Már nincsenek tiszta gondolatok... Talán soha nem is voltak...
Te vagy... Te voltál és leszel mindörökké bennem.
Nehéz idők, fájdalmas hónapok, őrjítő évek... Ezek vagyunk mi.
Hosszú ideje mellettem vagy, mégis... Alig pár hónapja lettél az enyém... Hogy miért? Önzőség a válasz.
Önzőség, mely átitatta testemet és lelkemet, hogy aztán a magány poklába taszítson... Soha nem voltak bennem kételyek. Aztán jöttél Te és minden addigi hitem, reményem a föld alá süllyedt. Már nem tudtam ki vagyok, már nem tudtam, hogyan is kéne tovább élnem szótlanul, csendesen...
Imádtam, ha dühíthetlek... Annyira vad voltál olyankor, annyira szenvedélyes. Utáltál, de nem érdekelt, hisz legalább hozzám szóltál. A hangod dallama most itt cseng bennem, hogy átitassa a lelkem derűvel, békével. A néma csend sem üres, ha szívemben szól ez a szimfónia...
Az őszi nap fénye homályosítja el tekintetem, ahogy az átriumban ülve a kapuajtót nézem. Bármelyik percben hazaérhetsz, s én majd elepedek, hogy újra láthassalak.
Mögöttem magasodik hatalmas házunk, melynek minden szobája, helyisége gyönyörű pillanatokra emlékezik vissza, velünk együtt. Mi éltük meg benne ezeket a perceket. Mi magunk vagyunk az emlékek...
Hány nap az élet? Talán csak egy... Ki tudja... Kit érdekel... Hisz minden pillanatot úgy élek meg veled, hogy nem létezik az idő, nem létezik a világ. Csak te vagy és én... És ez annyira jó...
Szívemben szól a szimfónia.
Álmokat hajszoltunk annyi éven át, hogy most megvalósítsuk őket...
Az ember igazán csak álmában szabad... Akkor én szabad vagyok, szabadabb, mint valaha, mert minden veled töltött pillanatom felülmúlja képzeletem. Már nincsenek vágyaim... Te itt vagy, és ez nekem épp elég... Iszonyú nagyon szeretlek.
Szívemben szól a szimfónia.
Emlékszem milyen illata volt a levegőnek azon a napon, mikor egymásra találtunk. Emlékszem az ég tengerére, a fű hullámaira... Csak le kell hunynom a szemeim, s mindet magam előtt látom...
Emlékszem, hogy szerettél... Szeretted minden porcikám, testrészem... Vigyáztál rám és óvtál, közben mégis átjárt a szenvedély... Csókjaid teljesen elbódították elmém... Olyan hatással vagy rám, mint az ópium...
Szívemben szól a szimfónia.
Feltárul a hatalmas kapu két szárnya, s belépsz rajta, oly könnyed mozdulatokkal, mintha nem is te mozognál, hanem a világ hagyna maga mögött téged. Arcod férfias vonásait még inkább kihangsúlyozza a rájuk vetülő napfény, szinte csillogsz. Tekintetedben megpillantom az egész napos munka fáradalmait, ahogy közelebb érsz.
Már egész közel vagy, de lépdelsz tovább, nem állsz meg mellettem, csak félvállról veted oda mogorva szavaid.
- Ha már egész nap itthon henyélsz, legalább annyit megtehetnél, hogy lenyírod a füvet.
És tessék. Az ilyen pillanatokért imádlak. Ilyen szép jobbegyenest senki más nem tudott volna adni az álmodozásomnak. Az eszmém, miszerint nem is földi lény vagy, hanem angyal, épp most kapott bokaficamot és jajgatva elterült a földön. Sikeresen visszarángattál a hétköznapok szürkeségébe az álmok szivárványából.
De nem baj... Minden átszerelmeskedett éjjel te építed újra ezeket a mennyei ideákat a lelkemben. Ma este is így lesz... Szeretlek Harry, mert rólad szól szívemben a szimfónia...