Az ablaknak döntöttem homlokomat. A hideg felületen lassan folytak le a vízcseppek. A mellettem elsuhanó tájat figyeltem. Az eső áztatta utak szebbek voltak, mint valaha. Mások szemében ez csak egy zajos, állandóan nyüzsgő város. Viszont számomra egy gyönyörű hely. A hely, ahol édesanyám világra hozott. Itt nőttem fel, itt jártam ki az ovit ésaz általánost. Imádtam. Mindig is szépnek tartottam. Mégis annyira természetesnek találtam, hogy így néz ki. Sőt. Szinte már untam. Bár kihasználtam volna a perceket, amiket itt tölthettem! Annyi szép emlék fűződik ide. Kár, hogy csak most, éjszaka, a zuhogó esőnek hála jöttem rá, milyen is az a hely, ahol éltem. Idáig csak néha láttam ilyen csendesnek. Sehol egy ember, vagy egy kóbor állat. Ez is ritka eset... Az utcalámpák gyér fénye mellett a boltokból, szórakozóhelyekből, cukrászdákból, mozikból is áradt a fény. Bánatos szemeim megakadtak egy palacsintázón. Azon, ahol mi naponta megálltunk pár osztálytársammal palacsintázni. Emlékszem, ki hogyan szerette a desszertet. Hmmm... Olyan jó volt.

"Álljunk meg! Szeretnék venni egy utolsó palacsintát!"

Erre a mondatra a kocsi megállt, én pedig átfutottam az úton. Az "eladó", Mrs. Lee mosolygós arca fogadott.

"Egy palacsintát szeretnék. Juhar sziruppal."

Ezt a két mondatot tudtam kinyögni. A kedves asszony hátrasétált és elkezdte sütni.

"Mondd csak, valami baj van?"

Erre a mondatra lehajtottam a fejem. Ez a nő mindig tudta, hogy mikor vagyok szomorú. Még a műmosolyon is átlát. Neki bármit elmondhattam..

"Elköltözünk..."

Mrs. Lee megfordította a palacsintát.

"Szóval ez az utolsó palacsinta?"

Bólintottam.

"Ez esetben, ezt ingyen adom."

Az édességre öntött egy kevés szirupot és egy fehér papírtányérra rakta. A kezembe adta a tányért. Én illedelmesen meghajoltam és egy mosoly kíséretében megköszöntem, s távoztam. Óvatosan kinyitottam a kocsink ajtaját és beszálltam, majd magam mögött becsuktam a nyílászárót. Az égből eső víz által kicsit ázott finomságot elkezdtem elfogyasztani. Két perc sem telt el, de én már elpusztítottam. A tányért magam mellé téve folytattam a kibámulást. Az eső továbbra is szakadt. Én továbbra is szomorú voltam. Itt kell hagynom. Itt kell hagynom azt a várost, ami számomra az otthont jelentette.

Hát... Édes drága Busan. Isten veled!!!