Dübörög a zene, villognak a fények; izzadt, alkoholtól fűtött testek tapadnak egymáshoz, ritmus ütemére rázva magukat. Nem is igazán érzékelem, hogy mi folyik körülöttem, most én is elvegyülök a tömegben, miközben megragad egy férfi, magához húz, együtt mozdulva a zenére. Érzékelem, hogy fiatal, végre nem egy idősebb pasi, aki csak dugni akar egy jót, és ezen a szórakozó helyen akar felszedni magának egy erre kapható nőt. Fordulunk egyet, szembekerülve támadómmal. Kissé homályos látásommal felmérem, vajon milyen a másik, de különösebben nem érdekel, amíg izmos karjaival magához ránt, arca hozzásimul arcomhoz. Kinézetében talán annyi szúr szemet, hogy teljesen fekete ruhát visel, fején egy fekete baseball sapkával, amire felhúzta még a pulóver kapucniját is, ráadásul övére csatolva lánc lóg a nadrágjára, lábain vérvörös-fekete tornacipőt viselve. Tisztára, mintha egy szökött fegyenc lenne, aki így menekül a rendőrök elől.

Erre a gondolatmenetre muszáj mosolyognom, mondjuk ez a töméntelen mennyiségű alkoholnak is köszönhető, amit a mai este folyamán elfogyasztottam. Talán ha tizenöt-húsz perce táncolunk, mikor véget ér a dal, ezzel egyidejűleg tolom a srácot egy asztalhoz az egyik távolabbi, rejtett bokszba. Gyorsan belököm a fiút, végül lehuppanva mellé ölébe mászom, magamhoz vonva pulóvere nyakánál fogva, s ajkunk egy szenvedélyes, követelőző csókban forr össze. Érzem, először tartózkodó, de úgy tűnik nem csak én fogyasztottam ma túl sok piát, mert egyből a felsőm alatt kezd el matatni, ujjaival cirógatva végig hátamon.

Nem értem miért, de egyszerűen muszáj megkapnom ezt az ismeretlent, kell nekem, most nem fogom hagyni, hogy úgy lelépjen, mint azt minden héten teszi lassan egy hónapja.

„Az egyik ehhez hasonló éjszakán pillantottam meg, egyenesen a táncparketten, mikor szokásos módon „csatát vívtunk" az itteniekkel. Maga a hely eléggé lepukkantnak tűnik, mégis a táncos fiatalok egyik kedvence, értelemszerűen már ismerjük egymást, mikor ideállít ez a kívülálló. Teljesen más stílussal, mint a többiek, valami hihetetlen mozgással és ritmusérzékkel. Olyan, mint mikor egy táncos vegyíti a harcművészetek egyes elemeit, és összeforrasztja azt a saját stílusával és egy adott táncnemmel. Valahogy ő is ilyen volt, mindig ugyan az a stílus, mégis szinte vibrál körülötte a levegő. Aztán összekerültünk…

Azt hittem, biztos valami kotnyeles kölyök, de szó szerint elállt a lélegzetem a stílusától: ötvözte a Break, a Dubstep, a D'n'B és a Freestyle elemeit a harcművészeti lépésekkel, mozdulatokkal olyan koreográfiát kreálva ezzel, ami akár egy minőségi táncfilmben is helyet kaphatna. Végül megmérkőztünk és kenterbe vert mindenkit. Nem'tom, honnan jött, vagy hogy ki lehet, de az fix, hogy valami iszonyat jól tolja. Ráadásul hamar eltanulta a többiek egyedi mozdulatait, mintha csak a harcokból - amiket végigvisz - tanulna a legtöbbet, ezzel együtt erősítve önmagát, új tapasztalatokat szerezve. Végül minden este csatázott, velem is, de amint vége volt a táncnak, azonnal eltűnt a tömegben, hiába kutattam utána."

Most viszont biztos, hogy nem eresztem! A boksz takarásában és a félhomálynak köszönhetően nem is olyan szégyenlős, ahhoz képest, mikor először találkoztunk. Érzem a leheletén az alkohol szagát, ami keveredik a saját, számomra mámorító illatával. Karjaimmal átfogom a nyakát, még szorosabban húzva magamhoz, ezalatt kezei felfedezőútra tévednek testemen, mély rézvörös hajamba túrnak, szorosabb ölelésbe vonva egymást. Csókja heves, követelőző, szinte már felfal, alig kapunk levegőt, de nem hagyjuk abba, nem bírunk elszakadni a másiktól. A csóknak a levegőhiány vet véget, kissé kifulladva, lihegve pillantok bele a barna szempárba. Tekintetén látszik, hogy ködös, ennek ellenére, ami igazán megfog, az a szenvedély a szemeiben; olyan tűz és vágy tükröződik benne, amitől tiszta libabőr leszek és odalenn is megmozdul bennem valami.

Egyik kezemmel vállába kapaszkodom, s elhatározva magam húzom le fejéről a kapucnit - nem is ellenkezik, mint máskor -, végül a fekete sapka is lekerül róla, smaragdjaim elé tárva narancsszínű, kócos tincseit. Szemeim hatalmasra kerekednek, ilyet még nem láttam, ráadásul Japánban ez nagyon ritka, de neki jól áll. Ujjaimmal hajába túrok szórakozottan, még borzasabbá téve őt, majd egy ragadozó mosolyt villantva ismét észveszejtően finom ajkaira vetődöm. Régen soha nem volt ilyen, pedig már volt egy-két pasim, de velük nem volt meg ez az összhang, mint most a kölyökkel, főleg nem a táncban. De nem igazán jut elmélkedésre idő, egyből lerángatom pulóvere cipzárját, szabaddá téve fehér pólóba bújtatott izmos felsőtestét. Ilyet tuti, hogy még nem láttam és tapintottam. Egyik kezemmel benyúlva a felső alá, végigsimítom azt a bizonyos hasizmot, amit annyira imádok; de ő sem tétlen, válaszként az ujjatlanom alá nyúl, melleimet cirógatva, sikeresen kicsalva belőlem egy vágyakozó nyöszörgést.

- Menjünk fel… hozzám - nyögöm bele szájába, mire eltávolodik tőlem, int fejével kaján vigyorral a képén, hogy tetszik neki az ötlet. Gyorsan lepattanok róla, felkapok egy üveg szakét, amit az asztalon hagytak bontatlanul, s mire ő is rendbe kapja magát, csuklójánál fogva húzom magam után.

Hamar átvergődünk a táncosok tömegén, kijutva a szabad nyári levegőre. Még most is teljesen fülledt az idő, szinte fojtogató, csodálkozom is, hogy új ismerősöm nem sül meg ebben a szerelésben, de megint csak nem hagy gondolkodni, a szórakozóhely falának taszít, satuba szorítva testével, követelve a jussát egy szenvedélyes csókban. Erre, már muszáj reagálnom, beleharapva alsó ajkába meglepődötten lép hátra egyet, menekülési utat nyitva, én ezt kihasználva pedig az egyik irányba szaladok nevetve.

- Ha kell valami, szerezd meg! - kiáltom neki félig hátrafordulva, mire megütközve tapasztalom, hogy alig pár pillanat alatt beért és mellettem rohan.

Mi a rák, hogy a fenébe lehet valaki ennyire gyors?! De már fordulunk is be az egyik sarkon, tovább a következőn, nagyon sok utcán végigrohanva, végül kifulladva érkezve meg ahhoz a panelházhoz, ahol lakom. Ittasan mosolyogva megfogom a karját, magamhoz húzom csókot lopva tőle, és miután elszakadunk egymástól, szinte felráncigálom a lépcsőn a másodikra, mintha az életem múlna rajta, egészen a nyitott terasz legvégére. Odanyújtom neki az üveget, közben megpróbálom előhalászni kulcsomat a zsebemből enyhén szólva, vihogva, de hát na, ez van, ha az ember totál részeg. Ő erre válaszképp kibontja a szakét, egy jó nagyot húzva belőle csuklik egy szépet és átnyújtja az üveget nekem, csaknem belepréselve az ajtóba.

- Türelmetlen - nyögök fel, kicsit hátrébb is lökve új társamat, hogy végre én is ihassak abból az italból.

- Kuss és igyál! - mordul mély hangján. Mi a frász?! Eddig még nem is hallottam beszélni, most meg egyből csevegős kedvében van. Döbbent tekintettel pislogok rá.

- Mi van?! Inkább nyisd az ajtót, mert itt teszlek a magamévá, kislány! – dörren rám, miközben egyik karjával szorosan átöleli derekam, végigharapdálva nyakamat, testével hozzám simulva. Nem is tudok mit mondani - nem mintha nagyon akarnék -, csak elkapom a kilincset lenyomva, szinte beesve az ajtón. Amint bent vagyunk, bevágom magam után, végül újabb nagy húzás következik az üvegből, részben már el is fogyott. Te jó ég, mikor ittunk mi ennyit?!

Egyből az ajtónak présel testével, csókra invitálva, nem is kell sok idő, megint faljuk egymást. Az üveg koppan a kövön, nem létezik más, csak mi, de valami nem stimmel. Mintha kezdene homályosodni a világ, nem igazán értem... Azt hiszem megártott a sok szaké, nem kellett volna meginni, viszont neki se eshetett jól, mert támolyogva indulunk meg a nappali felé egymásba kapaszkodva. Végezetül már csak annyi jut el agyamig, hogy ő hátraesik az ajtófélfában, magával rántva engem is a padlóra, egyenesen saját testére, aztán elsötétül a világ.

Basszus, miért ilyen kényelmetlen ez az ágy?! Eddig nem volt ilyen, valami nem stimmel... Meg mi a halálért vagyok én ruhában, ráadásul cipőben? És a fejem is rohadtul fáj, bazz, mi van velem?!

Nyögve ülök fel a reggeli napfényben, ami a bal oldali ablakon egyenesen rám vetítve sugarait, vehetem szemügyre az alattam elterülő fekete kupacot. Vagy jó öt percbe is beletelik, mire leesik a tantusz, hogy hol vagyok, hogy kerültem a padlóra ezzel a sráccal - aki most épp alattam alussza az igazak álmát -, pluszban miért is fáj annyira a fejem.

- Aztarohadt… - nyögök fel, erre a kölyök megmozdul és most kitárt végtagokkal, a fény felé fordítva arcát figyelhetem meg jobban éjszakai vendégemet. Tény, egy kicsit elnéztük az ágyat, de azért csak sikerült kiterülni a padlón. Most jobban megnézve jövök rá, hogy nagyon helyes, este ezt nem is vettem észre, bár sötétben nem lát sokat az ember. Kócos, számomra még mindig megdöbbentő narancsszín haja összevissza áll, félig arcába lógva, szemei lehunyva nyugodt álmot tükröznek, ajkai kissé szétnyílva, mindennek tetejébe enyhe pír is színesíti kissé sápadt bőrét. Azt azért tegyük hozzá, hogy kicsit komikus a szituáció, hogy így szétvetett tagokkal alszik, és még csak meg sem kottyan neki a súlyom, miközben az ölén ülök.

- Várjunk, hol ülök én?! - Rémülök meg, felugorva róla, de ez azt hiszem, nem volt túl jó ötlet. Fájdalom hasít fejembe a hirtelen mozdulatra, viszont az egyszer szent, jó alvókája van az ipsének, mert még mindig nagyban durmol, miközben én itt ijedezek és ugrándozok miatta. Gyorsan körbepillantva a szobában konstatálom, hogy nem romboltunk semmit, csak beestünk az ajtón, ahogy arra emlékeztem, végül elhatározom, ezt a helyes pofit muszáj megörökíteni. Előkaparom telefonomat valahol a konyhában elhagyott kabátomból, a srác fölé állva úgy, hogy beleférjen teljesen a képbe, majd lefényképezem. Bezzeg, most erre a hangra felriad, a fene vinné el, még elnézegettem volna így egy darabig, de sebaj! Kissé álomittasan emeli rám barna szemeit, mihelyt sikerül ülő helyzetbe tornáznia magát, neki is vagy jó öt percbe telik, hogy felfogja, hol is van és mi is történt.

- Jóóó reggelt! - Csapok egy isteneset a hátára vigyorogva, erre enyhén riadt tekintettel pislog rám, végül fejéhez kapva visszahanyatlik a földre.

- Baszki! Ugye nem történt semmi? - kérdez nyöszörgő hangon, azt hiszem, nem bírja a másnaposságot, no fene, ezért jár egy jó pont, nem részeges.

- Nem hiszem, mivel már én is úgy ébredtem, hogy elterültünk a padlón, és rajtunk van a ruha - vakarom meg fejem elgondolkodva, közben a srác mellett állva és elmélázva. Végre erőt is vesz magán, nagy nehezen újra felül és feltápászkodik a földről. Ekkor vésődik igazán a tudatomba, hogy egy jó száznyolcvan centis férfiállat található meg a lakásomban, akit izmos és arányos testalkattal áldottak meg az égiek, ezzel együtt simán a földbe gyepálna, ha arról lenne szó.

- Oh… - Na igen, erre nincs is szebb reakció. Bő másfél fejjel magasodik fölém, de nem tűnik vadállatnak, mondjuk, ha így végig gondolom az estét, simán meg is erőszakolhatott volna, főleg a kedves kis beszólása után, miszerint a magáévá tesz a teraszon. Fel se tűnik a nagy eszmefuttatás közepette, hogy elkezdett az áruló a kijárat felé sunnyogni. Na, azt már nem, most meg van, és nem engedem semerre, amíg meg nem tudom, hogy ki fia-borja ez az istenadta kölyök.

Gyorsan a felsőjét elkapva hátulról, nagyot húzva rajta visszarántom a szobába, kiérdemelve egy dühös pillantást, mialatt megint találkozik a feje a padlóval. Egyből ráugrom mellkasára, lenyomva a földre, két karját megfogva, csak hogy még a lehetőségét is elvesse a menekülésnek.

- Na, azt már nem! Most nem menekülsz, kölyök.

- Nem vagyok kölyök! És aztán miért nem, simán lenyomlak! – De persze mozdulatai nem ezt mutatják. Mákom van, hogy tegnap még sem ittam annyit, mert úgy tűnik, a macskajaj őt jobban elkapta, mint engem, ezt igazolandó sápadt arca és hol-hol megránduló arcizmai, reagálva a hasogató fejfájásra.

- De az vagy, szóval pofa sutba, és válaszolj a kérdésre! Hova valósi vagy? – ostromlom, mire egy flegma szemöldökráncolás lesz a válasz, végül erősebben rányomva a mellkasára lábammal, sikerül kicsikarni belőle a választ.

- Jól van, jól van, csak agyon ne nyomj! Ide valósi vagyok.

- Mióta táncolsz és hol tanultad?

- Körülbelül egy éve és magamtól tanultam mindent – pislog rám hipnotizáló szemeivel, erre szemöldök felhúzással reagálok. Na, ezt nem veszem be, senki nem lesz ilyen jó egy év alatt, de sebaj, ha ő ezt mondja, akkor higgyük el neki.

- És mi is a neved? – A 10 milliós kérdés, talán ennek kellett volna az elsőnek lennie, de hát ki tud reálisan gondolkodni másnaposan, miközben egy nálánál jóval erősebb férfit gyömöszöl épp a padlóba. Kicsit fura arcot vágva, de azért felel a kérdésre.

- Ichigo, de most már szállj le rólam, elzsibbadt a vállam – motyogja fészkelődve alattam. Lepattanok róla, úgy is csak ennyit akartam, bár a vezetéknevét még most se tudom.

- Ichigo, mint az eper? - Hoppá, ezt lehet, nem kellett volna, ha ölni lehetne szemmel, azt hiszem, most többszörösen is halott lennék. Viszont, miután mindketten talpra vergődünk, csuklóját megfogva a konyhába húzom, lenyomva őt az asztalhoz és egy adag feketét téve elé egy kicsiny fehér kapszulával, magamnak is kikészítve mindezeket.

- Ez meg? - értetlenül néz rám, csak intek neki, hogy igya meg a kávét és vegye be a gyógyszert, közben magam is ezt teszem a sajátommal, igazolva, hogy nincs megmérgezve az ital.

- A fejedre, látszik, hogy nem túl sűrűn iszol szeszes italt – válaszolom, közben helyet foglalok a vele szemközti széken a piciny konyhában. Pár pillanattal később, mihelyt beindultak azok a bizonyos fogaskerekek a fejében, ráveszi magát és elfogyasztja a kapott italt és pirulát - de annak ellenére, hogy nem akarom, hogy elmenjen -, már kel is föl a székről, felkapva táskáját a kijárat felé battyog.

- Csak így itt hagynál minden köszönöm nélkül? Hm… beképzelt – mordulok fel, fejemet elfordítva a másik irányba, erősen a bögrémet fixírozva az asztalon, ezért észre sem veszem mikor mögém áll, és hajamnál fogva nem túl durván, hátra rántja fejem, megütközésemre egy csókot kapok tőle.

- Khm… így már megfelel - nézek kábultan, amire egy őszinte (mi a szösz?) mosolyt kapok, végül vállára dobva táskáját, egyenesen kisétál az ajtómon.

- Váó! - Na, ha ennél furább találkozás nincs, akkor semmi. De mivel ma még más tennivalóm is van, mint hogy azon agyaljak, vajon látom-e még viszont Epres csávót, feltápászkodok a székről, és a fürdő felé indulva eldöntöm, első a zuhany a többi ráér. Emellett most esett le, hogy a kedvenc gyümölcsöm az eper, ez okból röhögve lépek be a zuhany alá. Jó, ez ritka durva!

-o-o-o-o-o-o-

Ha ez nem volt egy vad éjszaka, akkor semmi sem. Mire kijutok vöröske lakásából és lesétálok az utcára, jövök rá, hogy azt se tudom, hol vagyok. Elindulva az egyik irányba, kiadós gyaloglás után végre ismerős környék kerül az utamba, amin hazajuthatok, talán még épp időben, mielőtt fater felkel. Pár perces menetelés után lyukadok ki a Kurosaki Magánklinika feliratú ház előtt, gyorsan bemasírozva az ajtón, hogy odabent menekülhessek fel szobámba. Vagyis csak menekülnék, ha apám nem állná el az utamat, és nem épp bepancsolni készülne, ezt egy jól irányzott rúgással lereagálva, arrébb pakolom az öreget.

- Fejezd be, szarul vagyok! Felmegyek a szobámba – dörrenek rá, feladva a harcot elcsörtetek mellette és rohanok fel a lépcsőn a hálóba, amit a 15-ös számú kis tábla jelez, jól bevágva magam után az ajtót. Táskámat lehajítom a földre, a függönyt behúzom az ablakon, majd fáradtan és fejfájósan vágódom az ágyra, hogy végre pihenhessek, közben szemeim előtt lebegnek a kis fruska vonásai és az arcára kiülő vágy, amit soha nem tapasztaltam eddig senkitől.

- Liba… - nyögök a párnába, de már az álom mezsgyéjén lavírozva.