Sivatagi farkasember
1. Rémálomra mennydörgés
Hangos dobszó, szívdobbanásszerű lüktetés, kiáltások, sikolyok, és végül egy fej, egy farkasfej. Minden egyes éjszaka erre a látványra riadt fel Melinda Tuesday.
A farkas, mely tűhegyes agyaraival ránevet, melynek állati feje alatt emberi teste van.
Minden éjjel ugyanazt álmodta, ahogy a szörnyű fenevad felemeli a torkánál fogva, ő pedig két kézzel próbál kapaszkodni, de minden egyes másodperc elteltével egyre kevesebb levegőhöz jut.
Verejtékezve ült fel ágyában. A sötét szoba kísérteties árnyakat vetett, ahogy a hold lassacskán áthaladt az ablak előtt.
Kintről prérifarkasok üvöltése hallatszott. A ragadozók gyakran legyeskedtek a farm körül. Érezték a hosszúszarvúak étvágygerjesztő szagát, s minden egyes éjjelen ugyanabban az időben tartottak értekezletet.
Megtárgyalták, hogyan ejtsenek egy-egy állatot zsákmányul, de a farm köré helyezett medvecsapdák minden egyes éjjel elriasztották őket a nem is olyan könnyű élelemszerzéstől.
Melinda nem tudta pontosan, hogy a rémálmait az állatok üvöltése idézik elő, vagy esetleg pontosan a farkasüvöltés az, ami felriasztja álmából.
Akárhogy és akármint, szívesen lemondott volna mindkettőről.
A verejtékes éjszaka után napsütéses reggelre ébredt a táj. Melinda nem, ő már hajnalhasadta előtt fent volt. De kutyája, Simple, annál kényelmesebb életmódot folytatott. Meg is tehette már, tizenkét éves volt, és még mindig kiváló terelőkutya hírében állt.
A kis farm, ott, a sivatag déli oldalán furcsa mód pontosan a sok ragadozó miatt volt akkora biztonságban. A fosztogatók nem szívesen merészkedtek az óriáshangyák, tűzgekkók és prérifarkasok uralta területre.
Azért Melindának sem volt könnyű az élete. Minden egyes alkalommal, ahányszor csak a városba kellett tereljen párat eladó állatai közül, nem kis veszéllyel nézett szembe.
Olyankor előző nap levágott egy hosszúszarvút, és annak a feltrancsírozott darabjaival tartotta távol a nyájtól a vadállatokat. Persze közben nem keveset vetett a latba az sem, hogy Simple egy nagytestű bernáthegyi volt, egy öreg, sokat tapasztalt kutya, és bizony kiváló terelőkutya volt a kora ellenére is.
Déltájt értek Nipton határához. A kisváros eredeti bűnbarlang volt. Sokak szerint felülmúlta magát New Vegast is. Pedig a városban egy kaszinó nem sok, annyi nem volt.
Melinda gyakran eltöprengett azon, hogy jobb lenne, ha inkább elköltözne a városka közeléből. Nem szeretett a városban üzletelni. Az ott élőknek mindenből a legjobb kellett, de fizetni nem szerettek semmiért. Ígértek persze fűt, fát, de Melinda már az apja mellett megtanulta, hogy milyen banditákkal üzletelni. Az örege aztán vén rókának számított etéren. De sajnos dacára minden tehetségének, egyszer mégsem sikerült jó üzletet kötnie. Két nap hazavárás múltán, Melinda ott találta meg az apját a város határában. Hátulról lőtték agyon, és a tettes kilétére sosem derült fény.
Ezt követően csakhamar elvesztette az édesanyját is. Szerencsétlen asszony belebetegedett abba, hogy egyedül engedte el a férjét azon a bizonyos, tragikus reggelen.
Dehát mit tehetett volna? – kérdezte magától gyakran a lány, mégsem talált békét a lelkében, hisz az anyja halálát követő éjjelen már visszatért a szörnyű gyerekkori rémálma, ami azóta is minden egyes éjjel kísérti.
Melinda nappalai azonban nem a rémálmokról szóltak, és ha erről időnként el is feledkezett, minden erejével azon volt, hogy emlékeztesse magát arra, amit a szüleitől tanult: hogy az álmok éjszakára valóak!
A piacon töltött idő aztán később kifizetődőnek bizonyult, az összes állatot el sikerült adnia, és már a következő hétre is akadtak vásárlók szép számmal.
Azt azért meg kell vallani, hogy Melindának azért megvolt a maga kliensi köre, és bár gyakran ajánlották neki, hogy béreljen embereket, akik a jószágokat elhozzák a városba, ám a lány nem akart idegeneket beengedni a farmra.
Jócskán délutánban járt már az idő, mire Melinda végzett a városban a dolgaival, és hűséges kutyájával visszaindultak a farmra.
Úgy döntött, hogy kicsit lecsapnak a távon, és a városkától nem messze, egy aknamezőn mennek keresztül. Melinda már jól ismerte a terepet, nem először ment végig rajta. Így volt ezzel Simple is. Farokcsóválva követte gondolataiba mélyedt gazdáját.
Melinda bár mindent elkövetett azért, hogy figyelme ne kalandozzon el, egy pillanatban mégis arra eszmélt fel, hogy egy robbanás hangja rántja ki a farkasember karmai közül.
A hang bal oldalról jött, s ahogy arra nézett, nem messze előtte porfelhő látszott felszállni. Simple ugatni kezdett, mire Melinda hallgast intett neki, miközben ő óvatosan bár, de felgyorsította a lépteit.
Tíz-tizenöt méterrel távolabb, egy homokbuckán túl aztán megpillantott a földön egy testet. Egy férfi feküdt arccal a földnek, a jobb lába körül kisebb vértócsa volt, míg körülötte még javában szállt a detonáció gerjesztette por.
Melinda óvatosan odaszaladt mellé, s ahogy lehajolt mellé, észrevette, hogy a rövid, sötét barna hajú férfi még eszméleténél van. Legalábbis arra még volt elég ereje, hogy a lány felé pillantson, amikor rávetült annak árnyéka.
Megpróbált felhajolni, ám amint megmozdult, a fülébe éles fájdalom hasított. Fájdalmasan felnyögött, majd mikor a lány a hátára fordította, a fájdalom annyira elviselhetetlenné vált, hogy végül elvesztette az eszméletét.
Melinda tudta, hogy gyorsan kell cselekednie, ha azt szeretné, hogy a pasi túlélje. Legelső lépésként el kellett szorítania a seb körül a vérzést. Ehhez valami szorítópántot keresett. Hamar talált is egy, a célnak megfelelő eszközt. Fogta a kését, és levágta a férfi hátizsákjának két pántját. Ezeket használta fel végül. Utána elővett a saját táskájából egy üveg vodkát, ami a sebre locsolt, s amint letisztította a bőrfelületet, gondosan betekerte a sebet egy tiszta ruhaanyaggal. A férfinak óriási szerencséje volt, mivel az aknát valahogy úgy sikerült aktiválnia, hogy nem lábbal léphetett rá, így nem vitte le a lábát, csupán a szétcsapódó repeszek okoztak az egyikben kárt.
Melinda még jó félórát dolgozott, mire a férfit szállítható állapotba hozta, igaz, az közben egy pillanatra sem nyerte vissza az eszméletét, így a nőnek még egy hordágyat is össze kellett tákolnia, amin a farmra szállította a sebesült fickót.
Nem volt egyszerű dolog végigszenvednie magukat a halálos csapdák között, de amikor végre beért a farmja udvarára, megnyugodva lélegzett fel. Leeresztette a korhadt ajtót, amihez hozzákötözte az ájultat, hogy aztán kiszabadítsa, és bevigye a házba. Szülei hálószobájába vitte. Ott, a franciaágyra fektetve áttakarította úgy a sebeket, mint azok viselőit, majd kiment tüzelőt készíteni.
Ő bár nem szerette a meleget, de a betegnek szüksége volt rá. Simple közben ügyesen kicserélte az állatok itatójában a vizet, majd miután az utolsó vödör tiszta vizet is beleöntötte a vájúba, behúzott a karámba három bála szénát is. Igaz, nem volt olyan alapos, mint a gazdája, de a hosszúszarvúaknak nem lehetett oka panaszra, svédasztal várta őket.
A kutya olyannyira belejött az önkéntes munkába, hogy a végén még a tüzelő maradékát is ő hordta be a szobába. Az utolsó fadarabok letevése után odaszaladt a gazdája mellé, s odaült az ágy lábához.
Melinda aggodalmas tekintettel studírozta a férfi vállát. Hegeket látott rajta, melyek bár elég mélynek tűntek, egyik sem tünt frissnek, majd amikor kiváncsiságból a hasára fordította, a hátán is vágásnyomokat és más sebeket talált. Melinda kis gondolkodás után rájött, hogy hol látott hasonlót. Egyszer, régen az apjával egy légió megszállta területen mentek keresztül, és ott, egy keresztrefeszített ember hátán látott hasonló sebeket, akit halálra korbácsoltak.
Melinda megsajnálta az idegent. Nem tudta, honnan jöhetett, de a teste sok szenvedésről mesélt. Visszafordította a hátára, majd kiment a konyhába, valami harapnivalót készíteni. A jó munkát meghálálandó, legelőször Simple-nek készített vacsorát, aki az étellel teli tálját behúzta a másik szobába. Láthatóan most ő vállalta a betegápoló szerepét.
Melinda bízott benne, hogy a beteg a sült illatára felébred, és nem is tévedett, amikor kinyitotta az ajtót, és belesett, az ajtónyikorgásra a férfi kinyitotta a szemét, majd a lány felé nézett.
A beáramló fénytől sokáig kellett hunyorítania, mire felismerhetővé vált előtte az időközben elé lépő nő alakja, majd arca. Utolsó pislantásánál kicsivel hosszabban tartotta lehunyva a szemét. Ekkor Melinda közelebb hajolt hozzá.
- Hogy érzed magad? – kérdezte halkan, félt ugyanis, hogy sérült a férfi füle, ám az nem ráncolta össze homlokát a lány hangja hallatán, tehát valószínűleg azt az érzékszervét nem fájlalta.
- Hol vagyok? – kérdezte kis idő múlva a férfi.
- Biztonságban... – felelte a lány, igaz, ekkor eszmélt rá igazán, hogy mekkora veszélyt vállalt azzal, hogy hazavitte a férfit. – Emlékszel, mi történt?
- Ráléptem egy aknára, és nem sikerült időben hatástalanítsam – válaszolta a férfi, amiből végre kitünt, hogy hogyan úszta meg „ilyen egyszerűen" a balesetet. – Mondd – hajolt fel az idegen, akit végül Melinda finoman visszanyomott a lepedőre –, mióta feküdtem eszméletlenül?
- Délután találtam rád.
- Ühüm... – bólintott a férfi, miközben kinézett az ablakon, és látta, hogy odakint még sötét van. Ami azt illeti pont abban a percben kezdett rá a prérifarkas kórus az esti nótájára.
Melinda dühösen felállt, majd az ablakhoz lépve idegesen behúzta a sötétítőket, így aztán a szobába már tényleg csak a konyhából beáramló fény jutott be.
- Nincs ezektől a dögöktől egy perc nyugta sem az embernek... – mérgelődött Melinda, de hamar elillant a mérge, amikor visszafordult, és meglátta, hogy a férfi oldalra fordítja a fejét, miközben az ádámcsutkája ugrott egyet. Láthatóan gyenge volt még. Egyáltalán az is csoda volt, hogy ilyen hamar magához tért.
Hamar visszaaludt, Melinda pedig már nem is nagyon háborgatta aznap.
Következő nap reggel egy lavór vízzel a kezében lépett be a szülei egykori szobájába. Simple ott feküdt az ágy lábánál, hűségesen felügyelve az ágyon ülő férfira. Az éjszakai találkozásuk jutott Melinda eszébe, amikor is Simple a lány szobájába morogta a férfit, aki azért kelt fel, mert hívta a természet.
Szegény ipse, hátába egy vicsorgó bernáthegyit kapott, míg előtte egy nő feküdt az ágyában, aki álmában zihálva rúgkapálózott.
Melindának ismét rémálma volt, de most Simple öblös hangja ébresztette. Fáradtan nyitotta ki szemét, miközben egyik kezével letörölte a verejtéket a homlokáról.
Hirtelen azt sem tudta, hol van, amikor felülve a tekintete összeszaladt a férfiéval. Szerencsétlen az ajtófélfának dőlve állt a kutya és a nő között. Alig bírt megállni a talpán, dehát tudjuk, ha egyszer hív a természet, akkor menni kell...
Igen kellemetlen helyzetbe hozta így a két fiatalt a kitanult, vén bestia. Másnap reggel aztán Melinda úgy döntött, hogy körbevezeti a férfit a házban, hogy következő alkalommal ne kelljen a kutya segítségét kikérnie.
Korán sem volt nagyobb bizalommal a férfi iránt, mint tegnap, dehát ha már egyszer hazahozta, akkor már nem volt mit tenni.
A lábadozófélben lévő férfi láthatóan jól gyógyult. Fiatal, erős szervezete pedig csak segítette, pedig a lány odahaza nem tartott semmiféle mesterséges gyógyszert, mert korábban már volt, hogy egy-két gyógyszerfüggő ellátogatott a farmra az éjszaka leple alatt. Így nem tartott odahaza mást a gyógynövényeken kívül.
Első közös étkezésükkor Melinda azt is megtudta, hogy a férfi szeszes italt sem fogyaszt. Minél több időt töltöttek együtt, annál jobban kezdte megkedvelni a sármos férfit.
Nem akarta elfogadni, de mégis tudta, hogy lassan-lassan felgyógyul, és akkor elválnak útjaik. Melinda mégis bízott benne, hogy ez majd csak később, talán hónapokkal később fog bekövetkezni.