Senki fia

1.

Üvöltő fájdalom, mardosó kín

Mindent porfelhő borított. Harry zihálva feküdt a romos kőpadlón. A barátaira gondolt, akiket iderángatott magával a Minisztériumba, hogy szépen belesétáljanak Voldemort egy újabb csapdájába. Ostoba kölyökként viselkedett, hős akart lenni, amilyennek mindenki látja, de csak bajt okozott.

A szemüvege nem messze hevert tőle, de annyi ereje sem volt, hogy utána nyúljon. Csak elmosódott foltokat látott, amíg az igazgató a kezébe nem adta az okulárét. Albus Dumbledore mellette térdelt, és a sérüléseit vizsgálta, de Harry egy szavát sem értette. Zúgott a feje, tompa volt minden érzéke. Megszűnt körülötte a külvilág, semmi más nem maradt benne, csak a lelkét mardosó fájdalom és bűntudat. Miatta halt meg...

Sirius nincs többé! Megölték, és erről csakis ő tehet. Átkozott bolond volt, akit könnyedén lépre csaltak. Az ő hibája?!

A mágiaügyi miniszter elképedve nézte kettősüket. Albus fiatalos lendülettel pattant fel a földről, magával húzva a fiút is. Már előre sejtette, hogy a miniszter rengeteg kérdést fog feltenni neki, de azt is tudta, hogy a nyilvánvaló tények ellenére sem lesz hajlandó beismerni, hogy tévedett Voldemorttal kapcsolatban. Sőt, elnézést sem fog kérni, amiért mindkettőjüket meghurcoltatta a sajtóban.

Cornélius még pont elkapta a pillanatot, mikor Voldemort dehoppanált, és ezzel bebizonyította számára, hogy valóban visszatért, veszedelmes és fenyegető hatalmával együtt. Egy minisztériumi alkalmazott álldogált mellette, aki sebesen vetette pergamenre a keletkezett károk mértékét. Percy Weasley pedig próbálta megnyugtatni az egyre jobban elsápadó Caramelt, akit a rosszullét környékezett.

A távolból már hallatszott az újságírók és a fényképészek lábdobogása, ahogy szenzációra éhesen utat törtek maguknak a rendfenntartást végző aurorok között.

Albus mindenképpen el akarta kerülni, hogy Harry megint az újságok címlapjára kerüljön, így magához hívott egy nyomokban még szoborfejre emlékeztető márványdarabot, és a ledöbbent Cornéliusszal mit sem törődve zsupszkulcsá alakította, amit a bizonytalan lábakon álló fiú kezébe nyomott. Harry a már ismerős rántás előtt még hallotta az igazgató hangját, amint azt ígérte neki, hogy később találkoznak.

Nem túl elegánsan, négykézláb ért földet az igazgató irodájában. Hosszú ideig ebben a pózban maradt, és próbálta visszanyerni az uralmat az érzései felett. De ugyan miért kéne visszafogni magát, ha egyszer üvölteni akar, sőt, törni-zúzni?

Végig sem gondolta az egészet, csak hirtelen talpra ugrott, és az első keze ügyébe kerülő tárgyat a falhoz csapta. De ez sem segített a fájdalmán, így újabb és újabb tárgyakat tört szét, asztalokat borított fel, könyveket rángatott ki a helyükről, és közben fájdalmasan üvöltött. Azt akarta, hogy ma éjjel mindenki megtudja, milyen veszteség érte. A portrék lakói ijedten menekültek el a kereteikből, magára hagyva a kétségbeesett fiút.

Harry tovább vagdalózott és kiabált, végül csak akkor hagyta abba, amikor már jószerével nem látott a saját könnyeitől. Lekuporodott a lépcső aljába, és vad zokogásba kezdett. Szánalmas látványt nyújtott: A fiú, aki túlélte, igazából a saját halálát kívánta ebben a percben.

Már soha többé nem lesz alkalma, hogy bármit is elmondjon Siriusnak. Nem fognak összeköltözni a férfi házában, nem lesz többé egy percre sem boldog, nem mondhatja azt, hogy neki is van családja, hiszen már nincsen. Egyetlen röpke pillanat alatt szertefoszlott minden reménye egy jobb jövőre vonatkozóan, ahogy Sirius Black átesett a függönyön…

Család, támasz nélkül maradt. Egy senki volt.

Dursleyéket soha nem tartotta a családjának, csak egy megtűrt személy volt, akit úgy ahogy elviseltek maguk mellett, de leginkább tanácsos volt elkerülni őket. Gyermekkora minden egyes percét megkeserítették, terrorizálták. Még a nénikéje sem mutatott felé egy szikrányi szeretetet sem.
Sirius viszont tényleg szerette, ő maga mondta neki. A keresztapja volt, ismerte a szüleit, egy család voltak.

– Harry, fiam, ideje, hogy ágyba kerülj - rázta meg szelíden az igazgató a fiú vállát.

Potter riadtan kapta fel a fejét. Elaludt a lépcsőn, és egy pillanatig nem igazán tudta megmondani, hol is van éppen. Aztán pislogott párat, majd az igazgató mellett szétnézett a szobában. Minden romokban hevert, szinte egy épségben maradt tárgy sem volt a közelükben. Nem érzett szégyenkezést azért, amit tett, a legkevésbé sem sajnálta, hogy szétverte az irodáját.

– Sajnálom, hogy ilyen sokáig elhúzódott a távollétem - mondta szelíden Albus a lépcső tetején állva, miközben Harryt figyelte azzal az átható, barátságos tekintetével.

Harryt nem érdekelte az idős mágus sajnálkozása. Az emlékképek száguldva tódultak a szeme elé. Minden eszébe jutott: a Minisztérium, Sirius, Bellatrix, Voldemort.

– Javaslom, hogy térjünk nyugovóra, majd holnap reggel beszéljünk a történtekről. – Potter olyan haragosan nézett a férfira, hogy Albus egy pillanatra elhallgatott. – Tudom, mi járhat most a fejedben, gyermekem.

– Tudja?! Akkor pontosan tisztában van vele, hogy nem akarok aludni menni, és úgy tenni, mintha nem történt volna semmi! – morogta ingerülten – Bellatrix Lestrange fejét akarom, bosszút akarok állni rajta és Voldemorton!
Az igazgató elindult az íróasztala felé, hosszú köpenye szegélye helyenként elszakadt, ahogy beleakadtak a széthullott üvegszilánkokba.

– A harag nagyon rossz tanácsadó, Harry. – Albus félresöpört pár dolgot az útjából, ahogy a helyére állította az asztalát és a székét. Harry követte. – Tudom, hogy mit érzel most, mintha a világ összeesküdött volna ellened, és minden rettentően igazságtalan. – Harryt megint a sírás kerülgette, ahogy a férfit hallgatta, legszívesebben megütötte volna Dumbledore-t. – Nagyon sajnálom, hogy megint meg kellett tapasztalnod egy családtag elvesztésének érzését, de a bosszú a legkevésbé sem segít rajtad.

Potternek is felkínált egy széket, de a fiú dacosan rázta a fejét. Egyszerűen nem bírt volna leülni, és higgadtan végighallgatni Dumbledore vigaszt nyújtó beszédét. Ezt a fájdalmat, amit ő érez, senki más nem tudja átélni, és nem is tudnak segíteni rajta.

– Harry, a fájdalom rossz irányba vihet téged, nem szabad engednek a kísértésnek – tanácsolta a férfi, feltépve egy citromporos zacskó szélét.

– Akkor mondja meg, mit tegyek? – kiáltotta el magát Harry kétségbeesetten. Egyszerűen képtelenségnek tartotta, hogy az igazgató még ilyen helyzetekben is képes az ostoba hóbortjainak engedni, és édességet majszol. – Csak azt ne mondja megint, hogy menjek lefeküdni! – figyelmeztette a férfit, mielőtt az válaszolhatott volna. – Megölték a keresztapámat, és a barátaim is majdnem odavesztek, ezt nem lehet egy alvással elfelejteni!

Albus rákönyökölt az asztallapra, ujjait háromszöget formázva egymásnak támasztotta. Azon gondolkozott, mivel tudná enyhíteni a fiú fájdalmát. Nagy dolgok várnak még rá, nem szabad engednie, hogy összeomoljon. Még temérdek terhet fog cipelni a vállán, sziklaszilárdnak és józan gondolkozásúnak kell lennie, hogy elviselje a jövőt. Nem hagyhatja, hogy a dolgok még jobban kicsússzanak a keze alól, meg akarta tartani az irányítást, ezért megadta a fiúnak, amire az szerinte vágyott: Bűnbánatot.

– Jobban kellett volna rád figyelnem, az én hibám is, ami történt. Azok az álmok… Bevallom, alábecsültem a közted és Voldemort között lévő kapcsot, de sajnos ezen már nem tudok változtatni. Bár tehetném, de nem lehet – ismerte be sajnálkozva.

– És az időnyerő? Egyszer már engedte, hogy használjuk, miért ne lehetne megint, csak… – Az igazgató nem szívesen tette, de kénytelen volt eloltani a Harry lelkében életre kelő reménylángot.

– A minisztériumban megpróbáltam megállítani Tomot. – Harry nem értette mire akar kilyukadni az idős mágus, de jelen állapotában egyáltalán nem érezte magát elég türelmesnek ahhoz, hogy játsszák a szokásos játékaikat.

– Tudom, tudom, de ennek mi köze az időnyerőhöz? – fakadt ki a fiú.

– Az egyetlen és egyben utolsó megmaradt időnyerőt mindig a nyakamban hordtam – válaszolta még mindig sztoikus nyugalommal Dumbledore.

– Kérem, ne mondja, hogy baja lett. – Harry tudta, hogy szánalmas, amit csinál, de nem volt más kapaszkodója, csak az az átkozott szerkezet.
– Sajnálom, de megsemmisült, amikor eltalálta egy visszapattanó átok.
Harryben ekkor végleg elszakadt valami. Hát semmi reménye nem maradt? Tényleg mindig mindent és mindenkit el kell veszítenie, aki fontos számára? A düh eddig ismeretlen erejét kezdte el érezni, remegéshullámok rázták egész testét.

– Magának kellett volna megtanítania, hogyan zárjam le az elmém, nem szabadott volna Pitonra hagynia! – Érezte, hogy a dühét már csak nehezen tudja kordában tartani. – Semmit nem tanultam tőle azon kívül, hogy milyen érzés, ha az embert mentálisan is kínozzák! Nem segített, mert nem akart, és ezt maga is pontosan tudta! Ha képes lettem volna ellenállni a vízióknak, akkor Sirius még élhetne!

Eleinte saját magát okolta a keresztapja haláláért, de most valahogy úgy érezte, jobb másra áthárítani a tragédia felelősségét, és Piton pontosan megfelelt neki erre a célra.

– Tudom, hogy most hibáztatni szeretnél valakit, ez érthető, de én teljes mértékben megbízom Piton professzor szakértelmében, és jó okom volt rá, hogy a gondjaira bíztalak – válaszolt higgadtan a férfi.

– Igazán, és mégis micsoda? – üvöltötte el magát a fiú. – Csak nem az is benne volt a jóslatban, hogy hagynia kell, hogy egy barom kedvére kínozhasson különórák címén? Piton tudta, hogy Sirius bajban van! Az a seggfej senkinek sem szólt, pedig én figyelmeztettem. Hagyta meghalni a keresztapámat! Az ő hibája, gyűlölöm azt a mocskot, és ha már itt tartunk, akkor maga sem kevésbé hibás a dologban, mint ő!

– Tudom, hogy bosszús vagy, Harry, de kérlek, beszélj tisztelettudóbban a tanárodról! – feddte meg rosszallóan. – Egyébiránt nincs igazad abban, hogy Piton professzor figyelmen kívül hagyta az aggodalmadat keresztapád testi épségét illetően. Értesítette a Rendet a történtekről, máskülönben nem is tudtuk volna, hol keressünk titeket, de sajnos elkéstünk.

– Még őt védi? Beszéljek tisztelettudóbban róla? Ezek után sem lehet róla egy rossz szavam se? – Albus fejét oldalra billentve nézett vissza Harryre. Hagyta, hogy kidühöngje magát, nem volt más választása. – Hát, engem nem érdekel mit csinált, vagy mit nem. Ő nem más, csak egy undorító halálfaló, és nem érdemel sem tiszteletet, sem bizalmat! Neki kellett volna meghalni, nem Siriusnak!

Az igazgató, bár magában nem értett egyet azzal, hogy a fiú mindenért Pitont okolja, belátta, hogy Harrynek hibáztatnia kell valakit, hogy el tudja viselni ép ésszel az őt ért veszteséget.

Potter ezek után teljesen elvesztette az uralmat az érzelmei felett, és újra csak azt hajtogatta, hogy mindenért Piton a felelős. Albus próbálta lecsillapítani, mikor újból megkísérelte felforgatni az egész szobát, de nem akarta erővel megállítani, habár néhány pillanatra megfordult a fejében, hogy elkábítja.

Csakhogy jól tudta, miken megy most keresztül a fiú, és azzal sajnos nem segített volna, ha ráküld egy sóbálvány átkot. Mindenki másképpen gyászol, és úgy látszott, Potter csak úgy képes átvészelni ezt, ha teljesen kivetkőzik magából.

Az egyetlen épen maradt polcrendszer, amit a fiú még nem rángatott ki a helyéről, most Harry düh-levezetésének utolsó szenvedő alanyává vált. Ahogy igyekezett mindent módszeresen a földhöz vágni, amit csak tudott, nem figyelt arra a pár üveg bájitalra, ami az egyik polcon pihent.

– Bármennyire is méltányolom az irodám ilyen irányú kreatív átrendezését, arra kell kérjelek, hogy csillapodj le! – Albus szeme kissé ingerülten villant, bár a hangja nem árulta el, hogy kezdi megelégelni Harry magatartását.
De addigra már késő volt… Harrynek ugyan nem tűnt fel, hogy a nagy küzdések közepette az egyik fiola felborult, és a benne lévő bájital végigfolyt a karján. Abbahagyta az értelmetlen rombolást, de a dühe nem párolgott el: ezután hol magát marcangolva, hol Pitont szidva járkált a szoba egyik végéből a másikba.
Aztán hirtelen megállt, mintha valaki kővé dermesztette volna. Az arca egy pillanat alatt elsápadt, érezte, hogy az egész teste zsibbadni kezd, a látása elhomályosul.

– Harry? – Az igazgató aggódva nézte a pihegő fiút. – Fiam, minden rendben? – kérdezte az igazgató, mikor a fiú nem reagált a megszólításra, csak meredten bámult maga elé.

Látta, hogy a polcon lévő bájital ráborult a fiú ruhájára, mikor lesodort egy rakás pergament onnan. Néhány nappal ezelőtt kérte meg Perselust, hogy hozza fel az új fiolákat, mert saját magán akarta kipróbálni először. Akkor még nem is sejtette, mekkora lavinát indít el ezzel…

– Nem vagyok a fia, én senki fia sem vagyok! – préselte ki magából Harry a szavakat, miközben erősen küzdött a hányinger ellen, ami olyan hirtelen uralkodott el rajta, hogy még meglepődni sem volt ideje.
– Akárhogyan is érzel most, rengeteg embernek vagy fontos! – bizonygatta az igazgató. Harry hevesen rázta a fejét, miközben kissé meggörnyedt. – Rosszul vagy, fiam? Le kéne ülnöd – pattant fel a férfi a székéből, de nem indult el a fiú felé.
– Mondtam már, hogy én senki… – Már nem tudta befejezni a mondatot, nehezére esett minden levegővétel.

Szédülni kezdett, ezúttal tényleg le akart ülni, de járás közben megtántorodott, és a földre rogyott. Albus korát meghazudtoló gyorsasággal ugrott oda hozzá, hogy felsegítse, de mikor hozzá akart érni, hogy a hóna alá kapva a kanapéra segítse, visszahőkölt. Valamilyen ismeretlen erő eltaszította a fiú közeléből.

Harry egész karját fekete ragacsos massza borította, ami láthatóan gyorsan terjedt. A fiú a hátára vetődött, és próbált szabadulni a bájital fogságából, ami átfolyt a mellkasára. Úgy érezte, mintha satuba szorították volna a mellkasát. Az igazgató tehetetlenül nézte a fiú szenvedését, teljesen elképedt, még soha nem látott ilyet azelőtt. Próbálta az általa ismert legerősebb tisztítóvarázslattal megszabadítani a fiút a fekete masszától, de a bűbáj szinte lepattogott Harry testéről.

Potter a földön fekve ordított, a bájital már a lábait is beborította, és a nyakán át az arcára kúszott, mint valami szörnyű maszk. Próbálta letépni magáról, de a bájital csak nyúlt, ahogy húzta, akár egy ragasztó, nem eresztette. Égette és marta a bőrét, ordított, ahogy csak bírt, de a fájdalmán ez nem segített.

– Fiam, tarts ki, hívok segítséget! – próbálta túlordítani Harryt az igazgató. Albus szinte fel sem tudta fogni mi történik, az egész szinte pár perc alatt lezajlott, és mire a kandallóhoz lépett, Potteren már nem lehetett segíteni.

Harry magzati pozícióba gömbölyödött, de már csak nyöszörögni maradt ereje, majd végül elcsendesedett, a légzése egyenletessé vált. Szakadt, koszos ruháinak repedésein át jól látható volt, hogy a bájital eggyé vált a bőrével.

Dumbledore a hirtelen támadt csendre visszafordult, letette kezéből a hop-poros tálkát, és visszasietett a fiúhoz. Újra megkísérelte felkarolni, ám ekkor a massza teljesen beszívódott a fiú bőrébe, majd egy erős villanás robbant ki belőle, ami hátralökte az idős mágust. Erős fényű burok vette körül, majd olyan gyorsan kialudt, mint a gyertya lángja, mikor elfújjuk a születésnapi tortán.
Albus nem akart hinni a szemének… Harry Potter hatalmas zöld szemeivel figyelte őt kíváncsian, a maga öt éves valójában.

– Harry? – Az idős mágus szinte csak suttogva merte kiejteni a fiú nevét. – Jóságos Merlin, kérlek, szólalj meg!

Piton ezt a pillanatot választotta, hogy megjelenjen az igazgatói irodában. Már távolról látta, amikor a kastélykerten át visszatért a Roxfort falai közé, hogy Dumbledore-nál még égnek a gyertyák. Persze még mielőtt felnézett volna a toronyszoba ablakába - ami ilyen távolságból csak egy fénylő kis pontnak tűnt -, már akkor biztos volt benne, hogy az igazgató még nem tért nyugovóra, és a történtekre való tekintettel várta a jelentését.

– Albus, a Rend tagjaiból mindenki épségben visszatért a főhadiszállásra, kivéve persze Blacket – morogta Piton, miközben kimászott a kandallóból. – Az ostoba hősködése nem hozott szerencsét neki, de én mindig is mondtam neked, hogy idióta! – A talárját porolgatva körbenézett a szobában, de egyelőre nem vette észre a visszafiatalodott Harry Pottert.

– Hol van Petunia néni? – kérdezte Potter elvékonyodott gyerekhangon. – Haza kell mennem…

– Harry – ismételte az igazgató, a hangja meglehetősen ijedt volt.

– Tudhattam volna, hogy az ő műve – gúnyolódott a férfi. – Remélem, nem fogod ezt is elnézni a kis… – Piton megtorpant, és rettentő lassan a gyerek felé fordította a fejét.

Az ablakon bevilágító hold fényében jól látszott, hogy a szokásosnál is sápadtabbá vált. Szeme elkerekedett, és szája csak némán formálta a szavakat, ahogy pontosan négy lépés távolságra állt Pottertől.

Harry érdeklődve nézett felé, próbálta a helyén tartani a szemüvegét, de túl nagy volt neki, és folyton lecsúszott az orra hegyéről.

Az igazgató, még mindig megrökönyödve az eseményektől, Piton felé fordult.

– A legjobbkor jöttél, Perselus! – szólította meg az igazgató visszanyerve lélekjelenlétét. – Amint már észrevetted, hatalmas problémánk támadt.

– Mégis mi történt vele? – bökött a fejével a kisgyerek felé.

Albus villámgyorsan átvágta magát Perselus védőpajzsán, és belépve az elméjébe megmutatta neki mindazt, ami az elmúlt egy óra leforgása alatt történt. Az egész nem volt több pár percnyi néma csöndnél, ahogy egymás szemébe néztek, a levetített képsorok mégis hideg verítéket csaltak a fekete hajú férfi homlokára.
Piton megszakította a szemkontaktust, és lázas kutatásba kezdett. Hamar meg is találta a széttört bájitalos fiola darabjait nem messze a fiútól. Óvatosan felemelte ez egyik darabot és megszagolta a maradék bájitalt, ami a szilánkra tapadt.

– Hogy az a jó kénköves fene enné meg! – szitkozódott hangosan, miközben visszadobta a többi romhalmaz közé a szilánkot.

– Nem szabad csúnyán beszélni – szólalt meg a kisfiú. – Petunia néni megbüntet érte.

– Perselus, tudod, hogy milyen bájital borult Harryre? – kérdezte Dumbledore egy időre figyelmen kívül hagyva, hogy nincsenek egyedül a szobában.

– Igen – válaszolt tömören, majd a fiú felé mutatva jelezte, hogy nem előtte kéne ezt megbeszélniük.

Albus helyeslően bólintott, majd közelebb ment Potterhez, és még mielőtt a gyermek pisloghatott volna, egy egyszerű varázslattal elaltatta. Még pont időben kapott utána, mielőtt a padlóra eshetett volna. Az ölébe kapva a magánlakosztálya felé indult, Piton pedig követte őket.

Kínkeservesen lassú órák következtek, miközben áttárgyalták a bájital okozta balesetet és annak következményeit. Piton bájitala egy új Álomhozó elixír volt, ami megmutatja a legbensőbb vágyainkat, amit aztán legilimenciával könnyen ki lehet olvasni az emberi elméből. A Rend számára nagyon hasznos bájital lett volna a kikérdezéseknél, mert egy ilyen titok birtokában sakkban lehetett tartani az ellenfelet. Ez egy eléggé drasztikus módszere volt a foglyok kikérdezésére, de ilyen vészterhes időkben – amikor a Sötét Nagyúr minden alkalmat megragad, hogy fitogtassa erejét –, már nem volt túl sok választásuk.

Senki sem szeretné, hogy a legbensőbb vágyai napvilágra kerüljenek, mert olykor az ember igen szégyenletes dolgokat kíván saját magának.

A bájital még kísérleti stádiumban volt, eddig még senkin nem tesztelték, így Piton még nem jegyezte fel az összes mellékhatást. Arra pedig még egyáltalán nem is gondolt, hogy milyen következményei lehetnek, ha bőrrel érintkezik. Előttük hevert számtalan pergamen, amit Piton a laborjából hozott fel, hogy lépésről-lépésre átnézzenek minden feljegyzést az elixírrel kapcsolatban, de természetesen nem jutottak előbbre.

A bájitalmester sehogyan sem értette, hogy volt lehetséges az, hogy Potter kisgyermekké váljon tőle. Dumbledore professzor viszont úgy vélte, ha másra nem is, de erre bizton tudja a választ. Az volt az elképzelése, hogy Harry egy olyan korba szeretett volna visszakerülni, mikor még nem tudta, kicsoda ő valójában, és nem nyomta a vállát a temérdek felelősség. Mikor még nem élte át azt a sok borzalmat, amit eddigi „felnőtt" élete során megtapasztalt. Biztos volt benne, hogy az egész beszélgetésük alatt végig az járhatott a fiú fejében, hogyan tehetne semmissé minden szörnyűséget, amit eddig át kellett élnie.

– Ha helyes a feltevésed, Albus, akkor sem találok magyarázatot arra, hogy történt meg az átváltozás – vakarta meg az állát fáradtan a férfi. – Szinte képtelenség, hogy a bájital alkotóelemi egyé váljanak az emberi bőrrel.

-– Tartok tőle, hogy Harry nagyon erős mágiája elősegítette a folyamatot. – Az igazgató nagyon gondterhelt volt, és ettől, ha lehet, még idősebbnek látszott.

Észre se vették, mikor rájuk virradt, csak akkor kaptak észbe, mikor meghallották, hogy halkan kinyílt a hálószobaajtó, és apró meztelen talpak hangját veri vissza a sötétre lakkozott padló. Harry megállt előttük pár lépésnyire, és a szemét dörzsölgetve megszeppenve nézett körbe. Az már ébredéskor tudatosult benne, hogy nem Petunia néni házában van, mert egyik szoba sem hasonlított a neki kirendelt szobára, már amennyire ő tudta. Túl sokszor még nem barangolta be a Dursley házat, de érezte, hogy nem otthon van.

– Jó reggelt, Harry! - köszöntötte az igazgató. – Örülök, hogy felébredtél. Hogy érezd magad? – A kisfiú néma maradt.
Az idős bácsi tudja a nevét? És miért mondja neki ilyen kedvesen, ha Petunia néni mindig úgy beszél hozzá, mintha valami büdöset szagolt volna és felhúzza az orrát.

– Nos, úgy látom, már ennyi idősen sem volt valami lángész – morogta Piton elégedetlenkedve. – Téged kérdeztek, kölyök! - szólt rá valamivel hangosabban.

– Nem szabad idegenekkel szóba állnom - motyogta. – Hol van Petunia néni? – kérdezte panaszos sírásra görbülő szájjal.

– A nénikédnek el kellett mennie, és ránk bízott - mondta szelíden az igazgató. – Nem kell félned, nem fogunk bántani, ismerjük a családod, és hidd el, hogy itt nem esik bántódásod.
Harryn látszott, hogy nem igazán tudja eldönteni, hogy higgyen-e nekik vagy sem.

– Oh, úgy látom, a fiatalúr szeretne reggelizni. Nem igaz, Harry? – kérdezte Albus, miután a gyermek gyomra hangosan kordult egyet.
Harry az étel említésére valamivel bátrabban indult meg az ősz szakállú férfi felé, még akkor is, ha még mindig nem igazán tudta eldönteni, hogy jó-e neki, hogy most itt van. Hatalmas ívben kikerülte Piton székét, mert valami azt súgta neki, jobb, ha nem megy a közelébe a morgós idegen férfinak.

Felkuporodott az egyik fotelba, és illedelmesen megvárta, míg Albus az ölébe rakott egy tálcát. Annyi finomság volt rajta, hogy azt se tudta, mivel kezdje. Leginkább szikkadt kenyérhez és savanyodásnak indult tejhez volt hozzászokva, amihez néha pár túlsült szalonnacsíkot is kapott, de leginkább csak azért, mert senki más nem volt hajlandó megenni a szénfekete darabokat.
Szinte rögtön habzsolni kezdett, válogatás nélkül tömött a szájába mindent függetlenül attól, hogy édes vagy sós volt. A két felnőtt egy ideig nézte, ahogy eszik, majd újra visszatértek a beszélgetéshez.

– Csak a Rend tagjai tudhatnak erről, nagyon fontos, hogy titokban tartsuk ezt. – Ezzel Piton is egyetértett. – Mindenekelőtt össze kell hívnunk egy gyűlést, mert a legfontosabb most az, hogy kitaláljuk, hol bújtassuk el Harryt, amíg nem találunk ellenszert.

– Feltételezem, Molly Weasley szíves örömest befogadja - vetette fel Piton, de tudta, hogy ez túl egyszerű lenne, ezért nem hívna össze gyűlést az igazgató. – Odáig lenne az örömtől, hogy lenne kit dajkálnia, nem mintha a kölyök nem lenne elkényeztetve így is eléggé.

– Semmiképpen nem mehet az Odúba – felelte halkan Dumbledore. – A Weasley gyerekek otthon töltik a szünidőt, veszélyes lenne, ha a közelükben tartózkodna. Védtelenek lennének egy esetleges mentális támadás ellen. Ha a halálfalók megtámadják őket, biztos vagyok benne, hogy Voldemort be fog vetni mindent, hogy kiszedje belőlük Harry hollétét, és akkor minden kiderülhetne. Nem csoportosíthatok mindenkit az Odú köré, hogy őrjáratozzanak, az szemet szúrna valakinek…

– A Sötét Nagyúr vadászni fog Potterre, de ez nem újdonság – közölte Piton, kissé félvállról véve a dolgot.

– Pontosan, éppen ezért túl nagy veszélybe sodornánk őket. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha még egy családot elveszítenénk az én hibámból.

Piton csak horkantott. Hát igen, a jó öreg Albus a gyerekekért él. Soha nem viselné el, ha bármelyik tanulójának bántódása esne; bezzeg őt akár ezerszer is megátkozhatják, az sem fog számítani. Potter az első, mindenki más csak utána következhet.

– Akkor mit tanácsolsz, ha a legkézenfekvőbb és egyben a legegyszerűbb javaslatom nem tetszik? – kérdezte a bájitaltan professzor.
– Még nincs semmi használható ötletem, de tudom, hogy minden eddiginél hatékonyabb védelemre van szüksége.

– Mi lesz, ha kérdezősködni kezd? Mit mondunk neki? – Lopva a fiúra pillantott a szeme sarkából, de Harry szinte kizárta maga körül a világot, csak az evéssel volt elfoglalva.

– Feltételezem, észrevetted, hogy a nagynénje után érdeklődik? – Pitonnak nem kellett sokáig gondolkoznia, tudta már a választ. – Harry emlékei elvesztek. Úgy vettem észre, hogy csak a korábbi életére emlékszik. Nem tudja, hogy ki ő valójában, így kérdezősködni sem fog, legfeljebb a családját hiányolja majd.

Mindeközben a kisfiú befejezte a reggelit, és most elégedetten törölgette a száját az odakészített szalvétába. A két felnőtt gondterhelten fordult felé. Még ma össze kell hívni a Rend tagjait, ez az ügy nem tűr halasztást.

Miután Piton távozott az irodából, hogy alagsori lakosztályából értesítse a többieket a gyűlésről, Albus a kandallóhoz sétált, és némi hop-port beszórva Minerva McGalagonyért kiáltott, aki a griffendéles tanulók hazautazásának adminisztrációját intézte az asztalánál ülve.