Egy tekintet és Vlad látta, ahogy a kárhozat személyesen ott trónolt előtte. Kaján mosoly ült az arcán, kész volt arra, hogy áldozatával addig játsszon míg az bele nem pusztul. Vlad megpróbált felegyenesedni, de a mögötte lévő szolga rátaposott. Vlad csak rideg vörös szemeit tudta megjegyezni, mielőtt látása cserben hagyta volna.
– Milyen kár, Vlad… Én bíztam benned – hangzott el az első mondat amit A Kárhozat úrnője, intézett felé. Bár a hangja a messzeségben valami emléket idézett elő Vladban, oly távolinak tűnt, hogy inkább volt álom, mint bármi más.
Hirtelen valami két oldalról felkapta. Nem valami… Valakik. A két szolga egy kemény sík felületre helyezte. Ha Vlad érzékei helyesek voltak, akkor egy asztalra helyezték. Majd elhagyták a helyszínt. Mindenki, kivéve az úrnőt.
– Nos, úgy látszik csak ketten maradtunk. Én és te, – a hang most már közelebbről jött. Egészen közelről.
Vlad minden erejét összeszedve rávette a szemeit a látásra. És ekkor, valami megzendült benne. Ismerős barna haj, ragyogó zöld szemek. Szóval a kezdetektől fogva volt A Kárhozat úrnője.
– Ó, hát felismertél! Nos, mond csak a nevem nyugodtan, s akkor talán megkegyelmezek, csaló.
– Bocsáss meg… Er- – És ekkor, az utolsó hang s elszállt a torkából, fel lett cserélve a hideg fémmel.
– Evvel most, istennő vagyok?