Annyira unatkozom… Céltalanul szörfölök a neten, majd megpillantok valamit.

Etam Keal.

Japán egyik legnépszerűbb zenekara, infókért és érdekességekért Katt!

Csicsás felirat, de érdekel, hogy mit írnak, megnézem. Az oldal szerkesztője valami Kouya-chan, legalábbis ezt írta a neve helyére. Biztos valami amerikai picsa. Tiszta giccs az egész, nem tetszik. A címlapon 4 fiú „pózol", elég hülye érzés, hogy a képem az arcomba vigyorog.

Tagok:

Ryo-chan (ének)

Shigemitsu Daisuke (dobok)

Soya (gitár)

Watanabe Takashi (basszusgitár)

Miért van chan a nevem után? Na ezzel felbaszta az agyam. De azért rákattintok.

Ryo-chan

Becenevek: Chibi, Gaki

Poszt: ének

Valódi név: ismeretlen

Születésnap: 1988. December 22.

Horoszkóp: bak

Vértípus: A

Magasság: 153 cm (pici ×.×)

Súly: 42 kg

Családja: apa, anya, báty

Állat: 2 hörcsög (Mr. Miff :D, Lola), halak

Hobbi: vásárlás, alvás, biliárd

Kedvenc étele: alma, sushi

Kedvenc színe: kék

Kedvenc zenekarai: The GazettE

Cigaretta: kiskorú ×.×

Piercingek: 5 a jobb fülben, 9 a bal fülben, 1 nyelv-, 3 szájpiercing

Szereti a kalapokat, vegetáriánus. Kirekesztve érzi magát a bandából, amikor a többiek alkoholt isznak (de éédes)

Na ezért utálom a fansite-okat. A fele nem igaz annak, amiket leírnak. Mondjuk ez várható is volt, főleg, hogy mindenhol terjesztem a kamuadatokat. '89 január elsején születtem. Le lehet szállni a magasságomról, nem tehetek róla, hogy alacsony vagyok. Mr. Miffen nem kell röhögni, és ki mondta, hogy nem cigizhetek? És nem érzem kirekesztve magam, hagyják, hogy igyak. Csak hát ezt mégse mondhatom az interjúban.

Lecsukom a laptopot, már megint hívnak. Remélem nem megint rejtett, mert akkor esküszöm, lebaszom a földre a telefont. Soya az, felveszem.

– Csá, Chibi! Elmegyünk pár haverral bulizni, gyere te is.

– Nem megyek.

– Inkább a szobádban kuksolsz, a töksötétben?

– Jah – morgom.

Hallom, hogy kacag, és mond valamit, de nem a mobilba.

– Mi az?

– Semmi, semmi.

Valaki felnyerít a háttérben.

– Várj, Taka meg miért vihog? – kiabálom.

De leteszi a telefont.

Az a hülye Soya, egy nyugodt napom sincs mellette. Mondjuk az egész zenekar mellett sem. Soya, Dai, Taka és én, mi vagyunk az Etam Keal. Tavaly jutott eszembe, hogy csináljuk ezt. Daisuke nem nagyon akarta, sokáig kellett fűznöm, de aztán megszerette. Nem is gondoltuk, hogy az embereknek tetszeni fog. Berobbantunk a köztudatba, már nem volt megállás. Szerencsére laza suliba járok, senki nem tud a bandáról hál' istennek.

Az az igazság, hogy kettős életet élek. A iskolában játszom a szorgalmas kiscsajt. Mert én igazából lány vagyok. Mindig szívatnak a többiek, mert szinte semmit sem tanulok, de jók a jegyeim. Így nincsenek barátaim, de nem is baj. Tanítás után hazarohanok, és délután fiúként próbálok a fiúkkal, meg egy csomót hülyéskedünk. Nagyon izgis dolog, szeretem csinálni.

Ez egy hatalmas nagy titok, csak a srácok tudják, rengeteget segítenek.

Van egy tök jó izém, amivel a hangomat tudom mélyíteni, Takashi egyik barátja csinálta, aki egy műszaki zseni. Mivel nincsenek orbitális méretű melleim, elég egyszerűen lekötni.

Nincs kedvem átöltözni, ledobom magam az ágyra. Nincs kedvem semmihez, csak fekszem.

Apáék egy ideje olyan furcsán viselkednek. Minden ok nélkül kaptam egy házat Tokióban. És nem csak egy koszos kis lakást, hanem egy hatalmasat. Amióta beköltöztem, nem is beszéltem velük.

Nekem nem egy házra van szükségem, hanem egy otthonra.

Mindegy. Hol a cigim, az előbb láttam valahol. Jah, csak az éjjeliszekrényre raktam, hurrá, föl se kell kelnem. Rágyújtok, és máris sokkal jobban érzem magam.

Mi? Ilyen gyorsan elszívtam? Nah, mindegy, a következő szál.

Kivágódik a bejárati ajtó, nem érdekel, ide csak az juthat be, akinek kulcsa van. Biztos a takarítónő bénázik.

– Na, ki van itt, szöszi?

Nem is vagyok szöszi, csak a nyakamnál szőke a hajam, amúgy meg fekete. Nem direkt, valami mutáns lehetek. Ki tudja, anyám biztos fehérítőt ivott víz helyett. És csak sárga dolgokat evett, például sajtot vagy citromot. Ez a szemem színét is megmagyarázza.

– Ryo-chan, normális vagy? – ordít rám valaki. Persze, Daisuke rögtön kitépi a kezemből a cigarettát, és elnyomja. Mindenkivel bunkózik, de rám nagyon figyel.

– Áh, Chibi, olyan uuunalmas vagy! – nyafog Takashi, olyan gyerekes. – Menjünk máár!

Nincs türelme várni, a karjába kap. Hogy értünk ki ilyen gyorsan a házból? Persze, a legfontosabbat benn felejtem.

– Héé! Várjál már! A cigim! – mocorgok.

– Pff… nem is az miatt aggódsz, hogy kirabolják a házad.

Nem kérdezi, kijelenti.

– Különben meg Soya elintézi, szóval ne aggódj. Nyugodj már le, nálam van cigi. – A második mondatot halkan suttogja a fülembe, hátha Dai a közelben van.

– Tegyél már le! Nincs itt senki, úgy elrohantál!

– Jó, jó… – feleli megadóan.

Nem igazán akar elengedni, de inkább megteszi, mielőtt leejtene.

– Adjál – követelem.

– Adok, ha te is adsz valamit.

– Bármit – morgom.

Elvigyorodik.

– Akkor adj egy puszit.

– Oké. – Várjunk csak… – MI? NEM!

– Késő, már beleegyeztél.

– Nemis…

– Na-na! – csóválja meg előttem az ujjait. – Chibi, ne legyél ilyen.

– Utána adsz?

Bólint. Körülnézek, csak magunk vagyunk.

– J-jó… – mondom, és elpirulok, mire mosolyog. – De csak az arcodra! – kiáltok rá.

Belekapaszkodok a vállára, lábujjhegyre állok, de még így sem vagyok elég magas. Kuncog, és lejjebb hajol, mire a fejem még vörösebb lesz.

– Ryo-chan, olyan kis ártatlan vagy…

Megtorpanok. Megér nekem ennyit a cigi? Ööö… hát most igen.

– Mire vársz? – kérdezi. Semmire, bazdmeg!

Lassan közelítek az arcához, viszont az utolsó pillanatban valaki, tőlünk nem olyan messze megszólal.

– Watanabe Takashi-san és Ryo-san?

A hang felé fordul, nekem meg sikerül megtalálnom az ajkait. Ugyanúgy meglepődik, mint én, de nincs időnk szétválni, mert már villog a vaku.

– Jaj… nem!

– Igazából csak egy közös képet akartam, de ez sokkal jobb. Micsoda botrány! – röhög a férfi.

– Mi? – nyögöm.

Takashi magához húz.

– Ide a géppel – parancsolja, még soha nem láttam ilyennek. Ijedten figyelem, hogy mi történik, nem merek szólni.

– Faszt. Talán odaadom, ha megkapom Ryo-chant egy éjszakára.

Taka a zsebéből előkap egy pisztolyt.

– Ha hozzáérsz, megöllek!

Látja már a pasi is, hogy itt nem lehet szórakozni.

– H-hé, haver ne hülyülj már!

Ekkor egy furcsa hangot hallok. Egy pillanatra elhomályosodik minden, de még mindig ugyanott vagyok. Várjunk csak! Hol van Takashi, és az a férfi?

– Nyaa~! Kit látnak szemeim?

Össze-vissza forgolódok, hiába, nem találom.

– Fölfelé nézz, Ryo-chan!

Úgy is teszek, és megpillantom e leggyönyörűbb lényt, amit eddig láttam. De azért félelmetes is.

– Te meg ki vagy? És honnan tudod a nevem?

– Jaaj, Ryo-chan, most is olyan kis butus vaagy! Hát tudood, én vagyok a Menny fekete báránya, a legendás bukott angyal, Chiba Ayaka! Nyaa~!

Felvontam a szemöldököm.

– Héé! Még csak nem is vagy lenyűgözve?

– Ööö… bocsi, csak nem igazán tudom, hogy miért vagyok itt.

– Hogy magyarázzam el neked? Mivel úgy néz ki, nem emlékszel semmire… Inkább kibököm. Te is elbuktál – vigyorog rám.

– Mi? – Na ezt most nem értem.

– Hát, a részleteket én sem tudom, valami az apád miatt, merthogy ő shinigami. És ezért nem kerülhetsz a mennybe.

– He? – Ez hülyeség! Én nem vagyok semmi ilyesmi! Angyal és shinigami? Ilyenek csak a mesében léteznek! – Hazudsz!

– Ha hazudnék, neked az is mindegy lenne, egy perc múlva úgysem fogsz emlékezni semmire. A mostani életed véget ért!

Ez meg mit jelent?

Nincs időm elgondolkozni rajta, Ayaka eltűnik.

Az előbb meg mi történt? Még mindig Takashi karjai között vagyok, aki fegyvert szegez a fotósra.

Valamiért elenged. Furcsán nézek rá, ő meg rám zuhan.

– Taka-chan, kelj fel, ez nem vicces!

Próbálom lelökni magamról, de nem megy. Valami nedveset érzek, megnézem, mi az. Az ujjaim vörösek. Ne… Takashi nem halhat meg.

– Taka… chan…? – Reménykedem, hogy válaszol.

Felordítok, de nem a bánat miatt, iszonyatos fájdalmat érzek a hátamban. Éget. Mintha forró vasat nyomnának a bőrömre.

– Mindjárt, mindjárt kész! – Mégsem ment el.

Már nem bírom tovább, legyen már vége! Igen, ez az, kezd elfeketedni minden, az istenek meghallottak. Száguldok a vég felé, talán egy kicsit mosolygok is, milyen ügyes vagyok! Haha! Átvertem a Kaszást, előbb halok meg, mint ahogy azt akarta. De miért is beszélek ilyen hülyeségeket?