2010. 07. 30.
Hűvös van, de már szinte meg sem érzem. A földön ülve átölelem a térdeimet, és ráhajtom a fejemet. Nem tudnám megmondani, hogy a beton, vagy a bőröm tapintása hidegebb-e. Sötét van itt, de nem bánom. Azt hiszem, így az igazi. Kint a nyílt út két szélén elszórtan világítanak a lámpák. Semmi mozgás. Különös már akár csak órákat is úgy eltölteni, hogy semmi se történik. Nem mintha annyira figyelnék rá, hiszen nem érdekel. Megtanultam már, hogy nem szabad ezeknek érdekelnie. Végül is én sem vagyok fontos nekik. Halk nyögés közepedte fújom ki a levegőt, majd sírva fakadok. Mást úgy sem tudok csinálni... szorosabban fogom át a térdeim, hosszú, karmos ujjaim vége a húsomba vág. Hisztérikus sírás rázza a vállaimat, és nem tudom abbahagyni. Előredőlök, rá a karomra, a lábamra. Talán így jobb lesz. Nem reménykedek már semmiben sem. Sikításokkal teletúzdelt hüppögéstől hangos a sikátor. Rám fognak így találni. Egyáltalán kik is...? Nem akarok találkozni senkivel, mert csak bántani akarnak mindannyian, ahogy eddig is tették. Nem figyelek már semmire, és a közeledését is csak akkor veszem észre, amikor puhán megérkezik az orrom elé, majd lassan felemelkedik a guggolásból. Felnézek, és meglátom a vicsorgását, amit már nem is tudok hová tenni. Megint csak bántani akar az egyikük, ugye? Mire felállok, nem tűnik el teljesen, csak hátrébb ugrik. Nem akarok játszani vele, de nem tűnik úgy, mintha törődne ezzel. Elindulok felé, de megállásra kényszerít. Felvisítok, ahogy elkapja a csuklómat, és az megroppan az ujjai között. Megint kezdődik... éjszaka van, és ha kedvük tartja, majd elvernek szépen. Próbálok még ellenkezni, de lenyom a fal tövébe, a karomat még mindig szorosan tartva, mindkettőt összefogva magam előtt. Remegek, a sírás és a tehetetlen düh egyszerre feszít szét belülről. Szabadulni akarok, de nem enged. Felnézek a leárnyékolt arcába, amiről egy időre eltűnt a vicsorgás. Semmilyen arckifejezéssel néz rám, közben fél kezével elengedi az enyémeket, kis idő múlva pedig megérzem az érintését a fejemen. Szinte belenyoma betonba a rám nehezedő érzés, ahogy hozzám ér, majd a kezét lassan megmozdítja, és végighúzza a hajamon. Majd még egyszer. Reszketek alattak, a szemeim könnyesek. Elernyedő ujjaim kozzáérnek a ruhájáiz, és mélyen belefúródnak. Érzem őt alatta, ahogy a ruga anyaga szorosan hozzásimul. Felettem áll, és lenéz rám, én a lába és a fal között, és felnézek őrá. Furcsa érzés, ami egyszerre fáj, és mulasztja el az eddigi szenvedéseimet. Simogatja a fejemet, és azt mondja, nincs semmi baj most már.