Karácsony...
Sosem szerettem igazán ezt az ünnepet.
Arról szól, amim nekem nincs és sosem volt. Család, otthon, barátok, szeretet, összetartozás, az egyáltalán valahova tartozás érzése.
És sosem tartoztam sehova. Legalábbis egy éves korom óta nem, Dursleyékhez pedig semmiképp sem.
Amikor ide kerültem a Roxfortba, egy kis ideig azt hittem, hogy ez megváltozik, hiszen találtam barátokat, Ront és Hermionét, akik szerettek, és akiket szerettem. És azért voltak mások is az iskolai házamban, meg a kviddics csapatban, de ezek már nem voltak igazi barátságok, nem olyanok, akikre minden körülmények között számíthattam.
A Weasley család úgy tűnt befogad maguk közé, de valahogy mégsem éreztem őket a családomnak. Pedig tudom, hogy szeretnek, hogy sokat gondoskodtak rólam, de hát ők akkor sem az igazi családom. Ron és Hermione pedig már egymáshoz tartoznak, semmi szükségük rá, hogy körülöttük lebzseljek.
A keresztapám, akit még szerettem ezen a világon, halott. Sok idő kellet, hogy ezt képes legyek megbocsátani magamnak és másoknak is.
Lupin itt van ugyan mellettem, de szegénynek éppen elég a saját baja, nem kell, hogy még az enyémekkel is tetézzem.
Mindezek a gondolatok egy másodperc alatt villannak át a fejemen, ahogy készülök belépni a nagyterembe. Az elmúlt hét év szinte minden karácsonyát itt töltöttem, de ez valahogy mégis más lesz. Más lesz, mert véget ért a háború, és az emberek fellélegezhetnek, végre szabadon örülhetnek az életnek.
Mindenkinek más lesz ez az idei ünnep, mindenkinek, csak nekem nem.
Nekem ugyan mi a fenétől lenne más? Körülöttem nem változott semmi. Csupán az idióta teljesítménykényszert és az elvárásokat váltotta fel valamiféle üresség érzése. De ettől még a magány ugyanaz maradt körülöttem.
Mindegy.
Sóhajtok egyet, és belépek, úgysem tehetek semmit.
És ha nem jönnék el, akkor már megint hallgathatnám mindannyiuk aggódási rohamát, hogy mi a bajom, és miért kerülöm az embereket, hogy mi bánt?
Mindig ezzel jönnek.
Miért nem értik meg, hogy hiába vesznek körül, hiába a rajongás, meg a hála, nekem nem ez kell. Ettől nekem nem lesz se jobb, se könnyebb, sőt, csak rosszabb lesz.
Mert ez is egyfajta teher, amit nehezen tudok elviselni. Megérthetnék, hogy inkább valamiféle háborítatlan békére vágyom, mint a dicsfényre, meg az eltúlzott aggódásukra.
Amikor belépek, körülnézek.
Nem sokan maradtunk itt idén karácsonyra, hisz most már mindenki biztonságosan utazhat bárhova.
Diák csak egyedül vagyok, de már én sem érzem magam annyira diáknak.
Nem, nem azért, mert hősnek érzem magam, inkább egy koravén, megkeseredett férfinak tartom magam, a magam tizennyolc évével a hátam mögött.
De lássuk csak, ki van még itt... McGalagony igazgatónő természetesen, Madam Hooch, Remus, Bimba professzor, Trelawney, Hagrid, Flitwick, Sinistra és persze Piton.
Hát így végignézve rajtuk, nem lesz egy szívderítő karácsony. Előre feláll a szőr a hátamon, ha belegondolok, hogy mind megpróbálnak majd jópofizni, hogy felvidítsanak.
Kivéve persze Pitont. Az ő arcára az van írva, hogy hozzám hasonlóan a háta közepére nem kívánja az egészet. Most az egyszer megértem őt. Még azt is, hogy miért választja a pince hűvös magányát.
De mindez megint csak egy pillanat volt.
A következőben elindulok az asztal fele, ahol már látom, hogy néhányan felöltötték a csak nekem szóló mosolyukat.
Na ettől is a hideg futkos a hátamon, ennek ellenére alkalmazkodok hozzájuk, egy műmosolyt erőltetve a képemre. Ha ez kell nekik, ám legyen. Leülök. McGalagony mond pár szót, de szerencsére mellőzi a Dumbledore-tól megszokott terjengős és meglehetősen idióta megnyilvánulásokat, így hamarosan hozzáláthatunk a vacsorához. A manók most is, mint mindig, kitettek magukért. Isteni a vacsora, és inkább az étellel foglalkozom, mint hogy bele kelljen folynom a beszélgetésbe.
Mindenféle általános dologról fecsegnek, és megpróbálják gondosan elkerülni a kínos témákat, de mint mindig, most sem sikerül nekik túl sokáig. Egy fél óra, és már a háború a téma, kitárgyalják a hőstetteimet. Elengedem a fülem mellett.
Egy pillanatra a tekintetem találkozik Pitonéval. Hasonló érzéseket vélek kiolvasni a máskor mindig olvashatatlan szeméből, mint amik engem kínoznak. Inkább lassan elgondolkodva felállok, és odasétálok a szépen feldíszített karácsonyfához. Az egyik oldalán ég egy megbűvölt csillagszóró. Ugyanolyan formára és nagyságra, mint amit a muglik használnak, de ez már azóta ég, hogy beléptem a terembe, és tudom, hogy egész este ilyen gyönyörűen fog szikrázni, míg csak itt vagyunk.
Szinte elbújok a fa ágai mögé, ahogy a falnak támaszkodva csak nézem a szerteszóródó szikrákat. Elmerülök a fényükben, de most kivételesen nem a múltban járok. Még csak nem is gondolkodom. Egyszerűen csak bámulom ezt az apró csodát, és hagyom, hogy teljesen kitöltse az elmém.
Egy pillanatra átfut rajtam a gondolat, hogy Piton büszke lenne rám ezért, de aztán ez a gondolat is tovatűnik. Hisz milyen szép is ez… minden apró kis szikra, mint egy-egy ragyogó üstökös, fénycsóvát von maga után, majd egy minden eddiginél fényesebb villanással kialszik.
Ezt csináltam én is, azt hiszem.
Mióta bekerültem a varázsvilágba, folyamatosan villogtam, majd egy utolsó hatalmas villanással úgy tűnik elpusztítottam saját magam is.
És most itt állok a karácsonyfa alatt, és igazából még annyi értelmét sem látom a világnak, mint régen. Pedig nem mondhatnám, hogy akkor sokat láttam. Egyszer csak mozgolódást érzek a hátam mögött. Nem is annyira látom, mint inkább érzem, hogy valaki megáll mögöttem.
- Jól van, Harry? – hallom McGalagony hangját.
- Igen, igazgatónő, jól vagyok – próbálom megnyugtatni. – Csak egy kicsit elgondolkodtam.
- Elmondja?
Magamban elmosolyodom, hogy vajon mit gondolna, ha megosztanám vele az előbbi gondolataimat, de aztán gyorsan leteszek róla. Valószínűleg azonnal Madame Pomfreynál kötnék ki.
– Semmi különös, igazgatónő, csak szép ez a karácsonyfa. Olyan hangulatos.
- Örülök, hogy tetszik, Harry. Flitwick professzor ezúttal is kitett magáért. De ugye tudja, hogy ha bármi bántja, nekem elmondhatja?
- Igen, tudom.
- Akkor rendben – mondja végül, majd megsimogatja a karom, és otthagy.
Ő már csak ilyen, aggódik, mindig felajánlja a segítségét, de igazából nem érdekli, hogy elfogadom-e. Ő megtette, amit módjában áll tenni, ezzel megnyugtatta a lelkiismeretét. Igazából egy szemernyivel sem jobb ő, mint Dumbledore, csak esetleg nem olyan szigorú, vagy legalábbis nem úgy adja elő. De hát nem haragudhatok rá, hisz nagy felelősség van a vállán, és megértem, hogy nincs ideje meg energiája az én lelki problémáimmal foglalkozni.
Mikor az igazgatónő végül elhagyja a nagytermet, a hangulat érezhetően oldódik valamennyit, de még így is kritikán aluli.
A következő, aki a közelembe merészkedik, Madame Hooch. Kedvelem őt. A kifürkészhetetlen félmosolya mögött hihetetlen elegancia és tartás van, és éles sárga szemében, amitől sokan úgy tartanak, sokszor látom megvillanni a segíteni akarás és megértés szikráit. De valamiért nem tud segíteni, vagy legalábbis nem annyit, amennyit szeretne. Szoktam látni, hogy ez őt magát is bántja. Szeretném elmondani neki, hogy én hálás vagyok ezekért a próbálkozásaiért, és hogy ez jóval több, mint amit a legtöbben tesznek, de tudom, hogy nincs szükség rá. Tudja, hogy ezt gondolom. Megáll mögöttem.
- Harry, szeretnék boldog karácsonyt kívánni.
Csak a fejemet fordítom felé. A mosolyom kivételesen őszinte. – Köszönöm, tanárnő, önnek is.
A vállamra teszi a kezét, tudom, hogy érzi a szomorúságomat, a magányomat, és ezt a következő mondatával be is bizonyítja.
– Nem kellene egyedül lenned. Karácsonykor főleg nem, de máskor sem. Tekintetem visszatér a csillagszóróra.
– Ez nem ilyen egyszerű tanárnő.
- Tudom – feleli halkan. – De ne feledd… a gátak benned vannak. Csak és kizárólag benned. Ha itt lesz az ideje… ez jusson eszedbe.
Elmosolyodok. Most is segíteni próbál, mint mindig. Ezúttal felé fordulok.
– Köszönöm, tanárnő. És… köszönök mindent.
- Ugyan, Harry! – mondja, és megsimogatja a karom, de ez az érintés inkább baráti, és nem olyan távolságtartó, mint McGalagonyé. – Vedd úgy, hogy karácsonyi ajándék.
Még egyszer rám mosolyog, majd visszasétál az asztalhoz, és letelepszik Bimba mellé. Sok pletykát hallottam már a diákok közt keringeni arról, hogy ők ketten együtt vannak, de csak mosolygok rajta. Nem tartom ugyan kizártnak, hogy a tanárnő a saját neméhez vonzódik, de azt valahogy érzem, hogy Bimbával csak barátság van köztük. És el sem tudnám képzelni őket együtt, annyira két különböző személyiség.
Már szinte várom, hogy ki lesz a következő, aki jön.
Némelyiküknek olyan ez, mint valami kötelezettség, leróni a hálájukat a nagy hősnek, a világ megmentőjének. Pffff… mondjam, hogy hányingerem van tőlük?
Nem tudom, Madame Hoochon kívül van-e még valaki, akit őszintén érdekel az én karácsonyom. Talán Remus, de ő még kedvesen beszélget a két nővel. A szemem sarkából látom, hogy Hagrid felemelkedik a helyéről. Úgy tűnik, ő lesz a következő, aki odajön hozzám.
- Khm… Harry…. Én csak… - na igen, sosem volt a szavak embere. Nagyon nem, de tovább dadog. – Szóval én csak… azt akarom mondani, hogy… hogy köszönöm. – és ezzel zokogásban tör ki, mint az összes előző száz alkalommal, mikor megköszönte. És csak sír, mint egy ötéves gyerek. Közben magához ölel, és érzem, ahogy megrepednek a bordáim.
- Hagrid, már vagy ötvenszer megköszönted – próbálom mondani, de még levegőhöz is alig jutok.
- Ezt nem lehet elégszer – szipogja. Merlinre… lassan tényleg összeroppanok.
- És már vagy ötvenszer elmondtam azt is, hogy nem azért tettem, hogy bárki megköszönje.
- Tudom – mondja most bosszúsan, mintha magára haragudna, hogy nem tudott uralkodni az érzésein. – Boldog karácsonyt, Harry! – mondja, gyorsan elfordul, és otthagy, nehogy megint sírva fakadjon. Nagy dérrel-dúrral kimegy az ajtón. Szegény Hagrid, arany szíve van, az egyszer biztos, de tényleg csak annyi esze, mint egy gyereknek.
Tudom, hogy sokat köszönhetek neki. Hogy ő hozott el akkor a szüleim házából… Hogy ő hozott el a Roxfortba, mikor tizenegy éves lettem… és még egy csomó mindent. De az ilyen heves érzelemnyilvánításaival két dolgot tudott elérni. Az egyik, hogy roppant kínosan éreztem magam, mert nem tudtam mit kezdeni velük, a másik pedig, hogy bosszús lettem, mert nekem is éppen vigasztalásra lett volna szükségem, és ehelyett egy ilyen nagydarab mamlaszt kellett vigasztalnom.
A szemem sarkából körülnézek. Látom, hogy Flitwick és Sinistra szó nélkül leléptek. Tőlük nem is vártam mást. Sosem vettek tudomást rólam. Tulajdonképpen még ez is jobb volt, mintha hálaimát rebegnének felém, mint az emberek nagy része.
Aztán láttam, hogy Madame Hooch elköszön Bimbától, az itt maradóknak még egyszer boldog ünnepet kíván, és ő is elindul. Aztán Bimba tétován felém néz, feláll, de még közben is azon gondolkodik, hogy ide merjen-e jönni. Mintha leharapnám az orrát. Hát igen… az emberek egy része igen is fél tőlem… tudják, hogy erős vagyok… ez valóban így van… de aki ismer, az nem gondolna ilyen butaságot. Ebben a pillanatban rájövök, hogy a hátam közepére nem kívánom Bimbát. De végül mégis úgy dönt, hogy odajön.
- Harry…- ránézek. Műmosoly. Viszonzom. Ugyanúgy. - Tanárnő! Boldog karácsonyt!
- Önnek is, Harry! És még nem is gratuláltam a múltkori dolgozatához. Elsőrendű lett.
Talpnyaló. Felfordul a gyomrom. – Köszönöm, tanárnő. De elsősorban Hermione érdeme – válaszolom kissé hideg hangon, és figyelmemet visszaterelem a csillagszóróra.
Hallom, hogy vesz még egy nagy levegőt, hogy mondjon még valamit, de aztán inkább meggondolja magát, és kimegy a teremből. A szemem sarkából figyelem újra a társaságot, és látom, hogy Remus már egy ideje próbál megszabadulni a kissé hisztérikus állapotban lévő enyhén részeg Trelawneytől, de nem igazán sikerül neki, amit persze Piton nem is leplezett kárörömmel figyel.
A következő pillanatban Trelawney felpattan, rám néz. Merlinre, vajon most hogyan fogok meghalni? Hamarosan megtudom.
- Kedveském! – indul felém rogyadozó léptekkel és egy Lángnyelv whiskys üveggel a jóslástan tanárnő. – Igazán el kellene állnod a fenyőfa mellől, mielőtt még rád borul! Látom… igen, látom, ahogy maga alá temet!
Odatántorog mellém, az utolsó pillanatban sikerül elkapnom, hogy ne essen hasra a saját lábában.
– Tanárnő, azt hiszem, jobb, ha most visszamegy a szobájába. Az előbb láttam odakint a kertben a zordót.
Rémülten a szája elé kapja a kezét, kitágult szemeit a szódásüveg szemüvege még vagy tízszeresére nagyítja. Komikusan néz ki, de azért közben sajnálom is, hisz ugyanolyan áldozata egy tébolynak, mint én, csak ő összeroppant, míg nekem valahogy sikerült kitartanom. Lassan elhátrál tőlem, és visszamenekül a tornyába.
Már csak ketten maradtak. Remus és Piton. Mikor ezt ők ketten is realizálják, néhány pillanatig egymást méregetik kissé ellenségesen, de aztán úgy tűnik, nem tör ki a vihar. Remus tekintete inkább felém fordul, Piton figyelme pedig a kezében lévő pohár vörösbor felé. De mivel egész este nem láttam belőle inni, gyanítom ez ugyanaz az adag lehet, amit McGalagony köszöntője előtt kitöltött magának.
Aztán inkább Remust figyelem a szemem sarkából. Tudom, azon gondolkodik, hogy ha ő most idejön és elköszön, akkor kettesben kell hagynia a bájitalmesterrel, amihez nem igazán fűlik a foga. Azt ugyan tudja, hogy már nem fogunk egymás torkának ugrani, de akkor sem bízik benne, hogy jól sülhet el, ha magunkra hagy minket.
Nem nézek feléjük, inkább tudat alatt érzem a történéseket. Hogy Remus végül mégis elhatározza magát, és idejön hozzám. A közelsége, mint mindig most is felidézi az emlékeket, azoknak az emlékét, akiket elvesztettünk ebben az esztelen háborúban. A fájdalom, a szomorúság neki is mindig ott van a szemében, ahogy nekem. Még akkor is, amikor mosolyog. Közvetlenül mellettem áll meg, átkarolja a vállam. Meg sem lepődök már ezen a gesztuson, hisz olyan sokszor ölelt már magához, miközben vígasztalt, amikor magam alatt voltam. Nem volt ez sosem több, mint egy aggódó, gondoskodó barát őszinte ölelése, ahogy most is. És én is számtalanszor megtettem már vele, mikor neki volt szüksége rá. Hisz ő is a szakadék szélén volt, mert elvesztette a nőt, akit szeretett.
Halkan szólal meg. – Ugye tudod, Harry, hogy ők most is velünk vannak? A szüleid, Sirius, a barátaid, akik meghaltak…
- És Tonks is – teszem hozzá, mert tudom, hogy ő képtelen.
- Igen, ő is. Ilyenkor karácsonykor, és mindig. Itt vannak a szívünkben – mondja, és a szívemre teszi a kezét egy pillanatra. – Ugye tudod, hogy nem vagy egyedül?
- Tudom, Remus. És köszönöm, hogy a barátom vagy.
Megszorítja a vállam. Sokat segít nekem, és én is neki, errről szól a barátságunk. És ez a barátság komoly bajokban fogant, és sok mindenen keresztülment, így végtelenül erős. De most is szeretnék neki segíteni. Szeretném elterelni a figyelmét a fájdalmáról. Erre a legjobb módszer mindig, ha a kisfiára terelem a szót. Tudja, hogy miért csinálom, de akkor is… ha róla beszél, mindig mosolyog.
- Hogy van Teddy? – kérdezem tőle.
- Nagyon jól – mosolyodik el most is. – Lassan megteszi az első önálló lépéseit.
- Tényleg? Merlin… akkor nagyot nőhetett, mióta utoljára láttam.
- Valóban. A gyerekek ebben a korban nőnek, mint a gomba, és te már több mint egy hónapja nem láttad Teddyt. Ha valamelyik nap majd eljössz velem, rá sem fogsz ismerni.
- Rendben, ígérem, elmegyek veled. Kíváncsi vagyok a kis lurkóra. És Mrs. Tonksot sem láttam már jó ideje. Csak szólj, hogy mikor mehetek.
- Tudod, hogy bármikor jöhetsz, elvégre a keresztapja vagy. És amúgy is.
- Jól van, mondtam, hogy megyek.
- Rendben. Egy kis időre elhallgatunk, majd megszólal. – Minden rendben, Harry?
- A szokásoson felül? Igen, minden rendben – próbálom megnyugtatni, nem tudom, milyen sikerrel.
- Jól van, akkor én megyek. Az este további részét Teddyvel akarom tölteni. Megígértem neki, de… nyugodtan keress meg, ha van valami, oké?
- Oké, meg foglak keresni – ígérem, de eszem ágában sincs olyankor zavarni, mikor a kisfiával van. Hisz ez az egyetlen szituáció az életében, amikor igazán boldog tud lenni.
Fürkészőn néz rám. Tudom, azt latolgatja, hogy kettesben hagyhat-e Pitonnal. Egy pillanatra a fekete férfira nézek. Most éppen nem érzem túlságosan ellenségesnek, csak mérhetetlenül cinikusnak. Egy ideje mintha kiismertem volna a hangulatait. Ennek megfelelően viselkedve nagyjából el tudtuk kerülni a nagyobb konfliktusokat. Nagyjából.
- Menj csak nyugodtan, Remus. Nem lesz semmi gond.
- Biztos?
- Persze.
- Jól van. Akkor… boldog karácsonyt, Harry – mondja végül, és magához ölel. Viszonzom, megveregetem a hátát. Mikor szétválunk, még mosolyogva viszonzom a jókívánságot, még hozzáteszem, hogy adjon egy puszit a nevemben Teddynek. Végül az ajtóból még egy aggódó pillantást vetve rám, kilép a nagyteremből.
Mikor egyedül maradunk, nem nézek Pitonra. Nem tudom, mire számíthatok tőle, képes lesz legalább ma este, legalább karácsonykor ember módjára viselkedni? Nem agyalok ezen, inkább visszatér a figyelmem a csillagszóróhoz. Hosszú percekig csend borul ránk, szinte eggyé válok a kicsapódó szikrákkal, mikor egyszer csak látom a szemem sarkából, hogy Piton karba teszi a kezét, hátradől a székén, és rám néz.
- Potter, nem gondolja, hogy undorítóan szentimentális, ahogy ott áll a fa alatt? Maga a nagy karácsonyi ajándék, igaz?
Magamban elmosolyodok a saját naivitásomon: Piton meg a normális viselkedés. Nesze nekem, ezt most megkaptam. De egy pillanatig sem haragszom rá. Harag helyett inkább valami cinkos cinizmus villan a szememben, ahogy ránézek.
- Ahhoz képest, hogy undorítja a műsor, végignézte.
- Csak kíváncsi voltam, hogy az egyes emberek a saját vérmérsékletük, becsületük és tartásuk szerint hogyan közelednek hozzád.
- És mire jutott?
- Alighanem ugyanarra, amire te – egy pillanatig egyik szemöldökét felhúzva néz rám. – Azt hiszem, most azt várod, hogy én is odamegyek hozzád. Ezt komolyan gondolod? – az arcán egy cinikus félmosolyféle. Mardekáros. Cinikus, gúnyos, provokatív, olyan, aki mindig eléri, amit akar. Igazi Mardekáros.
- Nem. Tudom, hogy maga nem fog idejönni, maga eléri, hogy én menjek magához.
- Az életben semmit nem sikerült még elérnem nálad az elmúlt nyolc évben. Mindig csak mentél a saját hülye fejed után.
- De mindig jól sült el, nem? – kérdezem pimaszul, mert tudom, hogy ez legtöbbször csak az ő hathatós közreműködése miatt volt így. Közben megindulok az asztal fele.
– Elhiszi, hogy a fele dicsőségemet magának adnám, ha megtehetném?
Vállat von. – Ugyan minek? – kérdezi, és tudom, hogy komolyan gondolja. Meg is értem, nekem sem kéne, ha módomban állna visszaadni. Leülök, ő rám néz.
- Megosztod velem a véleményed a többiekről?
- Miért?
- Puszta kíváncsiság. Na persze. Egy mardekáros sosem tesz semmit valamilyen érdek nélkül. Még egy kérdést sem. De azért válaszolok neki.
- Két ember volt köztük, aki… aki ember. A többi… - akaratlanul beleborzongok. A bájitalmester arcára nézve látom, tudja, mire gondolok.
- Madame Hooch… - kezdem, és ő bólint.
- Madame Hooch már régen beléd szeretett volna, ha ez lehetséges lenne. De úgy igazán, őszintén, szívből, amire mindig is vágytál.
Lesütöm a szemem. Lehet, hogy igaza van, de a hangsúlyában érzem, hogy van ott valami de. Amiért mégsem. Folytatja.
- De nem teszi. Mert… - elgondolkodik, hogy kimondhatja-e. De ha hiszi, ha nem, tudom. Eddig is sejtettem, de ezzel most biztos lettem benne.
- Mert leszbikus – mondom ki végül helyette.
- Igen. Mióta tudod?
- Nem tudtam, csak sejtettem. De ő mindig is közel állt hozzám, kedvelem. Éreztem, hogy valami ilyesmi van a dolog mögött. De maga honnan tudja?
- Ha hiszed, ha nem, Potter, szoktam beszélgetni az emberekkel. Már azokkal, akiket méltónak találok rá. Még akkor is, ha neked ezt nehezedre esik elképzelni.
Így, szemben ülve vele, ebben a pillanatban nem is esett olyan nehezemre elképzelni. Ezért nem is reagálok a beszólására. Inkább újra ránézek.
- Elmondja, mit tud Madame Hoochról, tanár úr?
- Miért? – fordítja ellenem a saját kérdésemet.
- Puszta kíváncsiság – használom fel az ő hárítását cserébe.
- Előbb mondd el, hogy mit gondolsz róla!
- Azt már mondtam, hogy kedvelem – pár pillanatra elhallgatok, hogy összeszedjem a gondolataimat -, és nem csak a kviddics miatt. Érzek benne valami erőt… valami tartást… nem tudnám pontosan megfogalmazni. És kedves, segítőkész, megértő, és nem mű. És nekem talán ez jelenti a legtöbbet.
- És ennek ellenére sosem beszélgettél vele, úgy igazán. – bólintok. – Miért?
Ezen el kell gondolkodnom, de igazából nem találok rá választ.
– Nem tudom, tanár úr. Van benne valami… talán távolságtartás… nem, ez nem jó szó. Nem tudom.
Bólint, majd egy kis időre most ő merül a gondolataiba, talán arról gondolkozik, hogy mit mondjon el nekem a tanárnőről. Végül megszólal.
- Madame Hooch… - kezdi végül – régi, gazdag, arisztokrata családból származik.
Egyik szemöldökömet felvonom az információra. Merlin… észrevétlenül vettem át ezt a szokást a velem szemben ülő férfitól, már hosszú idővel ezelőtt.
- Ez megmagyarázza a belőle áradó eleganciát – gondolkodok el. – De azt nem, hogy akkor miért tanít itt, a Roxfortban.
- A családja kitagadta, alig az után, hogy végzett itt a Roxfortban.
- De miért? – teszem fel a szinte felesleges kérdést.
- Az egyik ok az, amire elsőre gondolsz. A másik pedig a repülés és a kviddics iránti szenvedélye. Ez bizonyos körökben rangon alulinak számít, Potter. Bár… gyanítom, ezt nem tudod – teszi hozzá kissé gúnyos hangon, jelezve, hogy a közelébe sem érhetek azoknak a köröknek. Nem is akarok. És tudom, hogy ő sem, csak most jólesik neki, hogy engem cikizzen. Tegye. Legalább karácsonyeste legyen meg az öröme.
- Hogy viselte?
- A felszín alatt rosszul, de ezt kevesen látták. Ennek ellenére kitartott a saját elhatározásai, a saját élete mellett. És ez adta meg neki azt a tartást, amit te is érzel benne. De ugyanakkor a távolságtartását is. Rengeteg segítőkészség van benne, ennek ellenére kevés embert enged közel magához. De már így is túl sokat mondtam róla. Inkább beszélgess el vele te is. Az jobb módszer arra, hogy megtudj róla dolgokat, és kevésbé mardekáros. Ez a háta mögötti információszerzés nem illik hozzád, Potter.
- Fogok vele beszélni. Már régen kellett volna.
Bólint. Rövid időre megint elhallgatunk. - És a másik? – kérdezi végül.
Nincs kedvem válaszolni, mert tudom, ha felhozom Remust, abból csak vita lenne. De nem hagyja a témát.
– Lupin?
Bólintok, és várom, hogy kitörjön a vihar, de ezúttal elmarad. Inkább csendben megkérdezi - Túltette magát Tonks halálán?
Megrázom a fejem. – Az ilyen dolgokon nem lehet túllépni.
- Muszáj – mondja keményen, és a hangjában lévő erőltetett érzelemnélküliség többet elárul, mint sejtené. Szívesen feszegetném ezt a hangot és a tartalmát, de nem merem. Inkább másra terelem a szót.
- A kisfia sokat segít neki, hogy túlélje a gyászt. Szinte minden nap vele van.
- Könnyen lemondott róla. Túl könnyen.
- Ne higgye! Mellette voltam, mikor úgy döntött, hogy Teddynek jobb helye lesz a nagyszüleinél. Majd beleszakadt a szíve, de végül belátta, hogy így a legjobb. Ő nem mindig tud vigyázni a kicsire, nem lehet mellette mindig. Így viszont mindig együtt lehetnek, amikor csak lehetséges, és amikor csak szeretné, de nem kell aggódnia miatta.
- Talán igaza van... – mondja. Megint egy perc után szólal meg.
- Szóval kettejükben bízik – összegzi végül a beszélgetésünket.
- Magában is bízom – mondom óvatosan. Tudom, ezzel megint bombát robbanthatok, de valamiért azt akarom, hogy tudja.
- Nocsak – vonja fel az egyik szemöldökét. – Mivel érdemeltem ezt a büntetést?
Vállat vonok. – Mindig bíznom kellett volna. Úgy látszik mostanában nőttem fel annyira, hogy megértsem… és azért maga sem könnyítette meg ezt a felismerést.
- Valóban – ismeri be néhány pillanatnyi hallgatás után. Eltolja maga elől az eddig a kezében forgatott teli borospoharat.
– Nem jössz be hozzám?
- Miért? – kérdezem, és ezúttal tényleg érdekel a válasz.
Most ő von vállat. – Folytathatnánk ezt a beszélgetést kényelmesebb körülmények között… ihatnánk egy pohár bort.
- Hisz ebből sem ivott egy kortyot sem.
- McGalagonynak fogalma sincs a jó borról. Ez – mondja fintorogva – valami mágiával pancsolt lötty. De ha nincs kedved jönni… - megint vállat von – tégy, amit jónak látsz.
Elfárasztott már ez az este, és nkább vonz az ágyam, mint a további nehéz beszélgetés. Pedig törékeny ez a béke, amit a visszautasítással kockára tennék.
- Ne strapáld magad, Potter. A túl sok gondolkodás megárt a kis kapacitású agyadnak. Menj, és feküdj le! – mondja, és lassan feláll, majd a helyére tolja a székét. - Kettőnk között van értelme boldog karácsonyt kívánni? – kérdezi valami mély keserűséggel a hangjában.
- Nincs tanár úr! Egyikünk sem tudja, hogy milyen az, és azt hiszem, nem is fogjuk megtudni soha. Ez nem a mi sorsunk.
Bólint, pontosan érti, hogy mire gondolok. Megszokott lendületes lépteivel elhagyja a nagytermet, és én még percekig nézek utána, mielőtt követem a példáját. De még útban a szobám fele is rajta gondolkodom.
Láttam már embernek, de akkor még katonák voltunk egy háborúban, és meg kellett tanulnunk együtt dolgozni. Ez a beszélgetés valahogy más volt, és nem értem az okát, nem tudom, hogy mi történt. Aztán ahogy belépek a szobámba, egy sóhajjal úgy döntök, hogy ezt a rejtélyt nem ma este kell megoldanom.
Egy gyors fürdés után eldőlök az ágyamon, és megpróbálok aludni. Sejtem ugyan, hogy nem lesz könnyű, de mégis megpróbálom. Hátha ma este kivételesen sikerül. Csak mert karácsony van.