Szokatlanul tiszta, kora nyári nap volt. Igazi ritkaság Kiri köddel takarózó városában, ahol a pára és az eső uralmát csak nagy néha törte meg a jó idő. Az Akadémia hatodik évfolyama ebből semmit sem tapasztalt.

Harctakt alkalmából az egyik nagyobb előadóba zsúfolták őket. Inari ebből a tárgyból volt a legjobb, és ez volt a kedvence is. Általában amíg mások kaptak az alkalmon, hogy az elhúzott sötétítők árnyékában elnyúljanak a padon, vagy a hátsó sorokban sustorogjanak kicsinyes marhaságokról, ő feszülten figyelt. Megelevenedtek előtte Fȗma Sosuke diái, képzeletben végigkísérte mesterét a háborús történetein. Aznap azonban más volt, alig bírt ébren maradni. Percek óta égő tekintettel meredt maga elé.

- A következő képen a család maradványai láthatóak, ahogy rájuk találtunk. Láttok valami furát a képen? – kérdezte Fȗma a botjára támaszkodva, és fanyar mosollyal méregette az öklendező társaságot.

Senki sem jelentkezett, ami önmagában nem jelentett nagy meglepetést. Ki-ki a füzetébe hajolt, hajával próbálta eltakarni az arcát, vagy egyszerűen úgy tett, mintha valami borzasztó érdekeset látna a plafonon, nehogy véletlenül felszólítsák. Fȗma hamar elunta a várakozást. Egy pillantás erejéig még arra nézett, amerre Inariék, a személyes tanítványai ültek, aztán tovább magyarázott a szokott fekete humorral fűszerezett kivagyiságával.

- Nem figyelsz! – Sziszegte az Inari mellett ülő lány – Miért nem jelentkeztél? Tök egyértelmű volt a válasz!

- He? – A válasz hirtelen érkezett, mintha épp akkor riadt volna fel. Nyoma sem volt a megszokott összeszedettségének – Nem mindegy, mit mondunk? Különben meg te sem jelentkeztél!

Sziszegte vissza, mintha ez mentség lehetne, de Kagurát nem hatotta meg vele. Mindig ilyen volt, Inari nagy szerencséjére. Ha nem tartja ennyire szem előtt a tanulmányi előmenetelét, minden bizonnyal rég évet ismételt volna...

Egymásra bámultak, a lány állta a tekintetét. Akaratos fajta volt, aki simán leoltotta a kötekedőket, sőt régebben volt, hogy nekik is ugrott. Akkoriban sok monoklit szerzett Inariért is. Azóta évek teltek el, Kagura elindult az éretté válás rögös útján, Inari viszont ugyanolyan maradt, mint volt. Kizárólag a saját kárán tanult, vagy még azon sem. Néma akaratpárbajuknak egy kettejük közé hajított kréta vetett véget.

- Kevésbé látványosan udvaroljatok egymásnak! – csattant a tanár hangja.

Nevetés töltötte be a termet. Kagura pusztán körbenézett, mint aki most veszi észre először, micsoda hülyékkel van körülvéve. Cseppet sem zavartatta magát olyanok véleménye miatt, akiket alig ismert. Inari vörös arccal lejjebb csúszott a székén. Nemsokára mérséklődött a káosz, az óra tovább folytatódott, de ő már nem hallhatta, mivel is végződött a 609-es hármas gyilkosság esete. Elnehezedtek a szemhéjai, és ahogy volt, ülve aludt el.

Éjszakánként volt, hogy órák hosszat számolta a plafon repedéseit, mert nem jött álom a szemére. Ezt már úgy-ahogy megszokta. Ugyanúgy, mint a fokozott ingerlékenység, az alvászavar is a képzése tipikus velejárójának számított. A foglalkozások után a későbbi első generáció minden tagja úgy nézett ki, mint a mosott rongy. A gyakorlatok csak az elmét fárasztották ki, a testet nem.

Akkor azonban ennél többről volt szó.

Minden azzal kezdődött, hogy megint kórházba került az ECHO miatt; az orvosok szívritmuszavart emlegettek. Ilyen már egy éve nem fordult elő vele. Szörnyen szégyellte magát, amit tovább súlyosbított, hogy a doktornő nem fűzött kommentárt az esethez. Visszaesését teljes kudarcként élte meg, hiszen gyengének lenni nem más, mint egy szinten lenni másokkal. Gyomorgörcsöt kapott a gondolattól is, hogy esetleg kiesik a kegyeiből, és mást tesznek meg helyette első számú tanítványnak. Azt nem hagyhatta. Ideje végre felmutatnom valamit. Valami hasznosat. Gyerekként sem tudta elviselni, ha az önigazolásán csorba esett.

És ez még mindig nem minden. Azoknak a balfaszoknak is rám kellett szállniuk.

Egy gonoszabb megjegyzés elég volt ahhoz, hogy a falnak lökjön egy helyi huligánt. Az egyik idősebb tanítvány már korábban is élcelődött rajta; belőle kinézte, hogy terjesztené a hírt, hogy összeesett az utolsó terhelési tesztje után. Nem is lepődött meg, amikor kiderült, hogy azaz alak Akira embere volt.

Egy időben különösen felkapott volt az úgynevezett aura-projekt Ködrejtekben. Ennek az egyik irányzataként látta meg a napvilágot a Nakao Suzume-féle ECHO is.

Kezdetben szörnyen alulfinanszírozták: egy osztályteremben ültek össze és a doktornő tesztjeit töltögették, értelmetlennek tűnő feladványokat oldottak meg és végtelen hosszú szimbólumsorokat memorizáltak. Akkoriban még nem tudhatták, hogy ez a rosta, hogy ezen a ponton válik el, kik tartoznak majd a kontrollcsoportba és kik lesznek az elsődleges alanyok. Végül rá, és egy másik fiúra esett a választás. Ők ketten a Kísérleti Részleg épületében, különleges körülmények közt folytatták a képzést, míg mindenki más csinálhatta tovább azt, amit addig is. A kísérleti patkányok közé tartozott Akira is.

Akkoriban ő volt az ügyeletes menő csávó. Okkal tartottak tőle a diákok, és Inari sem volt kivétel. Az utolsó évére kész kis királyságot szervezett maga köré geninekből és a nem-ninja gyerekek utcai bandáiból. A többségnek kevés belelátása volt a dolgaiba, ezért azt hitték, hogy mindenben benne van a keze. Azt pletykálták, hogy bármit képes beszerezni, és hogy egy yakuza főnök jobbkeze volt, őt képviselte Ködrejtek városában. Az ilyen és ehhez hasonló vad szóbeszédekre Inari oda sem figyelt, mert tudta, hogy Akira nem lehet akkora szám, mint aminek beállítják. Nem az ECHOban lett volna, ha tényleg annyira dörzsölt alak.

Nyílt titoknak számított ugyanis, hogy a nagyobb csoportnak dobták oda a kipróbálatlan módszereket, hogy kiderüljön, mit célszerű megtanítani a két elsődlegesnek. Ezt nem kötötték az orrukra - a várható eredményekről (pontosabban azok hiányáról) a kihullottak tömegei árulkodtak, amiről az aura-képzés elhíresült. A másodlagos ECHOsok többnyire pár hónap alatt „elhasználódtak" és volt, akit hónapokig kellett kezelni, mire felépült az idegösszeroppanásból.

Az ellenszenv tehát adott volt, és ennek köszönhette, hogy a kirohanását még aznap kellőképp honorálták. Páran követni kezdték az utcán, ő megszaporázta a lépteit. Többen tűntek fel, egy sikátorba terelték, körülállták és a szart is kiverték belőle. Csak késő éjjel mert hazamenni. Másnap reggel az elmaradhatatlan szidás után ugyanúgy elkapták, és felszakadt szájjal, csengő füllel ülte végig az óráit. Persze a tanárok őt hibáztatták, hisz mindenki tudja, hogy Sou Inari szemtelen, problémás gyerek, aki mindig bajba kerül. A harmadik ilyen nap után azonban elfogyott a türelme és visszaszólt.

Nem kellett volna.

Mert nem mindegy, hogy feleselsz egy nevenincs bandataggal, vagy magát a vezért sérted vérig. Rögtön tudta, hogy túl messzire ment, ezért szégyenszemre elfutott. Így lett ő, a nagy múltú Soryu família fiatalabbik sarja közröhej tárgya az Akadémián. Még álmában is hallani vélt pár gúnyos mondatfoszlányt, amit nem az ő fülének címeztek, de azt se bánták, ha esetleg mégis meghallja.

- Nem elég, hogy szájhős, egy gyáva áruló fia... - Nyugtalan álmából a kicsengetés verte fel.

Bedobta a könyvét a táskájába és kiviharzott, mielőtt bárki is hozzá szólhatott volna.