gőzölgő üst fölé hajolt. Egész nyáron fontolgatta, hogy megteszi, s most végre eljutott a megvalósításig. Mióta előző roxfortos évében találkozott a dementorokkal, szűnni nem akaró rémálmok kínozták, melyekben újra és újra át kellett élnie szülei halálát. Arra jutott, ha valami módon ténylegesen fel tudná idézni az igazi csecsemőkori emlékeit, talán még azokat a boldog pillanatokat is átélhetné, amelyek Lily és James halála előtt történtek.

Először persze ötlete sem volt, hogyan lehetne ilyesmit megvalósítani, egészen addig, amíg nyár közepén rá nem akadt valami érdekesre az egyik tankönyvében. Míg bácsikája és nénikéje az igazak álmát aludták a szomszédos szobában, ő alaposan áttanulmányozta a könyveit, és hamarosan rá is akadt arra a bizonyos szövegrészre, elsős bájitaltan jegyzetei között, a memória-italok címszó alatt. A kérdéses főzet csak az apró betűs részben szerepelt: Perfectus Memoria, vagy más néven a Tökéletes Emlékezet bájitala.

A Roxfortba visszatérve belevetette magát a kutatásba, s Hermione legnagyobb meglepetésére annyi időt töltött a könyvtárban, hogy még a lányt is sikerült túlszárnyalnia. Alig néhány hét múlva úgy érezte, mindent tud, amit tudnia kell, s végre nekiláthatott a hozzávalók beszerzéséhez. Nagyobb részüket szerencsére saját készletéből, s a szabályok különösebb megszegése nélkül sikerült összegyűjtenie, a többit viszont kénytelen volt Piton laborjából, és a tanulóknak fenntartott, zárolt szekrényekből eltulajdonítani.

Harry titkolózása hamarosan felkeltette Hermione figyelmét, sőt, még Ron is megérezte, hogy nem stimmel valami, ő azonban makacsul kitartott, s egy szót sem szólt nekik titkos tervéről. Ez az ügy csakis rá tartozott, barátainak semmi közük nem volt hozzá. Rosszul érezte volna magát, ha bajba keveri őket miatta. A hozzávalók végre mind a birtokában voltak, már csak alkalmat kellett találnia, hogy nekiláthasson a kotyvasztásnak.

Amint elérkezett az első roxmortsi hétvége, Harry, barátai tiltakozása ellenére, s arra hivatkozva, hogy kicsit szeretne egyedül maradni, kimentette magát a kirándulás alól. Hermione csak Ron gyengéd unszolására volt hajlandó kimászni a portrélyukon, bár látszott rajta, hogy lenne mit mondania csökönyös barátjuknak. Pár perccel a páros távozása után Harry fogta magát, és a szükséges holmikkal felszerelkezve berendezkedett Hisztis Myrtle mosdójában, a második emeleten. Alig múlt dél, és a bájital máris félkészen fortyogott az üstben.

– Keverd meg az óramutató járásával ellentétesen – motyogta fennhangon Harry a korábban kiírt instrukciókat –, hatszor, aztán adj hozzá négy darab lélekmadár tollat… – Háromnál tartott, amikor Hisztis Myrtle hatalmas sikoltással szinte kirobbant az egyik vécékagylóból, ő pedig ijedtében ösztönszerűen maga elé kapta mindkét kezét, ügyetlen mozdulatával megbillentve az üstöt, melynek teljes tartalma a padlóra ömlött. Bosszankodni sem maradt ideje, mert az önmagába visszaloccsanó főzet előbb dühös sziszegést hallatott, majd hatalmas csattanással kísérve felrobbant.

0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-

Perselus Piton professzor boldogtalanul fintorgott. Az esetek nagy többségében amúgy is ez volt kedvenc arckifejezése, de jelen pillanatban még a szokásosnál is harapósabb hangulatban leledzett. Alig pár perce a privát laboratóriumából ugrasztották valami bájital baleset helyszínére – egy átkozott lányvécébe, a második emeletre. Már ebből kitalálta, hogy a tettes aligha lehet más, mint Potter, s amint megállapította, hogy Myrtle mosdója túlélte a robbanást, azonnal a gyengélkedőbe sietett. Madam Pomfrey épp ellátta a fiú sebeit, amikor a Bájitalok Mestere megjelent, és Harry hosszas, részletes kivallatása után, szárazon megjegyezte:

– Ha már nincs itt rám szükség, Poppy, azt hiszem, ideje a dolgom után néznem. Rám vár a feladat, hogy kitaláljam, Potter milyen mesteri furfanggal volt képes egy egyszerű memóriaitallal robbanósdit játszani.

– Gondolom, ez azt jelenti, végre zavartalanul elláthatom páciensemet – jegyezte meg a javasasszony némi éllel. Neheztelő tekintete a bájitaltan tanárra irányult, aki az ő előzetes engedélye nélkül esett neki páciensének, holott Madam Pomfrey még csak a Harry karján és arcán éktelenkedő felületi sérüléseket tudta ellátni, amikor megzavarták. Úgy döntött, jobban teszi, ha alaposabban kivizsgálja, mert a fiú két szemöldöke között megjelenő kis ráncból fejfájásra következtetett.

– Nem látom okát, miért ne tehetnéd – vont vállat közömbösen a férfi, a javasasszony helytelenítő fintorára pedig mindössze kárörvendő vigyorral felelt. Végül sarkon fordult, és elhagyta a helyiséget.

– Jobb lesz, ha most lemossuk magáról a koszt, Mr. Potter – hallotta még, mielőtt hallótávolságon kívülre került.

Egyenesen a laborja felé vette az irányt; ki akarta deríteni, hol rontotta el Potter a tiltott főzetet, amelyet ő, Piton, természetesen azonnal felismert, még a padlón szétfröcskölődött állapotában is: Perfectus Memoria. Nem volt éppen közismert bájital, főleg, mert fogyasztója minden múltbeli emlékét – legyen az jó, vagy rossz – kíméletlenül a felszínre hozta. Elképzelni sem tudta, Potter miért épp ezt választotta, ha már szabályt szegni támadt kedve.

Alig futotta át a hozzávalók listáját, máris megszólaltak fejében a vészharangok. Avatatlan kezekben egy bájital bármikor felrobbanhatott; minél több adalékból tevődött össze, azok annál nagyobb valószínűséggel léphettek egymással heves reakcióba, ha nem adagolták megfelelően. Az emlékitalokról ugyan az az elképzelés járta, hogy a legstabilabbak az összes főzet közül, ez a bizonyos bájital viszont randalór-szarv őrleményt is tartalmazott, amely köztudottan az egyik leggyúlékonyabb minden hozzávaló közül. Arról már nem is beszélve, hogy a fiú az előírt teljesen ártalmatlan gyógynövény helyett egy fokozottan mérgező növény levelét használta. Pitonban azonban nem emiatt hűlt meg a vér.

Nem. Ez az egész szituáció emlékeztette őt valamire, amiről nem is olyan rég olvasott… Orra alatt motyogva újra elkántálta magának a papírra felírt hozzávalók listáját. –… juharfátyolka, gurgyökér, aszfodélusz, lélekmadár to… – Megtorpant, s elkerekedett szemmel bámult maga elé; már emlékezett, hol hallott korábban hasonló incidensről.

Futva tette meg az utat a laborból az irodába, és rövid keresgélés után kikapott egy portól kifakult kötetet a felső polcról. Néhány perces lapozgatás, és az egyik oldal tüzetes áttanulmányozása legrosszabb sejtelmeit engedték beigazolódni. Habozás nélkül a kandallóhoz ugrott, és maroknyi zöld port szórva bele, a lángok közé vetette magát.

– Gyengélkedő! – kiáltotta, s amint a kórterem padlójára tette a lábát, azonnal felordított. – Ne adj neki semmit!

A terem falai egymásnak adogatták öblös hangjának visszhangját, úgy megrémisztve Madam Pomfreyt, hogy a javasasszony elejtette a kezében tartott üveget, mely lábai előtt azonnal ripityára tört. – Perselus! – A gyógyítónő szívére szorított kézzel próbálta összeszedni magát. – Mégis mi a csudát…

– Adtál már neki valamit? – szakította félbe türelmetlenül Piton, ahogy hosszú léptekkel a fiú ágyához masírozott.

– Csak fertőtlenítettem a vágásokat, és kentem rájuk némi sebgyógyító kenőcsöt, de…

– Úgy értem, hogy belsőleg, vett-e már be valami orvosságot – pontosított türelmetlenül a férfi.

Poppy kissé bosszúsan azt felelte: – Egyelőre semmi ilyesmit nem kapott – mondta, majd fanyarul hozzátette. – Épp azon voltam, hogy megitatok vele egy enyhe fájdalomcsillapító főzetet, amikor berontottál ide, és a frászt hoztad rám.

– Semmit nem adhatsz neki! Egy csepp bájital sem mehet le a torkán, hacsak nem én főztem, és adtam a kezébe személyesen.

Harry, aki eddig megadóan nézett egyik vitázó felnőttről a másikra, nem tudta tovább tartani a száját. – Ez nem igazságos – panaszkodott, de összerezzent a homlokába hasító fájdalomra. – Professzor, kérem, tudom, hogy elszúrtam, de azért nem annyira…

– Ez nem vita tárgya, Potter – közölte Piton ellentmondást nem tűrően, s volt valami a hangjában, amitől Madam Pomfrey arcán aggodalmas felhők kezdtek gyülekezni.

– De miért? – csattant fel Harry. – Miért nem vehetek be még egy vacak fájdalomcsillapítót sem?

A Bájitalok Mestere megajándékozta egy mogorva pillantással, mielőtt így felelt: – Mert attól a „vacak fájdalomcsillapítótól" minden bizonnyal kómába zuhannál. Hacsak nem halnál meg előbb.

Harry dühe azonnal elpárolgott, hogy fokozatos ijedtségnek adja át a helyét. – Tessék?

– Gratulálok, Potter! Haldokolsz.