Disclaimer: a Harry Potter történet szereplőinek, helyszíneinek és eddigi eseményeinek jogtulajdonosa J.K. Rowling. Ez egy rajongói novella, melynek története, új szereplői, új lényei immár az enyémek. Semmilyen kapcsolatban nem állok se Rowlinggal, se a kiadóval, anyagi előnyöm nem származik ebből a történetből.
Besorolás: 12 év alatt nem ajánlott.
A novella keletkezésének időpontja: 2005. 06. 16.
Elöljáróban: Az írás a „Nyári történet" című mű első fejezetéhez készült, kiegészítő jellegű, az elbeszélésben leírtakat a szerző a főcselekményben felülírhatja.
Köszönet: Köszönet Briginek, aki megtanított fanficet írni, és köszönet a regény szerzőjének.
Egyéb megjegyezés: Az észrevételeket, véleményeket, kritikákat megírhatjátok a csabaidonatfreemail.hu – ra.
Jó olvasást mindenkinek!Kiegészítés az első részhez
Voldemort elégedetten nézett végig halálfalóin. Valami, ami legalább az utóbbi héten felvidította. Azóta, hogy megfordult a minisztériumban, túl sok öröme nem akadt. Szolgáinak több mint felét vesztette el, a büszkeségéről és a hőn áhított jóslatról már nem is beszélve. A legjobbjai közül Malfoy, Rookwood, Avery, Macnair, Nott mind-mind Azkabanban raboskodnak, pedig rájuk szinte mindig számíthatott a Sötét Nagyúr. Egyedül Bellát sikerült megmentenie…
És most mégis, majdnem egy héttel a történtek után, több mint harminc halálfalót tudott megszámlálni. Végignézett az arcokon. Többnyire félelmet tükröztek, igen, Voldemort jól érezte a félelemrezgéseket a térben. Talán egyedül Bella volt az, aki felszegett fejjel, büszkén mert a nagyúr szemébe nézni. Lehet, hogy csak neki nem volt rejtegetni valója… ezzel együtt Bella is megkapta, ami járt neki – futott át Voldemort fején. – Ő megbízta, hogy hozza el a jóslatot, de a lány kudarcot vallott. Talán először. Ám a Sötét Nagyúr nem felejti el a hűséget. A nő kiállt mellette, amikor szinte senki, és büszkén vonult Azkabanba.
– Cole! – szólította meg a hozzá közel álló varázslót. Az mesterére nézett, és a félelem szikrája lobbant szemében.
– Igen, Nagyúr?
Voldemort tartott egy kis szünetet. Tűzpiros szeme a vele szemben álló férfit vizslatta. Sötét talárjáról szögletes arcára vándorolt tekintete, míg végül megállapodott a halálfaló szeménél. Annak szempillája megrebbent, Voldemort pedig elégedetten nevetett fel.
– Szóval úgy véled, hogy titkolhatod előlem kudarcodat? – nevetése pillanatok alatt elhalt, és fagyos pillantássá változott.
– Nem, nem, Nagyúr! – suttogta leszegett fejjel a halálfaló.
– Mi történt? Macnair még arról számolt be, hogy minden rendben ment, vagy talán… hazudott? – az utolsó szónál Voldemort hosszú ujja végigszántotta a férfi bal alkarját, mire az fájdalomtól égetve felordított. A nagyúr egy pillanatig még élvezte a másik szenvedését, majd abbahagyta. – Halljam!
– Nem, Nagyúr, nem hazudott. A tárgyalások valóban rendben folytak, mindenben megegyeztünk, megígérték, hogy segítenek, de – a férfi hangja egy pillanatra megcsuklott – sajnos pár hónapja ismét egymás ellen fordultak. Egy sem tudott eljönni.
– Voldemort dühösen meredt maga elé. Szóval az óriások nem kérnek az uralmából. Ám legyen.
– Felállhatsz! – mordult rá az előtte térdelő halálfalóra. – Igazat beszélsz… az óriások fajától idegen a tolerancia. Nyilvánvalóan megrendült a bizalmuk a gurgban – Voldemort szemhéja lecsukódott, egyfajta igazolást keresve szavaira. – Harcoltak… és a legtöbben meghaltak. – morogta. – Hasznosak lehettek volna, de ők inkább a haszontalan halált választották. Ám legyen… Voldemort nem felejt.
A Sötét Nagyúr ismét végignézett halálfalóin. Még mindig erőteljes félelmet érzett bennük. Csak tudná, milyen rossz hírek vannak még hátra… De mindjárt kiderül.
– Toder! – szólított meg egy újabb varázslót.
– Nagyúr? – az említett férfi ránézett mesterére, és érdeklődve várta a nekiszegezendő kérdést.
– Mi hír Karkarovról?
– Több embert is ráállítottam az ügyre, Nagyúr. A forrásaim szerint Igor északkelet Britanniában bujkál, ám ennél pontosabbat egyelőre még nem tudunk. Mindig jól értett a rejtőzködéshez – tette hozzá homlokráncolva a halálfaló.
– Nem baj – mondta hűvösen Voldemort. – Minél később találjuk meg, annál többet kell idegeskednie, és annál inkább megkeserítjük az életét. Mindazonáltal meg kell találnunk! Olyan információkat hordoz, melyek egyrészt fontosak számomra, másrészt veszélyesek rám nézve. Egy hetet kapsz, Toder, hogy megtaláld!
– Igenis, Nagyúr – hajolt meg a másik.
– Igor Karkarov… aki megtagadta. Voldemort méltányolta a hűséget, igen, de a hűtlenséget… nos, azt gyűlölte. Ha volt valami, amit sosem tudott megbocsátani, az ez volt. Karkarov büntetése ennek megfelelően halál. Nem, nem fog kínlódni… Igor sosem felejtette el terjeszteni a sötét mágiát, ezt valahol a Nagyúr még méltányolta is, éppen ezért beéri majd egy egyszerű halálos átokkal.
Voldemort tekintete továbbsiklott Toderről. Már csak egyetlen egy hír maradt, amely fontos volt számára, egyetlen egy esemény, melynek végkimenetelétől… nos, tartott. Egy gyors mozdulattal szeme egy másik csuklyás férfi szemébe szúródott. Az megrándult, ezüst tenyere ökölbe szorult.
– Féregfark! – mordult rá a halálfalóra a Sötét Nagyúr. Ez az ember a hűség, a hűtlenség, a gyengeség és a spontanitás furcsa keveréke volt, talán ez volt az, amit Voldemort igazán méltányolt.
– Igen, Nagyúr? – kérdezett vissza a férfi remegve.
– Podmore halott? – szegezte neki a kérdést Pettigrew-nak. Úgy tűnt, annak térde menten felmondja a szolgálatot. Amennyiben a férfi eddig remegett, akkor most már olybá tűnt, hogy mindjárt összeroskad. Voldemort mindent megértett. A félelem, melyet érzett, nagyrészt Féregfarktól származott.
– Sajn-sajnálom, Nagyúr…
– Sajnálod? – horkant fel Voldemort.
– Én-én, mindent úgy csináltam, ahogy mondtad. Imperius átkot küldtem Hendersonra, ő pedig megvárta, amíg kijön Podmore a bankból, és megpróbálta megtámadni…
– Megpróbálta? – ordított a Sötét Nagyúr.
– Mármint meg akarta támadni, ám ekkor a Sturgis mellett álló ember valamit megsejthetett, észrevette a Podmore hátának szegezett pálcát, és átkot küldött Hendersonra. A… a Szent Mungóba szállították, súlyos agykárosodást szenvedett – tette hozzá félénken Peter.
– Ki… ki volt az az ember, aki keresztül húzta a számításaimat! – Voldemort alig látott a dühtől. Sturgis Podmore nem rég szabadult a börtönből, amit minden bizonnyal Dumbledore intézett el, és kiiktatása létfontosságú lett volna. Kötelező. Ezt nem csak Féregfark fogja megbánni.
– A-azt hiszem, hogy Epps…
– Az auror? – a nagyúr szeme összeszűkült. Tehát Podmore érezte, hogy veszélyben van, ezért fogadott maga mellé aurort. Egy ideig nem tanácsos újra támadni.
– Igen, Nagyúr – motyogta Pettigrew.
– Sever! – fordult egy újabb halálfaló felé Voldemort. – Tudod, mi a dolgod. Vidd magaddal három társad. Podmore-t viszont bízd rám!
– Úgy lesz, Nagyúr.
– Nem akarok túl élőket! – morogta a varázsló, és visszafordult Féregfark felé. – Kudarcot vallottál!
– Én-én nem akartam, én sajná…
– A sajnálkozásod kevés, Féregfark. Ideje megtanulnod, hogy véghez kell vinned, amit Voldemort parancsol! – a fekete mágus szeme belefúródott Pettigrew-éba. Kezét végighúzta szolgájának bal karján, mire az felvisított. – Bűnhődni fogsz, szenvedni, Pettigrew! – Féregfark megrándult – Jól hallottad… szenvedni… Crucio! – a varázsló rászegezte a másikra pálcáját, és élvezettel nézte annak kínlódását. – Legközelebb ne feledd, – suttogta, miközben a másik még mindig vonaglott – hogy így jársz, ha hibázol. Talán ennyi elegendő lesz, hogy legközelebb ne vallj kudarcot. Nem akarok több hibát! Nem akarok csalódni!
– Nem fogsz, Nagyúr – suttogta Pettigrew, és remegve elfoglalta helyét a halálfalók gyűrűjében.