Megjegyzés: A műben szereplő helyszínek és szereplők nem a sajátjaim, csupán felhasználom őket.

Korhatár: Most még elenyésző, de később 18-as karika.

A/N: Az alapja ennek a történetnek asszem a 120-as rész az animeben, amikor Kiba leszúrja magát, csakhogy megszabaduljon a parazita hangfalusitól.

Gyógyító szerelem

Kiba szótlanul haladt két társa előtt, lehajtott fejjel, egészen addig, míg egy sarkon befordulva, valakivel össze nem ütközött. Felnyögve lépett volna hátrébb, de a szandálja sarka beakadt a puha földbe, így hanyatt vágódott volna, ha az illető nem kapja el a csuklójánál fogva, és vissza nem rántja magához. Megszeppent arccal nézett fel az előtte álló, bő egy fejjel magasabb srácra, aki érdeklődve vizsgálgatta arcát fekete szemeivel.

- Hopsz! Ha továbbra is alvajáróként vonulsz az utcán, még valami bajod esik, Kiba Inuzuka.- jegyezte meg Kankurou vidám hangon, majd végre elengedte a fiút, aki azonnal elvörösödött szégyenében.

- Nem is vagyok alvajáró!- kezdte a veszekedést, de Kankurou mögött felfedezte a másik két Homokfaluit, úgy dönt, nem folytatja, helyette durcásan karba tett kezekkel kerülte ki őket.

- Mi baja van a kissrácnak?- kérdezte Temari furcsálkodva.

- Ne haragudjatok rá, Kiba mostanában nincs valami jól.- motyogta Hinata halk hangon, aggódva nézve a távolodó fiú után.

- Ezt hogy érted?- nézett rá Gaara gyanakodva.

Kérdésére a felelet egyenesen Kibatól jött, aki ezt a pillanatot választotta arra, hogy felkiáltva esett össze a földön.

- Kiba!!!- kiáltott fel a lány rémülten, mind az öten odarohanva hozzá.

Kiba fájdalomtól eltorzult arccal térdelt a földön, előregörnyedve, kezeivel a felsőjébe markolva.

- Mi a franc folyik itt?- kérdezte Kankurou emelt hangon, idegesen figyelve a szenvedő fiút.

- Nem tudja senki, mert a nagyokos nem hajlandó elmenni orvoshoz.- magyarázta Shino szemrehányóan, miközben barátja elé térdelt, magához ölelve.- Nyugi, Kiba, lélegezz nagyokat. Nincs semmi baj, itt vagyunk melletted.

Kiba ujjaival társa vállába mart, arcát a nyakába temetve próbálta legyűrni a fájdalmát, de az nagyon kínozhatta, mert már elkezdett könnyezni is.

- És ti miért nem viszitek kórházba?- vágta rá Temari.- Ki tudja, mi a baja!

- Milyen gyakoriak a fájdalmai?- kérdezte Gaara is.

- Már egy-két naponta jelentkeznek nála.- nyöszörögte Hinata kétségbeesve, társa kócos haját simogatva, aki még mindig hevesen remegett.- De nem engedi, hogy elvigyük, inkább szenved. Fogalmunk sincs arról, hogy mi a baja.

- Ostobák.- morogta Kankurou sértő stílusban, majd mielőtt bárki szólhatott volna, megragadta Kiba vállát, majd elrántva Shinotól, gyorsan a karjába vette.

- Ne...eressz el!- feszengett Kiba, de a homokfalui srác biztos kezekkel tartotta, elindulva vele a Hokage épülete felé.

- Még mit nem! Itt játszod a hattyúk halálát, a társaidat idegesítve, mégis hogyan képzelted el ezt?

- Te ezt nem érted! Nem mehetek kórházba!!!- üvöltözött vele a végén Kiba, de hiába csapkodta a másikat, hiába feszengett, a srác kitartóan haladt nagy léptekkel a Hokage felé, nyomukban a többiekkel.

II.

- Ostoba! Miért csak most jössz, mikor már a többiek ráncigálnak ide?- kiáltotta Tsunade bosszúsan, mikor Shino elmagyarázta a fiú fájdalmas vonaglásának az okát.

- Shizune!- szólt most asszisztensnőjének.- Keríts elő néhány medicint, azonnal!

Mikor a fekete hajú nő elsietett, a Hokage letérdelt a padlón szenvedő fiúhoz.

- Hol fáj, Kiba?

- Min...mindenhol.- nyögte.- Kérem, hagyjanak! Mind...mindjárt elmúlik! Kérem!

Tsunade összevont szemöldökkel figyelte a fiút, mire váratlanul a kabátjához nyúlt és széthajtotta azt.

- Neee!!!- kiáltott fel a fiú, de a feje mellett térdelő Kankurou szorosan lefogta a kezeit.

A nő felhúzta a hálós felsőjét is, ám az eléjük táruló látványtól mindegyikük szeme elkerekedett a döbbenettől, Hinata felsikkantva kapta szája elé a kezeit.

Kiba hasán két elég csúnya szúrt seb látszódott, amit még saját maga okozott, mikor a hangfalui gazfickóval harcolt, aki parazita módon beléköltözött. Ezúttal nem két szimpla sebről beszélhetünk, ugyanis a vágásból leheletvékony, kék fényben úszó fonalak nyúlványoztak ki dögivel, ráérősen tapogatva a bőr felszínét. A látvány eléggé horrorisztikusnak hatott, ráadásul a seb környékén látszódtak kisebb vágásnyomok, amik úgy tűntek, mintha valaki a fonalakat próbálta volna eltávolítani.

Kiba ismét elsírva magát fordította oldalra a fejét, már nem tiltakozott.

- Te jó ég.- szólalt meg elsőként Tsunade, ha lehet, még haragosabb arcot vágva.- hogy lehettél ilyen könnyelmű, Kiba? Ezek idegen chakrafonalak! Azonnal ide kellett volna jönnöd, amikor észrevetted ezeket! Mégis mióta tudsz erről?

- Másfél hete.- szipogta a fiú.

- Másfél hete...!- hüledezett Tsunade, majd az ajtón berontó három orvosra nézett.- Azonnal vigyétek a fiút a műtőbe, sürgős belső átvizsgálást kell végezni rajta!

Az egyik orvos felkapta a fiút, majd a nyomában haladva mindenki követte őket a kórházig.

III.

Tik-tak. Három és fél óra. Tik-tak. Öt és negyed óra. Tik-tak...tik-tak...tik-tak...

- Mi tart már eddig?- járkált Kankurou fel s alá a műtőajtó előtt.- Már több, mint hat órája bent vannak!

- Ha igaz, amit a Hokage mondott, akkor egy idegen szövetet kell eltávolítani Kiba testéből.- jegyezte meg Shino, a falnak támaszkodva.- De vajon mikor szerezhette azt a két sebet?

Kankurou ekkor megtorpant. Visszaemlékezett arra a jó múltkori esetre, mikor megmentette a fiút attól a parazitától.

- Istenem, szegény Kiba!- keseregte Hinata, az ujjait tördelve.- Nagyon-nagyon aggódom érte. Shino, ugye nem lesz semmi baja? Ugye meg tudják gyógyítani?

- Kiba mindent kibír.- nyugtatta meg őt Shino.- Ugyanolyan hülye, mint Naruto, márpedig ő egy óriási shurikent is túlélt a hátába állva. Egy-két chakrafonál meg sem árt neki.

Hinata megnyugodva bólintott, lehajtott fejjel malmozva tovább az ujjaival.

A következő pillanatban kivágódott az ajtó, mire a Hokage jelent meg, arca ijesztően komor volt.

- Tsunade-sama!- futott utána Shizune kétségbeesve. Mindkét nő ruháját és arcát valami zöldes trutyi borította.- - Várj! Még ne hamarkodjuk el a döntést! Lehet, hogy...

- Shizune, elég!- torpant meg Tsunade haragosan, halántékán kidagadt egy ér.- Innentől kezdve én már tehetetlen vagyok! Kénytelen vagyok értesíteni a családját!

- Hokage-sama, mi történt?- kérdezte meg gyorsan Temari. Mind az öt fiatal aggódva várta a válaszát.

- Shizune, küldj mindenkit haza!- jelentette ki a nő, majd elviharzott.

- Shizune-chan, mi történt? Mi van Kibaval?- aggodalmaskodott Hinata, egy könnycsepp folyt ki a szeméből.- Ugye jól van?

A nő egy mély levegővétel után egy mosolyt erőltetett a s szájára.

- Egyelőre még megfigyelés alatt tartjuk Kiba Inuzukat, de mindent megteszünk érte, ne aggódjatok.

- A Hokage nem tűnt valami nyugodtnak.- említette meg Gaara karba tett kezekkel.- Mondják meg, ha valami baj van.

- Láthatnánk Kibat?- kérdezte Shino is komoran.

Shizune kínosan tartotta előre a kezeit.

- Senki nem mehet be hozzá, mert elég komoly gyógymódokat alkalmaznak a fiún, amit tilos megzavarni, mert az életébe kerülhet. Most menjetek haza, ma este még megfigyelés alatt fogjuk tartani Kibat.- fejezte be a fekete hajú nő, majd gyorsan visszasietett a terembe, bezárva az ajtót.

- Itt valami baj van.- jelentette ki Kankurou elsőként.

Hinata szipogva temette arcát a tenyereibe, Shino az orrnyergét masszírozta idegességében. Még Gaaraék is feszülten álldogáltak egyik lábukról a másikra.

- Mindenesetre felesleges továbbra is itt szobroznunk.- sóhajtotta Temari.- Ma már úgysem láthatjátok a társatokat.

A két konohai is belátta a lány szavainak igazát, így nehéz szívvel elindultak a kijárat felé.

Gaara félúton hátranézve látta, hogy bátyja ökölbe szorult kezekkel figyeli a műtőajtót.

- Kankurou, jössz?- szólt vissza neki halkan.

A homokfalui srác néhány másodpercig még mozdulatlanul állt a helyén, mintha nem hallotta volna szavait, de utána megfordult, furcsán komor arccal beérve őket.

- Jól vagy?

- Igen!- vágta rá keményen, majd leelőzve a többieket, elsőként hagyta el a kórház falait.

IV.

"Még hogy ne aggódjunk!"- morogta magában Kankurou, mikor éjfél körül beosont a kórház bejáratán. A kivilágított portánál két éjszakás nővér tett-vett, a folyosókat pedig ügyeletes shinobik őrizték.

Kankurou meghúzódott az ajtó melletti sötétben, leemelve hátáról Karasut. Miután leoldozta róla a köteleket, elmutogatott egy jutsut, amitől felvette a bábu az egyik őr alakját. Ezután már könnyű volt a dolga.

- Mi baja van a fiúnak?- kérdezte meg az egyik nővér, mikor a két alak elérte a pultot.

- Belső fájdalmakra panaszkodott, elviszem kivizsgálásra az éjszakás medicinhez.- válaszolta a bábu-shinobi.

A nő még vetett egy a srácra egy pillantást, majd együtt érzően bólintott.

- Persze, menjenek csak. A második emeleten tartózkodik az orvos.

Hang nélkül jutottak fel az első emeletre, ahol a műtőterem volt. Kankurou óvatosan benézet ide, de a teremben ötét uralkodott.

- A fenébe, már elvitték innét.- morogta, de legbelül bízott abban, hogy nem a hullaházban kötött ki.

Karasuval az élen elkezdte végignézni a kórtermek ajtaja melletti neveket, kutatva a Kiba Inuzuka név után.

A második emeletre felmenve a jobb oldali folyosón egyik ajtaja nyitva volt, amiből kellemes fény szűrődött ki. Közelebb menve hangokat is hallani vélt. Két férfi tartózkodott bent, az egyikük minden bizonnyal az orvos lehetett.

-..., vagyis ez sem megfelelő gyógymód, uram.

- Tudom, de egyszerűen tehetetlenek vagyunk a Hokagevel.- ez az orvos volt.- Minden lehetséges jutsut és műtétet kipróbáltunk a fiún, de semmi eredménye.

Kankurou a falhoz lapulva hallgatózott, szemei kikerekedtek. Ezek most Kibaról beszélnek?

- Ilyet még nem éltem. A kép is bizonyítja, hogy jó néhány fontos belső szervét behálózta: a szívét, a tüdejét, a veséjét...! Ezek a fonalak semmire nem reagálnak, csak úgy tudnánk levenni őket, ha végzetes kárt okozunk a fiúnak.

- És mit is csinálnak ezek a chakrafonalak?

- Behálózzák a testet és elszívják az illető minden életerejét. Ez az általunk ismert legkegyetlenebb kór, amire még nem találtak gyógymódot.

- Vagyis ez mit jelent?

Kis ideig fojtott csend uralkodott. Kankurou visszafojtott légzéssel hallgatózott.

- A fiú meg fog halni.- jött a kíméletlen válasz.- Ahogy elnéztük a fonalak szaporodását és a fiú egyre gyengülő állapotát, a Hokage-samaval arra a következtetésre jutottunk, hogy két-három hónapja van csupán hátra.

- Ez szörnyű, uram!

- Nem ez a szörnyű, hanem azok a kínok, amiket a fiúnak ki kell állnia, egészen a végelgyengüléséig. Nála nem hatnak a fájdalomcsillapítók sem, mert mindet felszívják a fonalak. Teljes mértékben tehetetlenek vagyunk. A fiú anyja és nővére teljesen kiborultak, nem is csodálom. Holnap hazaküldjük. Ilyen esetben a legfontosabb a családi környezet.

- A fiú tud már róla?

-... Igen.

A két orvos ekkor elhagyta a termet, végigmenve az üres folyosón, le a földszintre.

V.

Kiba az egyik földszinti szobában feküdt a kórházi ágyon. A mellkasáig volt betakarva, látszólag mélyen aludt. Homlokán egy kötés húzódott, egyik csupasz karjába egy infúzió volt bevezetve, a másikon egy újabb kötés húzódott. A redőny laskára volt lehúzva, elég jó látási viszonyt biztosítva.

Kankurou most leültette a bábut az egyik fotelbe, ő maga pedig halkan az ágy mellé lépet, messzebbről a fiú fölé hajolva.

- Miért jöttél?- szólalt meg váratlanul Kiba rekedtes hangon, félig nyitott szemekkel nézve fel a fölé hajoló srácra.

Kankurou legyűrte szokatlan aggodalmát, majd egy fellengzős mosollyal leült az ágy melletti székre.

- Mehetnékem volt, gondoltam, meglátogatlak. Na? Jól megszekírozhattak, hogy ilyen sokáig bent tartottak.

Kiba keserűen fordította el a fejét, kinézve az ablakon.

- Ja.

- Mikor mehetsz haza?- érdeklődött tovább a homokfalui srác, mintha az égvilágon semmit sem tudna. Közben persze kerülte az olyan kérdéseket, amik a betegségével kapcsolatosak.

- Azt mondták, hogy holnap már mehetek is, amint járni tudok.

- Ez jó hír. A többiek már nagyon hiányolnak, ők is jönni akartak, de nem engedték be őket.

- Téged sem, de mégis itt vagy.- nézet vissza rá Kiba.- Miért? Képes voltad jouninnak öltöztetni a bábudat, csakhogy meglátogass?

- Izgalmas, nem igaz?- kacsintott egyet Kankurou, majd nyújtózott egyet.- Na jó, nem is zavarlak, pihend ki magad. Örülök, hogy jobban vagy, holnap remélem, találkozunk.

Azzal felállt, majd újra beüzemelve a bábut, elindult kifelé.

- Kankurou.- hangzott fel mögötte egy fáradt hang.

Visszafordulva, Kiba nehézkesen felült az ágyon, arcán egy elkeseredett mosollyal.

- Nagyon köszönöm, hogy meglátogattál. El sem tudom mondani, hogy mennyire jól esett.- suttogta, szemeiben összegyűlt könnycseppek fényes utat hagyva maguk után csorogtak végig arcán.

A srác úgy érezte, örökre szívébe vésődött ez a kép. Torka elszorult, képtelen volt hangot kiadni. Helyette bólintott, majd végtelennek tűnő lassúsággal elhagyta a termet, maga mögött hagyva a kegyetlen sorsával tisztában lévő fiút...

VI.

- Sajnálom, de Kiba senkivel nem akar találkozni.- mondta a fiú anyja szomorúan az ajtó előtt álló négy lánynak.

- Már két napja nem láttuk, csak aggódtunk érte.- mondta Ino.

- Nem tetszik tudni, hogy mi a baja?- érdeklődött Sakura, összenézve Tentennel.

A mindig szigorú nő arcán ezúttal kétségbeesett vonások uralkodtak, szája remegése is elárulta, hogy valami nincs rendben.

- Kiba még nem érzi jól magát a műtétek után, muszáj pihennie. Nem tudom, hogy mikor lesz jobban, de most nem tanácsolom, hogy bármi felzaklassa.

Hinata most zavartan nyújtott át a nőnek egy kis pöttyös csomagot.

- Ezt azért át tetszik adni neki? Az édesanyámmal sütöttem közösen, mézes sütemény.

- Persze, átadom, köszönjük a kedvességeteket.- vette át a csomagot a nő, majd elbúcsúzva tőlük, visszament a házba, a többiek pedig a dolgukra.

Kiba az elfüggönyözött ablak mögül nézte őket, mint hagyják el a helyszínt. Most felsóhajtva nyitotta ki az ablakot, hogy legyen egy kis huzat a fülledt szobában, majd az ágyra huppant hanyatt, lelógó lábakkal. Eltűnődve figyelte a halványbarna falat, felidézve magában a hasán lévő seb látványát. Egy elkeseredett nyögéssel felült, majd felhúzva rövid ujjú, hálós felsőjét, lenézve a hasára. A két sebből változatlanul burjánzottak a kékes chakrafonalkák, mint holmi vékonyszálú tengerirózsák a vízben, úgy lengedeztek, hajlongtak. Kibat mindannyiszor a hányinger kerülgette, valahányszor meglátta. Mikor elkezdődött nála a fájás, rá két napra már meg is jelentek a fonalak. az alatt a szűk két hét alatt azt a néhány fontos szervét behálózták, lassan az egész testére is sor kerül. Az orvosok szerint két-három hónapja van még hátra, és az alatt a rövid idő alatt kötve hitte, hogy rátalálnak az ellenszerre.

Most nyílt az ajtó, mire az anyja jött be, kezében a kis csomaggal.

- Tessék, kincsem, ezt Hinata küldi neked.- ült le az ágy szélére a nő síri hangon, átadva a sütiket.

- Köszönöm.- bólintott Kiba, majd maga mellé téve, felhúzva lábait kuporodott össze.

A nő szomorúan felsóhajtva simogatta meg kócos haját.

- Nemsokára átmegyek Shino szüleihez és folytatjuk a kísérleteket, hátha találunk valamit, ami kiszedi belőled azokat a mocskos parazitákat.

- Felesleges próbálkoznotok, ha eddig senki sem tudta, ti sem fogtok sikerrel járni két hónap alatt.- válaszolta Kiba, szokatlan negatív hozzáállással.

- Ne mondj ilyet, kisfiam.- ölelte magához a nő a fiát keserűen.- Nem engedem, hogy ez történjen veled, megértetted? Te egy Inuzuka vagy, híresek vagyunk a kitartásunkról! Nem lesz semmi bajod, megígérem!

Kiba nem tudta visszatartani a könnyeit. Miután anyja nagy nehezen kiment, hogy átsiessen Shinoékhoz, ismét magányába burkolózva feküdt vissza az ágyra, hasra, arcát a párnába temetve.

- Vajon mi lesz velem? Tényleg meg kell halnom?- suttogta a párnába, érezve, hogy ismét erőt vesz rajta a sírás.

- Zavarhatlak?- hangzott fel ekkor mellőle egy ismerős hang.

Kiba megszeppenve nézett fel az ablakpárkányon üldögélő Kankuroura, most gyorsan megtörölve szemeit.

- Kan...Kankurou? Mit keresel itt?

- Hozzád jöttem.- ugrott padlóra a srác, a kezében egy kisebb fajta dobozzal.

- A nővérem itthon van, nem hinném, hogy örülne, ha meglátna.- ült fel az ágyon Kiba, mellkasához szorítva a kispárnát.

- Miért baj? Elvégre nem a titkos szeretőd vagyok.- ült le mellé Kankurou, vetve rá egy sanda pillantást.- Vagy mégis?

A konohai fiút füle hegyéig elöntötte a pír, néhány másodpercig csak hebegni tudott.

- Nem, én nem mondtam ilyet!

- Hát, ez van!- sóhajtotta a srác színlelt lehangoltsággal, majd mosolyogva nyújtotta át neki a kis dobozt.- Tessék, ezt neked hoztam. Gőzöm sincs, hogy mit kell ilyenkor venni, mikor valaki kikerül a kórházból, virágot azért csak nem akartam.

Kiba csodálkozva vette észre, hogy a kedvenc karamellás bonbon csokis dobozát tartja a kezében.

- De hát...honnan tudtad?- nézett fel rá. Kankurou nem egészen értette.

- Mit honnan tudtam?

- Hát azt, hogy ez a karamellás a kedvencem.

A srác szemei megcsillantak.

- Komoly? Nem tudtam, csak mivel én is rajongok a karamelláért, gondoltam, ilyet hozok neked is. Sajnos, nagyon édesszájú vagyok .

Kiba végre elmosolyodott.

- Én is. És nagyon köszönöm, iszonyú rendes vagy.

- Most iszonyú vagyok, vagy rendes?

A fiú halkan felkuncogott, majd a továbbiakban vidáman trécselve ült a srác mellé az ágy szélére, eleszegetve a bonbont. Egészen naplementéig eldumcsiztak, mindenféle poénos vagy izgalmas kalandokról. Egészen addig, míg...

- "Kiba, ideje beszedned a gyógyszeredet!"- csattant fel váratlanul kintről a nővére hangja, amitől észbe kaptak.

- Te jó ég, már ennyi az idő?- ijedt meg Kiba.- A nővérem nem láthat meg!

Kankurou már ugrott is az ablakhoz, átlépve a párkányon.

- Várj, itt hagytad a táskádat!- hajolt le az említett tárgyért Kiba, majd kiegyenesedett.

Kankurou is visszahajolt, félig még a párkányon ülve, mikor teljesen váratlanul mozdulataik megdermedtek.

Arcuk ugyanis olyan közel került egymáshoz, hogy orruk összeért, szájuk között lehetett vagy fél centi. megszeppent arccal néztek egymás szemébe, forró légvételük összeolvadt.

Egy pillanat alatt megállt körülöttük minden. Kankurounak, ahogy figyelte a különleges macskapupillájú szemeket, akaratlanul is felrémlett előtte a kórházban látott arc. Akkor olyan fokú elszántság fogta el, hogy bármit megtett volna, csakhogy megmenthesse ettől a kegyetlen végtől.

Kiba fájdalmas érzéssel a szívében jött rá, hogy jelenleg a homokfalui srác az egyetlen, akire szüksége van. Az ő vidámságára, az ő kedvességére...!

"Vajon mi üthetett belém?"- kérdezték önmaguktól, de még mindig képtelenek voltak elszakadni a másik tekintetétől.

- "Nah, menjetek a helyetekre lefeküdni, már kaptatok vacsit!"- hangzott fel az ajtó előtt az idősebb testvér hangja, ami menten kijózanította őket.

Kankurou egy utolsó mosollyal kiugrott az ablakon, Kiba pedig sietve az ágyába vetődött, pont elhelyezkedve, mikor nővére benyitott.

- Szia, öcsikém.- lépett az ágyhoz mosolyogva, átadva neki egy kapszulát és egy pohár vizet.

- Fúúúj, ennek olyan rossz íze van.- morogta Kiba, de azért lenyelte a gyógyszert.

- Jól érzem, hogy csokit ettél?- szagolt hirtelen a levegőbe a lány, kérdő tekintettel nézve öccsére.

Kiba hirtelen nem tudta lenyelni a szájában lévő vizet, így hörcsög módjára, duzzadt pofazacskóval emelte riadt tekintetét nővérére. Fenébe, most mit mondjon?

- Mmm...mmmmm...mm...- kezdte, majd gyorsan lenyelve a vizet, helyesbített.- Az...az egyik barátomtól kaptam a nap folyamán. Csak bedobta az ablakon.

- És ez bűn, hogy ilyen riadt képet vágsz?

A fiú csak felnyögve dőlt hanyatt, legyintve egyet, jelezve, hogy hagyja őt most békén mindenki.

A nővére mosolyogva megsimogatta a karját, majd elhagyta a szobát.

VII.

- Kanki, mondták már neked, hogy nem vagy százas?- suttogta Temari, mikor mindhárman megálltak a Hokage épületénél.

- Most még visszafordulhattok.- mondta Kankurou komoran, a bejárat előtti hosszú lépcsőt figyelve.

- És hagyjunk magadra? Na nem.- rázta meg a fejét Gaara.- Nagyon a fejedbe vetted, hogy megmented azt a fiút.

- Nem szeretek félmunkát végezni.

- ???

- A múltkor azt hittem, megmentettem őt attól a parazitától, de tévedtem. Most újra rajtam a sor, hogy segítsek neki.

Azzal éppen nekirugaszkodott volna, hogy felsiessen a lépcsőn, mikor öccse visszatartotta.

- Várj. van ennek egy egyszerűbb módja is.- mondta Gaara, mire elmutogatott egy jutsut.

Hirtelen megjelent előtte egy szemgolyó, amit felküldött a Hokage irodájába. Alapos körülnézés után megbizonyosodott arról, hogy minden üres.

- Rendben, tiszta.- mondta, mire egy újabb jutsut alkalmazott.- SABAKU FUJUU!

Szavait követően egy vékony homokfelhőn találták magukat, ami felvitte őket az irodáig. Az ablaknál Temari egy kunai segítségével kipattintotta az egyik ablakkeretet, így halkan be tudtak osonni.

- Mit is keresel pontosan?- kérdezte a lány.

- ha jól emlékszem, az iroda mellett van egy raktárféleség, ahol a Hokage könyvei vannak. Biztos, hogy találni fogunk ott valamit, olyan nincs, hogy nincs gyógyszer erre a kórra!

Gaara összenézett Temarival.

- Nem gondolod, hogy a Hokage már mindent átnézte? Több orvos állítja, hogy semmit nem tud erről a betegségről, miből veszed, hogy te találni fogsz rá megoldást?

- Mondtam, hogy akár el is mehettek.- jött a szokásos (kitérő ) válasz. A két testvére csak lemondóan felsóhajtott.

Megtalálták végre a keresett szertárt, majd körültekintően átvizsgálva, beszabadultak. Temari kint maradt a folyosón, hogy az ablakon át figyelje a váratlan látogatókat, addig Gaara és Kankurou sietve nekiláttak a könyvek áttanulmányozásának. Nem volt könnyű, mert a 70-uk orvosi volt, ráadásul a legvékonyabbak is 300 oldalnál kezdődtek.

- Szerinted végezni fogunk ezekkel hajnalig- érdeklődött a fiatalabbik testvér.

- Ha nem, akkor holnap is visszajövünk. Addig, amíg az összeset végig nem rágtuk.

- Nem biztos, hogy szerencsés minden este belógni a Hokagehez. Ha lebukunk, senkinek nem fogod bemagyarázni, hogy egy konohait akartál ilyen lázasan megmenteni.

Kankurou nem szólt semmit, csak vadul lapozgatta a kezébe akadó könyveket.

Váratlanul Temari jelent meg az ajtóban, arca eléggé sápadtnak és rémültnek hatott.

- Mi az, Temari, láttál valakit?- néztek mindketten a lányra, aki csak a fejét rázta.

Mielőtt bármit szólhattak volna, a lányt beljebb tuszkolták, mire mögötte megjelent a Hokage. Mind a két srác halálravált arccal tették vissza a könyveket, hátrébb farolva. Tsunade nem látszott különösképp mérgesnek, csupán kérdőn felvonta az egyik szemöldökét.

- Azt hiszem, némi magyarázattal tatoztok nekem.- kezdte érdeklődő hangon, csípőre tett kezekkel.- Mit kerestek éjnek-évadján a szertáromban, a könyveimet kutatva?

- Az én hibám, Hokage-sama.- lépett előrébb Kankurou.- Én vettem a fejembe, hogy segítek Kiba Inuzukának egy olyan gyógymódot keresni, ami eltűnteti a sebeit, de ez volt az egyetlen hely, ahol bármit is találhatok.

Tsunade csodálkozva hallgatta a vallomást, mire elmosolyodott.

- Ez igen nemes gesztus, Kankurou. Esetleg beszélhetnénk négyszemközt?

A két testvér mindent értve elhagyta az épületet, míg Tsunade és Kankurou bementek az irodába, ahol a nő leült az asztal mögé, fényt gyújtva.

- Nagyon bátor cselekedet, hogy ilyet teszel valakiért, én mégis kíváncsi vagyok, hogy miért. Ne sértődj meg, de valahogy ti nem tűntök olyanoknak, akik csak úgy mindent felrúgva, önszorgalomból megmentitek más falu lakóit.

- Való igaz, nem tettünk túl jó benyomást eddig, de higgye el, hogy Kiba nem csupán egy Konoha lakói közül. Én voltam ott vele, mikor megtámadta az a parazita, és nem engedem, hogy meghaljon!

Tsunade szemei összeszűkültek.

- Honnan veszed, hogy... meg fog halni?

Kankurou csapdába esett. Muszáj megmondania, hogy tud a dologról.

- Igen, tudom, hogy milyen állapotban van Kiba, azt is, hogy nincs sok ideje hátra. Ezért akarok minden követ megmozgatni, hogy mihamarább megtaláljuk a gyógymódot. Ha többen keresik, nagyobb az esélye.

Tsunade bólintott.

- Igen, ebben igazad van. De azért áruld már el, hogy honnan tudsz a dologról?

Kankurou nyelt egyet.

- Nos...Kibatól.

- Aha. Ezesetben, ha már te is tudod a részleteket, kénytelen leszek felhatalmazni téged is, hogy velünk együtt kutass a gyógymód után. Arra viszont megkérnélek, hogy senkinek ne szólj erről a dologról. Kiba anyja nem örülne, ha kiderülne, mi van a fiával. A legkevésbé hiányzik az egész falu szánakozása.

Kankurou azonnal bólintott.

- Értettem.

A Hokage elmosolyodva biccentett.

- Akkor üdvözlünk a körünkben, Kankurou.