A/N: Nos, mielőtt elkezdeném, szólok pár szót. A történetet egy kép ihlette, Ed, mint angyal, és persze Roy, mint démon. Nagyon megfogott, és elhatároztam: írok egy történetet. Sokat gondolkoztam hogy legyen, míg végül elkezdtem. Sokáig tartott befejezni is, de végül készen lett, és már csak az ellenőrzés van/volt hátra. De nem húzom tovább a szót, publikálom első fejezetem, remélem, tetszeni fog :D

Démoni Angyal

1. Üdv a pokolban

Egy titkos kísérlet folyt éppen egy titkos szobában. Csak két ember ismerte a titkot, legalábbis ők így hitték, de jelenleg csak az egyikük tartózkodott bent, a másiknak dolga akadt. Azt persze egyikük se tudta, hogy két másik ember is tud a szobáról, és hogy épp oda tartanak. Méghozzá a nem is egyedül. Az angyalok vezetői is velük voltak.
Elérkeztek az ajtóhoz, melyet csupasz falnak álcáztak. Egy pillanatnyi hezitálás után belökték az ajtót. Bent egy szőke fiú térdelt egy alkimista kör mellett.
Edward Elric felnézett, arany szemei megcsillantak a beszökő fényben. Azt hitte, öccse, Al jött meg, bár elképzelni nem tudta, mért jönne be ilyen hevesen. Ahogy az ajtóban állókra siklott a tekintete, mindent megértett: leleplezték.
A halál angyalai lenéztek a szőkére. Azt hitték, Al is lent lesz, de tévedtek. Nem zavartatták magukat, úgyis Edward volt a fő célpont.
A szőke felállt, és felnézett a lépcső tetején ácsorgókra. Mikor megszólalt, hangja tökéletesen higgadt volt.
- Igen? – Úgy tett, mintha semmi nem történt volna, pedig tökéletesen tisztában volt azzal, hogy vége van. Leleplezték. Ráadásul a halál angyalai, akik valamiiért mindig is pikkeltek rá.
- Rajtakapás! – vigyorodott el Brad, az egyik iker. – Le kell tartóztatnunk. A vád: alkímiával való kísérletezés. Tudod, hogy ez tilos… - csóválta meg a fejét gúnyosan, testvére, Jake szintén elvigyorodott.
- Sajnáljuk… - Egy szemernyi sajnálat sem látszódott az arcán, az egész csak színjáték volt. Lementek azon a pár lépcsőfokon, ami összekötötte a bejáratot a teremmel. – Milyen profin be van rendezve… - jegyezte meg Jake.
Ed nem mozdult a helyéről, tudta, itt már nincs mit tenni. Az egyetlen dolog, amit még tehet, hogy reménykedik, és nem keveri bele Alt. Nem kell tudniuk arról, hogy Al is segített neki… Megadóan tűrte, hogy letartóztassák, és elvezessék egy apró, sötét cellába.
Három napig tartották fogságban, csak utána volt a tárgyalás, addig gondolkodott. Gondolkodott, vajon hogy fedezték fel a laboratóriumukat? Talán nem voltak elég óvatosak, meglátták őket… Alt vajon megvádolják? Remélte, hogy nem, hisz' őt nem kapták rajta… E tekintetben szerencsésnek érezte magát, az öccse legalább megúszta. Elgondolkodott, mi lesz most vele? Valószínűleg száműzik a mennyből… Még az is elképzelhető, hogy a pokolba száműzik… Kirázta a hideg a gondolattól. Semmi kedve nem volt pokolra kerülni. Ugyan nem igazán járt még ott, Dis falain belülre sose kellett még mennie a legtöbb angyalhoz hasonlóan, de voltak elképzelései… És nem tetszettek neki.
A tárgyaláson úgy bántak vele, mint egy közönséges bűnözővel, pedig ő volt az egyik legerősebb angyal a mennyben. Megkötözve vitték be a terembe, ahol egy hosszú asztal mögött sorakoztak fel a bírák. A mennyország leghatalmasabb angyalai. Isten nem volt köztük, ami kissé megnyugtatta Edet. Sosem rajongott érte annyira, mint a többi angyal… A többiek szemében Hohenheim egy szent volt, a leghatalmasabb, aki valaha is létezett… végül is megteremtette a Földet… Nos, Ed erről nem volt meggyőződve, ő sosem rajongta körül, sosem imádta apját, mint például az öccse. Másrészről ott voltak a halál angyalai, Brad és Jake. Szinte biztos volt, hogy levajazták a tárgyalást, így felkészült a legrosszabbra: Ki fogják űzni a mennyből.
Az eljárás hosszú volt, és unalmas. Ed egy kényelmetlen fa széken ücsörgött, és hallgatta a vádakat. Nem is nagyon próbált védekezni, látszott már az elejétől fogva, hogy nincs esélye. Mögötte pár padsorban foglaltak helyet az angyalok, valahol elöl ült öccse, Al és gyerekkori barátjuk, Winry.
Ed figyelmeztetően Alra nézett, mielőtt leült, meg ne merjen szólalni, vagy megbánja. Al vállalta volna a bűnösségét, de Ed ezt nem engedhette neki. Úgyis ő kellett Jake-nek és Bradnek. Ahogy sejtette, egyszer felbukkant öccse neve is a vádak közt, miszerint ő is kísérletezett, de Ed tagadta ezt, bizonyítékuk meg nem volt, így ezt elvetették. Ed hálás volt Winrynek, látta, hogy Al kis híján bevallja bűnösségét, de Winry megszorította a kezét, hallgatásra bírva ezzel a remegő fiút.
Végül eljött az ítélet ideje: Edward Elricet száműzik a mennyből örök időkre, további életét pedig a pokolban kell töltenie, méghozzá a nyolcadik körben.
A szőke fiú kissé elsápadt az ítélet hallatán. A nyolcadik kör… majdnem a legmélyebb bugyor. Lehajtotta a fejét, és próbált megbarátkozni a gondolattal, hogy mostantól a pokolban kell élnie… Az angyalok meglepetten figyelték a szőke angyalt. Valami reakciót vártak, könyörgést a kegyelemért, könnyeket, dühöt, vagy valamit. Főként Jake és Brad volt dühös, látni akarták, ahogy Edward összeroppan, könyörög. Mérgesen szemlélték, ahogy lehajtott fejjel ül.
Ed hirtelen kapta fel a fejét, szemében elszántság tükröződött.
- Elbúcsúzhatok az öcsémtől? – kérdezte halkan, de mindenki jól hallotta. Al megdöbbent, könnyei, melyek az ítélet kihirdetése óta folytak, hirtelen elakadtak döbbenetében, majd még jobban sírni kezdett. Bűntudata volt, hogy bátyja helyette is bűnhődik. Ő is bűnös, őt mégsem kapták el, pedig általában testvérével szokott lenni. a kísérleteknél…
A bírák összenéztek a furcsa kérésre. Vállalt vontak, majd bólintottak: mért ne?
- Rendben, öt percet kaptok – jelentette ki a főbíró. Ed bólintott, majd felállt, egyenesen Al felé fordult. Apró mozdulatot tett a kezével, hogy Al kövesse, majd kiment a teremből, nyomában öccsével.
Mikor kiért, kissé oldalra lépett, hogy ne láthassák őket a bent ülők.
- Al… - kezdett bele, de öccse félbeszakította.
- Mért nem védekeztél jobban? Mért nem mondtad, hogy nem igaz? – kérdezte zokogva. – Mért nem vigyáztál jobban, és mért nem engedted, hogy felvállaljam a bűnömet? – Tudta, hogy némelyik kérdés értelmetlen, némelyik meg fölösleges, hisz tudta a választ.
- Al – szólalt meg lágyan Ed és átölelte testvérét. – Semmi baj – nyugtatta, pedig nagyon is tudta, hogy baj van. Al hitetlenkedve nézett fel rá. – Na jó, nem éppen jó, de kibírom, semmiség az egész – vigyorodott el. Al már ismerte ezt a mosolyt, nem dőlt be neki.
- Ne menj el, kérlek… - nézett fel könnyes szemekkel. Ed megcsóválta a fejét.
- Tudod, hogy nem maradhatok, száműztek. Sajnálom, Al, és örülök, hogy legalább te itt maradhatsz – mosolyodott el most halványan, de legalább őszintén.
- Bátyó… - kezdte volna, de a teremből morajlás hallatszott. Letelni látszott az öt percük. Annyira rövid…
- Indulnom kell… - jegyezte meg halkan, és kibontakozott az ölelésből. – Vigyázz magadra, talán még látjuk egymást. Jah, és mond meg Winrynek, hogy igaza volt: Nem kellett volna játszadozni az alkímiával. – Habár a szíve szakadt meg, felöltött egy vigyort, majd szárnyra kapott, és elindult a pokol felé. Sarkában egy őr repült, aki vigyázott, hogy valóban a kiszabott helyre menjen. Ed szívesen meglépett volna, de az őr miatt nem tehette, így morogva szárnyalt egyre lejjebb, és lejjebb.
Elhagyta a mennyországot, majd a földet és a purgatóriumot is maga mögött hagyta. A pokol bejáratának lelassított kissé.
„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!"
Hát ő már felhagyott velük. Nagyjából akkor, mikor leült a tárgyalóteremben. Fanyar mosoly jelent meg ajkain, ahogy átrepült a Kapun. Innen nem lesz menekvés… Az őr nem akart leszakadni a nyomából, még akkor sem, mikor elérte Dis városának falát, még a vérfolyón, és a szakadékon is átkísérte, csak mikor már átértek ez utóbbin, fordult meg és indult el visszafelé.
Ed bizonytalanul indult meg a föld felé. Nem úgy nézett ki a pokol, ahogy azt ő elképzelte… Például szenvedő emberek csak elszórtan voltak, a táj kissé kietlennek hatott, kivéve egy-egy város szerű helyet. A magasból hét nagyobb várost tudott összeszámolni.
Lassan megindult az egyik felé. Fogalma sem volt róla, mi vár majd rá, de tudta, nem maradhat örökké odafent. Nem is bírná, máris érezte, hogy fárad, a hosszú út megtette hatását…
Egy sötét kis sikátorban landolt. Undorodva körülnézett, majd összébb húzta magát. Szárnyait háta mögé hajtotta, próbálta a lehető legkisebbre húzni őket, ami nem volt könnyű feladat ekkora szárnyaknál, de nagyon feltűnő volt, ezt ő is tudta. Fehér ruhában, fehér szárnyakkal… Így nem sokáig maradhat… hacsak nem akar öngyilkos lenni. De azt nem teheti, akkor mi lenne az öccsével? Megszakadna a szíve…
Lassan elindult a sikátor kijárata felé. Fogalma sem volt, mit fog tenni, de azt tudta, nem maradhat ott örökre… Egy kissé szélesebb, de nem sokkal kevésbé mocskos utcára érkezett, ahol szerencséjére nem sokan jártak. Leszegett fejjel indult el, bár érezte, hogy feltűnést kelt. Végül is semmi keresnivalója egy angyalnak a pokolban… Pláne a nyolcadik körben…
Lépteit lassan, fokozatosan gyorsította, ki akart kerülni onnan. Talán rossz ötlet volt épp a városban leszállni… De mi mást tehetett volna?
Egyszer csak beleütközött valamibe. Felnézett, és magában pontosítania kellett: Nem valami, valaki. Egy sötét szemű, fekete hajú démon állt előtte. A férfi nagyon jóképű volt, magas és erős. Ed egy pillanatig elbámult. Egy furcsa kis érzés kerítette hatalmába, mintha már ismerte volna valahonnan a férfit, de fogalma sem volt, honnan ismerhetné. Hisz' ő angyal, a másik meg démon…
Újra leszegte a fejét, majd elmotyogott egy halk bocsánatkérés szerűséget, és el akart lépni az idegen mellett, ám az elkapta a karját.
- Mit keres itt egy ilyen csinos angyalka? – kérdezte elvigyorodva.
- Semmi közöd hozzá… - nézett oldalra Ed. Az igazat megvallva kissé tartott tőle. Még nem sok démonnal beszélt életében, ugyan minek tette volna? Most viszont itt egy erős példány, ráadásul hazai pályán. Egyszóval nem kellene packáznia vele.
- Ejnye, nem kellene ilyennek lenned velem – jegyezte meg továbbra is vigyorogva. – Még egyszer kérdezem, mit keresel itt? – Kissé már keményebb volt a hangja, de vigyora megmaradt.
Ed megforgatta aranyszín szemeit, majd sóhajtott.
- Száműztek – jelentette ki tárgyilagosan, bár szíve kissé összeszorult. Még mindig nehezen tudta elhinni. Még nem is nagyon gondolkozott azon, mostantól mihez fog kezdeni… pláne itt a pokolban…
- Biztos, nem kém vagy? – tette fel a nagy kérdést Roy vidám, csevegő hangon.
- Nem gondolod. hogy akkor nem így néznék ki? – kérdezett vissza. – Amúgy is, minek ide kém? Talán van valami titkolnivalótok? Ne válaszolj, nem érdekel – vágott közbe, mielőtt a másik megszólalhatott volna. – Amúgy is mondtam, hogy száműztek. A többi engem most már nem érdekel, az ő dolguk – jelentette ki nemtörődöm hangsúllyal.
- És mit tettél, hogy száműztek? – tette fel az újabb keresztkérdést. Remélte, hogy a fiú megtörik, és bevallja, valójában miért van ott.
- Alkímia. Száműztek, mert alkimista kísérleteket végeztem… - keserűen felnevetett. – De minek mondom el ezt neked… Talán már meg is bolondultam… - motyogta maga elé, majd kirántotta a kezét a szorításból.
A másik kissé meglepődött.
- Ha ez valóban igaz, akkor van egy apró problémád – vigyorodott el újra. Nem számított Ed reakciójára, bár valahol mélyen, bőven tudata alatt érzett valamit, ahogy ezt kimondta. És a reakció valahogy megnyugvással töltötte el azt a részét, mintha tudta volna… Pedig az lehetetlen, de mégis…
- Ki olyan kicsi, hogy alig látszódik ki a földből?! – kiabálta az ismét meglepett férfi arcába.
- Érdekes egy angyal vagy… - jegyeztet meg, mikor visszanyerték mindketten nyugalmukat… legalábbis nagyjából.
- Már nem vagyok angyal… - fűzte hozzá Ed láthatóan keserű arckifejezéssel.
- És tudod már, hogy mihez kezdesz? – tapintott rá a lényegre. Ed nyelt egyet, majd megrázta a fejét. – Akkor mi lenne, ha velem jönnél? – Ajkait félmosolyra húzta, ami kifejezetten jól állt neki.
- Mért mennék veled? Azt se tudom, hova akarsz vinni. Ráadásul még a nevedet se tudom… - sorolta kétségeit. Nem akart a férfival menni, de valahol tudta, nem nagyon van más választása. Ez nem az ő terepe, gyakorlatilag öngyilkosság lenne itt maradnia. Viszont a fekete hajúban sem bízott, mégis csak démon…
- Oh, bocsásd meg neveletlenségem, a pokolba fogok jutni miatta – gúnyolódott. - Nem, bocs, már ott is vagyok – felnevetett a saját viccére. Ed kételkedve nézett rá, hátha bolond? – A nevem Roy Mustang, és ezredes vagyok – nyújtott kezet. Ed egy pillanatig habozott, majd ennél rosszabb már nem lehet alapon elfogadta.
- Edward Elric. – Mindkettejükben mintha egy húrt pengettek volna meg, mélyen. Ismét érezték a "Deja-vu"-t, de úgy tettek, mintha semmi sem történt volna.
- Akkor jössz, vagy maradsz? – kérdezte Roy, majd lépett egyet az egyik irányba.
- Még mindig nem tudom, hová… - jegyezte meg Ed, és nem mozdult a helyéről.
Mustang sóhajtott. – Hozzám. Gondolom, nem akarsz itt éjszakázni… Elég kellemetlen lenne, úgy hiszem – mosolyodott el gúnyosan.
Ed mély levegőt vett, majd bólintott.
- Nem, nem szeretnék itt maradni… - a férfi mellé lépett. Roy elindult hazafelé, oldalán az ex-angyallal. Több irigykedő pillantást is látott, mire válaszul, csak szélesen vigyorgott. Ed ennek láttán elhúzta a száját, de nem szólt semmit. Végül is Roy rendes vele… eddig legalábbis az volt… A többit majd meglátja. Nem mert nagyon előre gondolkodni, egyelőre csak az érdekelte, hogy túlélje azt a napot… aztán meglátja a többit…
Az út fél óra sem volt, de mire megérkeztek, Ed már félig aludt. Nem csoda, hisz' nagyon hosszú napja volt. Szó szerint a mennyből a pokolba jutott egyetlen nap alatt.
Egyszerre egy ház tűnt fel előttük, Roy pedig pont a felé indult. Ed persze eddig is látott házakat mindenfelé, nem az volt a különös, hanem ahogy a ház kinézett. Egy egész csinos ház volt, a többivel ellentétben, melyek szinte omladoztak, körülöttük minden tele volt szeméttel, és bűzlöttek – akárcsak a bennük élők. De ez a ház más volt, és nem csak azért, mert a város szélén volt. Tükröződött benne Roy rangja… Szinte mini palotának is mondhatta volna. Kékre volt festve, ami már önmagában is elütött a többi háztól, melyek egyáltalán nem voltak lefestve, a vörös tégla látszódott, maximum hámló fehér vagy fekete festék volt rajtuk.
A férfi kitárta az angyal előtt az ajtót, majd előre engedte. Ed kissé óvakodva lépett be, de nem volt mitől tartania, a ház üres volt. Habár ha jobban belegondolt volna, ettől is félhetett volna. Pontosabban Mustangtól, de a fáradtságtól már nem tudott rendesen gondolkodni. Roy egy kisebb szobába vezette, mely a vendégszoba volt, bár elég ritkán használta. Nem gyakran voltak vendégei, ha meg mégis, azok általában nem itt aludtak…
Ed szinte belezuhant az ágyba, amint becsukódott mögötte az ajtó. Gombócot érzett a torkában; a zokogást nem tudta, és már nem is akarta elfojtani, halkan felzokogott. Sok volt neki ez az egész… A pokolba száműzték, elválasztották öccsétől, és persze ki tudja, mi vár még rá… Lassan álomba sírta magát…