2012 július 2.

Dr. Stuart Moor évek óta dolgozott lélekgyógyászként, ezért úgy vélte, már mindent látott és tapasztalt, amit csak lehetett. Volt rá példa, hogy egyik betege a kezelés során úgy döntött, az ablakon kivetődve bizonyítja be, a gravitáció rá nem vonatkozik. Szerencsére a helyiség földszinti elhelyezkedéséből adódóan nem történt komoly baj.

A doktor még ilyen esetekben sem esett pánikba, hiszen tudta, hidegvérén múlik minden. Sőt, míg várták, hogy a hivatalos segítség kiérjen, úgy vélte, tovább folyhat a kezelés. Azon a napon határozottan áttörést értek el. Az ilyen és ehhez hasonló alkalmak megedzik az embert a váratlan fordulatokkal szemben.

Ezért, mikor a négyórás páciens többedmagával érkezett, cseppet sem jött zavarba. Az, hogy plusz egy fővel emelkedett a kezelendő betegek száma, legfeljebb annyival csigázta föl, hogy még egy emberen segíthet.

Legendás nyugalmát akkor is képes volt fenntartani, mikor a páciens párjaként mutatta be a mellette lévő ezüstös hajú ifjút. Doktorunknak erre arcizma sem rándult, pedig páran talán néma hörgéssel konstatálták volna a tényt. Nem mintha a két ifjú taszító látványt nyújtott volna, sőt, épp ellenkezőleg, nagyon helyes páros volt. Az egyedüli zavaró tényező pusztán annyi lett volna a maradiak számára, hogy mind a ketten XY kromoszómával rendelkeztek.

Szerencsére doktorunk haladó szellem volt, és nem foglalkoztatták ilyen apróságok. Számára a lélek volt fontos, amit gyógyítani kell, ha igény van rá. Tehát, ha az adott személy boldog a választásával, akkor csak így tovább.

Túljutva a bemutatkozáson, szívélyesen hellyel kínálta az érkezőket, majd rutinosan a lényegre tért:

– Miben segíthetek?

– Álmatlanságban szenvedünk – érkezett egyből a határozott válasz. – Nehéz erről beszélni… – bizonytalanodott el a hangja a beszélőnek.

Érezte a doktor, hogy itt bátorításra lesz szükség. Közben azon sem akadt fenn, hogy többes számban beszéltek a problémáról. A hallottak alapján úgy vélte, hogy valószínűleg szimpla alvászavarral, valamint túlzott egymásra hangolódással lesz dolga. Ez párok esetében tipikus tünet. Az alaposság híveként tette is fel a következő kérdést:

– Egyáltalán nem tudnak aludni?

Remélte, ezután bátorságra kapva állnak elő a tényekkel, ami valamilyen szinten meg is történt. Ugyanis az ezüstös hajú fiú, aki eddig csendben ült, fáradtan felsóhajtott, mielőtt átvette volna a beszélő szerepét.

– Tudunk, pont ez a bökkenő!

– De hát az imént mondta a párja... – fogott bele a doktor, de türelmetlenül félbeszakították a mondatát.

– Egyszerűen csak nem akarunk! – válaszolta türelmetlenül a fiatal férfi. – Mondtam, hogy ne jöjjünk ide! – fordult ezután haragosan társához. – Menjünk...

Ennél a pontnál szakadt el a cérna a másiknál, és határozott hangon utasította rendre a lázongó félt.

– Fejezd be azonnal!

Az egyedüli meglepő mozzanat az egészből pusztán az volt a doktor számára, hogy az előbb még meglehetősen tüzesnek tűnő ifjú rögtön elhallgatott. Ráadásul még bocsánatot is kért. Ebből már ki is derült számára, hogy az eddig lágyabbnak vélt társ az erősebb a kapcsolatban. Igazi pszichológusként máris elemezni kezdte az eseményeket, és ennek megfelelően szólalt meg.

– Nem történt semmi. Kérem, én segíteni szeretnék, mondják el, mi a probléma.

– Két hete ismertük meg egymást... – kezdte, de félbehagyta, mikor észlelte az orvos arcán a zavart. – Erre nem számított?

A lélekgyógyász félszegen nevetett, mert hosszú idő óta először fordult elő, hogy megérzése tévesnek bizonyult.

– Nem – ismerte el. – Valahogy, ha magukra nézzek, úgy érzem, mintha évek óta lennének együtt. Egy egészet alkotnának, de... – A mondatot végül befejezetlenül hagyta, hiszen nem akart a jellemzésükbe belemélyedni. – Kérem, folytassa.

Az előbbi szavakra a különös páros némán fogta meg egymás kezét.

– Mi is így éreztünk, mikor találkoztunk. Egészen addig nem gondolt egyikünk sem arra, hogy egy másik pasival legyen. Mind a ketten a barátnőnkkel mentünk egy buliba, de az est végén már együtt távoztunk. Aztán jöttek az álmok, amiknek nem tulajdonítottam túlzott jelentőséget, egészen addig míg...

– …én is hasonlókat kezdtem álmodni – vette át a szót a páros másik tagja automatikusan.

A doktor, aki egészen eddig hallgatott, kezdett rájönni, hogy nem egy szimpla alvászavarral lesz dolga.

– Azt akarják mondani, hogy az előző életük hat ki a jelenükre?

– Igen – érkezett a határozott válasz. – Úgy tudjuk, foglakozik előző élet regresszióval.

– Néha szükség van rá, egy-egy bonyolultabb esetnél. Miről szólnak ezek az álmok?

Láthatóan ez a kérdés igen kényes téma volt. Végül a szürke szemű ifjú válaszolt.

– Az álmok felkavaróak... Csak részletekre emlékszünk belőlük, miután felébredünk. Azok pedig... véresek.

– Értse meg, tudnunk kell, mit jelentenek, hogy megértsük, kik voltunk – vette át hevesen a szót a sötétebb hajú, aki a vér szó hallatára meglehetősen elsápadt.

Látva a kétségbeesésüket, Stuart úgy döntött, megtesz mindent, amit csak tud, ha ezzel segíthet a kissé kialvatlannak tűnő fiúknak.

– Melyikükkel kezdjem? A holnapi nap...

– Egyszerre kell mind a kettőnket – érkezett az utasítás. – Most!

Stuart, ahogy belenézett a zöld szempárba, pontosan érezte, nem mondhat nemet. Pedig két személyt vonni hipnózis alá elég szokatlan vállalkozás. Viszont életfilozófiája másik fontos eleme volt, hogy soha ne utasítsa el az új dolgokat. Hiszen attól, hogy eddig még nem tett ilyet, az nem jelenti azt, hogy képtelenség lenne.

– Szerencsére maguk az utolsó betegek ezen a napon. Rendben, megteszem, de nem ígérhetek semmit. Eddig még soha nem próbálkoztam hasonlóval.

– Képes lesz rá, doki.

További ellenkezés már nem is merült fel az orvosi részről. Eléjük lépve kérte meg őket, hogy koncentráljanak a kezében tartott ingára. Habár kevés esélyt jósolt a sikernek, gyorsan kiderült, mennyire rosszul gondolta ezt. A szükséges tíz percnél ráadásul jóval hamarabb estek mély transzba. Ezután feltett pár rutinkérdést, aztán, mivel stabilnak érezte a tudati állapotukat, mélyebbre merészkedett. Úgy döntött, elsőként a világosabb hajú fiúnak teszi fel a fő kérdést.

– Álmában kicsoda?

– Erzsébet – érkezett a válasz azonnal, majd riadtabb hangon jött a folytatás. – A férjem a törökökkel küzd. Félek, hogy meghalt... túl régóta nem kaptam hírt felőle. Ha valami történik vele, akkor nem ér semmit sem az életem.

Szemmel láthatóan a pánik kezdte kerülgeti a beteget, ezért az orvos igyekezett megnyugtatni. Mikor már úgy vélte, ez sikerült, ismét visszatért az eredeti témához.

– Milyen évet írunk?

– Az Úr 1462. évében vagyunk.

Elégedetten bólintott, hiszen az első kiindulási pont megvolt. Ezután úgy döntött, ideje a másik beteget is megszólaltatni, hogy meglegyen a szinkron mind a két páciens között. Elővigyázatosságból újra feltett pár egyszerű kérdést, s miután mindent rendben talált, rá is tért a lényegre.

– Mi a neve?

– Imrich Vlad Dracul.

Elkerekedett a jó orvos szeme, és lehuppant a közelben lévő székre. A történelem soha nem volt az erőssége, de ki ne hallotta volna már ezt a nevet? Izgatottságtól rekedtes hangon kérdezte:

– Milyen évet írunk?

A válasz pedig ugyanaz volt, mint az előbb. Valamint kiderült, hogy a magát Erzsébetnek valló személy férje az a nemes férfiú, akit Imrich Vlad Draculnak hívnak. Doktorunk úgy vélte, ha a lehetőség bekopog az ajtón, akkor nem csaphatod rá, hanem helyette ki kell tárni előtte. Sietősen kereste elő a magnetofont, majd elindítva megkérte a betegeket, hogy beszéljék el életük történését.

Kelet-Európa, 1462.

A harcoktól elgyötörten olyan látvány fogadott, amire soha nem is mertem gondolni. Asszonyom, ki a világon a legdrágább volt számomra, holtan feküdt ősöreg kápolnánk földjén. Az előttem álló embereket egy mozdulattal söpörtem félre, hogy aztán szerelmem mellett lehessek. Öleltem, csókoltam, azonban már semmi sem hozhatta vissza az életbe, mint ahogy szívemet sem. Éltem, lélegeztem, viszont ez csalóka látszat volt csupán. Vele haltam én is. Mielőtt végleg itt hagynám ezt az árnyvilágot, tudnom kellett az igazságot.

– Mi történt?

A csendet először senki sem akarta megtörni, mintha féltek volna beszélni. A másodpercek múlásával sem kaptam választ, ezért tekintetem elszakítottam kedvesemről. Felnéztem, hogy egy konkrét embertől tudjam meg az eseményeket. Meglátva a keresett személyt, ráparancsoltam.

– Beszélj, Chesare!

– A bástyáról... leesett.

Értetlenül mértem végig, a bánattól képtelen voltam felfogni a szavak valódi jelentését.

– Mit keresett a bástyáknál?

Mindennél jobban érdekelt a válasz, és fájdalmam ködén is észleltem habozását. Tudnom kellett, ki a felelős szívem haláláért. Szükségem volt egy névre, egy célpontra, amire dühömet zúdíthattam. Óráknak tűnő percek teltek el, mire remegő hangon beszélni kezdett. Csendben hallgattam a magyarázatot, miközben indulataim vulkánként fortyogtak a mélyben.

– Uram, asszonyod nagyon aggódott érted. Tudta, hogy a törökök vérdíjat tűztek ki a fejedre. Emiatt szüntelenül kínozta a félelem. Volt, hogy napokig aludni sem bírt. Pihenést csak akkor engedett magának, mikor ereje elfogyott, és teste felmondta a szolgálatot. Ellenségünknek valahogy a fülébe juthatott a fejedelemasszony szenvedése. Ma hajnalban egy török íjász által kapott egy üzenet, ami a te halálhíredet tartalmazta. Túl sok volt ez neki.

Ezután egy pergamentekercset vett elő csuhája rejtekéből, és felém nyújtotta. Átvéve gyorsan átfutottam a rövid üzenetet, melyből kiderült, nem véletlen baleset okozta zuhanását.

„Uram meghalt, ezzel az életem véget ért. Kérem az Istent, hogy egyesítsen újra bennünket."

A végére érve dermedt ujjaimból a földre hullt a pergamen. Ott pedig lassan átitta a vér, mely még mindig szivárgott a szeretett testből. Gyöngéden simítottam félre egy ezüstös fürtöt a halálban is szépséges arcból. Tisztában voltam vele, hogy a temetés után azonnal indulok vissza a csatába. Nem számít, hányan vannak, annyit ölök meg közülük, amennyit csak lehetséges. Aztán, ha Isten valóban kegyes, harc közben halok meg, aztán ismét vele lehetek. Homlokára lágy csókot leheltem, majd karomba vettem, s Chesare felé fordulva kérdeztem rá arra, amire csak akkor eszméltem rá.

– Miért nem öltöztettétek méltó ruhába? Mit keres itt a kápolna hideg kövén?

A pap elsápadt, de végül mély levegőt véve ájtatos hangon válaszolt.

– Hű szolgái azt remélték, a tudtom nélkül eltemethetik asszonyodat.

– Miért kellett volna ehhez folyamodniuk? – Hangom figyelmeztetően lágy volt, ahogy végigmértem.

– Önkezével vetett végett életének, ezért megszentelt földbe nem temethetjük. Ez Isten törvénye.

Szavaira gyengéden helyeztem vissza a padlóra Erzsébet testét, aztán felemelkedve engedtem szabadjára indulataimat. Egy lépéssel Chesare mellett termettem, és megrázva őt szakadt fel belőlem a kín.

– Az egyházat védve öltem ezreket, és most megtagadja Isten, hogy asszonyomat méltón temessem el?!

– Uram, ő már elkárhozott – nyögte félve.

Türelmemet vesztve löktem el magamtól, és kardomat előrántva tompán észleltem az ijedt pillantások kereszttüzét.

– Ha szerelmem elkárhozott, akkor én is vele lépek a kárhozat útjára. Megtagadok mindent, mi szent! A sötétséget választom, legyen társam az utamon maga az Ördög!

– Uram, ezt nem teheted… – próbált megakadályozni a szent ember, de erőtlen szavai hatástalanok voltak.

A következő pillanatban fegyverem keresztülhasított a levegőn, s az oltárnál álló kereszt közepébe fúródva állt meg, vért fakasztva belőle. Ijedt sikolyok törtek fel a menekülő emberekből, a pap buzgón imádkozni kezdett, remélve, megvédheti a hite. A kialakult káoszról tudomást sem véve megragadtam egy kupát, és felfogtam benne a keresztből ömlő vért.

– A vér az élet, és ezentúl az én életem! – Szavaim határozottan törtek fel belőlem.

Aztán ajkamhoz emelve nyeltem le az első kortyot. Azonnal éreztem, haldoklásom kezdetét vette, és soha nem fog véget érni. Ez sem tántorított el. Az utolsó cseppig kiittam kelyhem tartalmát. A kárhozat útjára léptem, innen már nem volt visszaút.

Ígéretemhez híven a Sötétséget fogadtam szívembe, és birtokaimról száműztem minden szerzetest. Az egyház számára a megtestesült Sátán lettem. Fenyegetőzésük, miszerint a Pokolra jutok, nem hatott meg, hiszen ez volt a célom. Egyedül az érdekelt átkos életemben, hogy pusztítsam az ellenségeimet, mert olyankor legalább éreztem valamit. Feleségem halála előtt is kíméletlen harcos voltam, bár az ölés addig soha nem okozott örömet számomra. Elfogadtam, hogy békés eszközökkel egyszerűen nem lehet megvédeni hazámat és honfitársaimat. Mielőtt harcba indultam volna, asszonyomtól e szavakkal búcsúztam:

„– Érted, a hazáért és Istenért legyőzöm a török veszedelmet!"

Kedvesem zavartan nevetett fel akkor, mielőtt merészen kijavított.

– Uram, a sorrend nem inkább fordított? Elsősorban Istenért, aztán a hazáért kell küzdened, és utolsó sorban értem. Ha ezt Chesare hallotta volna, igazán nagy bajban lennénk.

Magamhoz rántottam karcsú testét, és hevesen megcsókoltam, mert tudtam, hosszú ideig nem láthatom a szikrázó ezüst szemét, pirosló ajkát, szépségét. Amikor nagy nehezen szétváltunk, a fülébe súgtam:

– Jó volt a sorrend. Elsősorban érted fogok mindig harcolni, mert számomra a legdrágább vagy. Nélküled a világ sorsa nem érdekel."

Elveszítve Erzsébetet hű maradtam szavamhoz. A csatákban válogatás nélkül öltem, megadással nem törődtem. Egyedül a halál számított. Egy idő után már nem is akartam rágondolni, mit veszítettem, mert halott szívem jobban fájt, mint mikor élő volt. Kerestem végzetemet a csatákban, harcoshoz méltón akartam veszni. Végül meg is találtam azt, amit oly ádázul kutattam. A harcmezőn estem el, egy orv támadást követően. Támadóim nem is sejtették, kit terítettek le, hiszen addigra már megszabadultam mindattól, mi a Sárkány Rend lovagjává tett. A valódi felismerés bukásom utáni éjjel ért el, miközben halott testem újraépítette magát.

Emberi halálomkor ébredtem rá, mit értem el valójában, mikor ittam a vérből, mely a keresztből ömlött. Halni nem tudóvá váltam. Esküm, mellyel egyesülni akartam feleségemmel, igazából örökre elválasztott tőle. Első ébredésem után már valóban nem volt semmi, ami megállíthatott volna. A sötétség teremtménye lettem.

Kelet-Európa, 1862. július 18.

A szobát a hold fénye világította meg, de ennyi bőségesen elegendő volt számomra a kezemben tartott levél elolvasásához.

„Tisztelt Mr. Harry V. D.!

Az Ön által vásárolt ingatlanokon befejeztük a kért átalakításokat. A vizsgálatok alapján a házak alkalmasak a fogadására, amennyiben egyéb kívánsága lenne, kérjük, jelezze felénk. Megérkezése várható időpontja alapján a kulcsokat másnap személyesen fogom átadni Önnek, kérése alapján a Carfax birokon.

Tisztelettel:

Ron Weasley"

Elégedetten húztam el számat, és évszázadok óta talán most először töltött el némi izgatottság. A világ az elmúlt négyszáz évben túl sokat változott, és ezt a régi kor gyermekeként mindenkinél jobban éreztem. Ahhoz, hogy ennek a fejlődésnek a részese legyek, értenem kellett a sok újítást, mi további változásokhoz fog elvezetni. Egyebek mellett emiatt is utazom Londonba. A tudásért, valamint nem elhanyagolható az sem, hogy csábít a nemzetközi ízek gondolata. Ezután figyelmemet a következő levélre fordítottam, ami vendégemet illetné, de neki erre már amúgy sem volt szüksége.

„Mr. Renfield!

Megkaptuk a levelét, miszerint érdemes lenne felmérni az ingatlanpiacot Kelet-Európa térségében. Megkapja az engedélyt, és az ezzel együtt járó további tartózkodás jogát. Amennyiben sikerrel jár, és befejezte a kutatómunkát..."

A levél további tartalma lényegtelen volt, mint ahogy a vállamat átkaroló selymes karok is. Türelmetlenül ráztam le magamról a nem kívánt érintést. Elutasításomra bosszús sziszegés volt a válasz. Oda sem figyeltem a kiváltott reakcióra. Helyette inkább összehajtogattam a leveleket, és csak utána fordultam szembe ágyasaim egyikével. Sápadt, élőt lángra lobbantó, gyönyörű arc nézett vissza rám. Szerencsére már régen nem voltam élő, így csak unottan néztem a csábító álcát, ami egy ragadozót takart.

– Ne menj el – kérte édes hangon, és hosszú szemfogai előbukkantak borvörös ajkai közül. – Mind magányosak leszünk, ha itt hagysz bennünket.

– Mr. Renfield elegendő társaságot biztosít neked és nővéreidnek.

A csábító arcvonásokon démoni kifejezés uralkodott el, ahogy eszébe jutott a hálójukban vergődő alak.

– Már nem bírja sokáig.

– Túl sok csókot adtatok neki – állapítottam meg tárgyilagosan. – Hagyjátok néha pihenni is – ajánlottam az atyai tanácsot.

– Éhezünk – panaszolta kedvetlenül –, mert nem engedsz vadászni.

Erre inkább nem is mondtam semmit, mert tudtam, ha szabadon engedem őket, akkor rövid időn belül elpusztítják a megmaradt kevéske embert is. Eddig legalábbis nem kereshették szabadon vágyaik forrását. Viszont, mivel hosszabb időre terveztem utazásomat, úgy véltem, az a kevéske is veszhet.

– A következő éjszakától szabadon portyázhattok.

Válaszomra selymes, hideg karok öleltek át, csókokkal csábítva próbált tüzet csiholni ott, ahol parázs sem volt. Érzéketlenül tűrtem az ostromot, a varázsa rég elmúlt. Négyszáz év magányosan túl hosszú lett volna, ezért hódításaim közül három nőt tettem magamhoz hasonlatossá. Az eredmény pedig, mint kiderült, hosszú távon semmit sem segített unalmam elűzésében. Ezért is volt szükségem arra, hogy oly sok évszázad után kimozduljak kastélyomból.

A kihívás volt az, ami igazán vonzott, ettől több leszek, mint egy járkáló hulla. Keresek valamit, még magam sem tudtam, mit, de úgy véltem, Angliában fogom megtalálni. A végzetemet. Hátha odaát lesz valaki, aki méltó ellenfelem lehet. Ha pedig nem, akkor terjeszteni fogom a sötétséget, feladatomhoz híven. Nőm csókjai egyre forróbbakká váltak, jól tudtam, mit kíván valójában. Nagylelkű hangulatban voltam, ezért a néma kérésnek engedve fejemet oldalra billentve hagytam, hogy fogai belém hatolva vegyék véremet. Miközben mohó vágyát csillapította, a szobában lévő képre meredtem, de halott szívem már meg sem rezdült Erzsébet látványára.

London, Malfoy kúria, 1862. június 5.

Nemesi születésem jogán kiváltságos vagyok, de míg ez a kívülállók szemében lehet irigyelni való, inkább teher a rám kényszerített színjáték. Legalábbis nekem mindenképpen, hiszen még jövőmről sem dönthettem szabadon. Mások határozták meg, mit tehetek. Esetemben apám, Lord Lucius Malfoy. Kérlelhetetlen szigorral szabta meg életem minden egyes állomását, és most leendő menyasszonyom személyét jelölte ki.

– Ginevra Weasley. A családfája nem éppen fényes, valamint több testvére van, mint kellene. Viszont távoli nagynénjének egyedüli örököse. Az összes vagyonát a vörös fruskára hagyja, amint örök álomra szenderül. Biztos forrásaim szerint ez hamarosan bekövetkezik.

Nyugodtan hallgattam egészen idáig, pedig tisztában voltam vele, hogy milyen indokkal hívtak a dolgozószobába. Egy ideje már nyílt tény, hogy csődbe mentünk. Ez még csak családunk számára világos, barátaink – vagy inkább talpnyalóink – előtt egyelőre rejtve volt az igazság. Tönkremenetelünk pillanatától nyilvánvalóvá vált, hogy szüleim általam remélhetik a felsőbb körökbe való visszakapaszkodást. Ez alól kibúvó nincs, a feladat egyes-egyedül az enyém. Azonban bizonyos feltételeim nekem is voltak ezzel kapcsolatban, még ha a Malfoy név miatt meg is kellett tennem.

– Megértem, hogy a családért nősülnöm kell, azonban a leendő feleségemet magam fogom kiválasztani. Az biztos, hogy nem Ginny Weasley lesz ez a személy.

– Mi bajod vele, Draco? Az a lány visszautasított egy amerikai milliomost azért, mert rád vár. A környezetében mindenki tudja, hogy megőrül érted. Ráadásul csinos, és hamarosan pénzes is lesz. Mi kell még?

Apám szavaiból szinte sütött az értetlenség, mert valóban, a nagy többség számára ez maga volt a megvalósult álom. Viszont számomra pontosan az említett dolgok nem jelentettek sokat. Ha már pénzért kellett nősülnöm, legalább kedvelni akartam hitvesemet.

– Szerelmet, vagy legalább némi vonzalmat elvárok – csúszott ki akaratlanul a számon.

Apám fürkésző, szürke szemében gúnyos szikra villant fel.

– Szerelem? – ismételte megvető hitetlenkedéssel. – Anyáddal mi sem indultunk jól a házasságunkban, de összecsiszolódtunk.

Azt nem említettem meg erre, hogy ez a „csiszolódás" annyiból állt, hogy nem tartózkodtak túlzottan sokáig egy légtérben. Pontosan ezért nem akartam egy ehhez hasonló kapcsolatot. Cseppet sem meglepő módon apám egyáltalán nem értette meg, mire vágyok. Ez persze várható volt, soha nem is állt szándékában megérteni. Számára nem voltam más, mint az örökös, akit a saját képére kell formálni. Viszont ebben az esetben nem akartam engedni, és már nyitottam is a számat tiltakozásképpen, de megelőzött.

– Felesleges akadékoskodnod, Draco. A szülők felé már jeleztük, hogy igényt tartunk a lányuk kezére, amit érthetően elfogadtak. Ezzel nemesi cím kerül a családjukba – jegyezte meg dölyfösen. – Ma délután teára vagy hivatalos, ahol személyesen is megkéred a kezét. Holnapra az újságok is közlik a hírt. A hitelezőink pedig, mondhatom, elégedettek ezzel a fordulattal. Párat már ki is tudtam fizetni; leendő arád máris igen bőkezűen bánik az örökségével.

Nem sok híja volt, hogy haragosan törjek ki. Olyan helyzetbe kerültem, amiből lehetetlen szabadulni. Ha felbontanám az eljegyzést, botrány robbanna ki, a behajtók rögtön a nyakunkon lennének, és Ginevra Weasley valószínűleg az élükön csörtetne.

Az évek óta belém nevelt önuralom ebben a helyzetben is segítségemre sietett, ezért csak annyit mondtam kifejezéstelen hangon:

– Ha már ennyi mindent elintéztél, akkor délután át is viheted azt a gyűrűt!

Ezután magára hagytam atyámat, és elindultam oda, ahol valószínűleg jobban megértenek. A Carfax ház mellett álló elmegyógyintézet volt az úti célom. Nem mintha jegyet akartam volna oda váltani egy hosszabb tartózkodásra. Keresztapám vezetése alatt állt az intézet, aki mindennél jobban át tudta látni a helyzeteket, ezért tőle reméltem tanácsot. Mit tehetek egy menyasszonnyal, akit nem kívánok?

Megérkezve egy ápoló azonnal elvezetett az irodájához. Belépve mellőztem mindenféle illemszabályt, és rögtön a lényegre tértem:

– Megnősülök!

Az asztalnál ülő szikár alak némileg meglepetten bámult felém, de aztán szokásos sztoikus lénye felülemelkedett a pillanaton, és csak annyit mondott:

– Gratulálnék, azonban az arckifejezésedből úgy vélem, nem erre van szükséged. Egy whisky talán jobban a kedvedre lenne.

Fáradtan rogytam egy karosszékbe, miközben az italra vártam. Megkapva azt azonnal felhajtottam, és bár marta a torkomat, rögtön nyújtottam is a következőért poharamat.

– Fiam, elég idős vagy már ahhoz, hogy élvezd az italt – korholt gúnyosan.

Mivel a kiszolgálás szemmel láthatóan hagyott némi kívánnivalót maga után, saját magam vettem kézbe a dolgot... vagyis az üveget. Felpattanva koboztam el az egészet, és aztán visszatértem székem puhaságához. Ezután néma egyetértésben ittunk, habár Perselus csak kortyolgatott, de ez nem zavart túlzottan. Több maradt nekem.

– Segíts, találj ki valamit, hogy ne kelljen elvennem Ginnyt – törtem meg váratlanul a csendet.

– Mi a bajod azzal a fruskával?

– Vörös – válaszoltam azonnal.

– Komoly érv – állapította meg ironikus éllel a hangjában. – Viszont formás.

Félreraktam az eddig ölemben dédelgetett üveget, és dühöngve álltam fel, bár közben némileg forgott a világ körülöttem. Úgy éreztem, muszáj járkálnom, képtelen voltam egy helyben ülni.

– Egyszerűen nem kell! Van, aki egyből tudja, ha valakit szeret, vagy éppen kevésbé kedvel. Na, én pont így vagyok ezzel a nővel. Az ízlésemnek túl harsány. Szerelmes akarok lenni, ha már egy életre választok magam mellé valakit – tört ki belőlem.

Utolsó szavaimra pontosan olyan pillantást kaptam, mint apám dolgozószobájában.

– Draco, szerelem nem létezik, egyszerűen az agyunk generál egy illúziót. Mondhatjuk úgy is, a létfenntartás ösztönének nevet adtunk. Jobban hangzik a szerelem, mint az utódnemzés.

A tudományos magyarázat alatt teljes komolyság uralta arcvonásait, és nyilvánvaló volt, hogy tökéletesen hisz szavaiban. Rögtön ráébredtem, nem a jó emberhez jöttem tanácsért; ennyi erővel maradhattam volna otthon is.

– Tényleg jó barátok vagytok apámmal. Ez pontosan megegyezik azzal, amit mondott. Persze, ő kevésbé tudományosan fogalmazta meg az érveit – jegyeztem meg a végén szarkasztikusan.

Iróniám szó szerint lepattogott róla, mert elégedetten húzta mosolyra vékony ajkát.

– Apád egy okos ember.

– Ezért kell pénzért nősülnöm!

– Azt nem mondtam, hogy hibátlan. Sajnos, a hiúsága miatt vagytok ott, ahol.

Érdeklődve néztem vissza rá, mivel családunk csődjének részleteiről soha nem kaptam pontos felvilágosítást. Sejtettem, hogy van valami a háttérben, és most ez bizonyossá is vált. Ezzel lehet némi fegyver a kezemben, ha megtudom – vontam le azonnal a végkövetkeztetést.

– Mondd el! – követeltem.

– Egy ideje már szemüveget kellene viselnie, mert a látása nem a legjobb. Hiába mondtam neki, mennyire ragyogóan nézne ki vele, nem hitt nekem. Habár a csúfos „tévedése" után, azt hiszem, titokban mégis elkezdte hordani.

Válaszától nem lettem jobban. A tudat, hogy azért kell pénzért nősülnöm, mert valaki nem volt hajlandó szemüveget viselni, eléggé bosszantó. Visszarogytam székemre, teljesen elkeseredve. Ezt látva Perselus a maga módján vigasztalni próbált.

– Egy eljegyzés még nem házasság. Tudom, nem sok választ el tőle, de ezt el kell fogadnod. Ezzel tisztában vagy magad is. Egyébként volt elég időd, hogy megtaláld azt a személyt, akit jobban kedvelnél, mint Miss Weasleyt. Végül is, már húsz éves vagy. Esetleg valahol van egy lány, akiről eddig nem beszéltél?

– Nincs – sóhajtottam fáradtan. – Bár lenne.

Sajnos hiába voltam igazi gavallér, és számos hölgy kegyét élveztem fiatal korom ellenére, valami mégis hiányzott ezekből a kapcsolatokból. Ürességet éreztem egy-egy szenvedélyes kalandom közben. Az időt agyonütöttem ezekkel a légyottokkal, de közben végig tudtam, hogy várok valakire. Viszont ha megnősülök, akkor elszalasztom a lehetőséget, ami bármikor betoppanhat. Fogalmam sem volt, miért ragaszkodtam ennyire makacsul ehhez a gondolathoz, de olyan régóta volt bennem ez az érzés, hogy képtelen voltam szabadulni tőle. Talán nem is akartam, hiszen családunk hidegsége mindig is oly fojtogató volt, és mikor már úgy éreztem, nem bírom, csak ez a gondolat adott erőt: valahol vár engem is valaki. Az esküvőt késleltetni kell, amíg csak lehet – határoztam el.

Greenwich kikötő, 1862. augusztus 8.

Viharral érkeztem a Demeter nevű hajón. Addigra a legénység minden tagja feladta a harcot, amit az életéért vívott. A partok közelébe érve holló alakjában folytattam utamat. A hajón csupán földdel teli ládáimat hagytam, amiket majd Mr. Weasley fog eljuttatni hozzám. Az egyedüli kényelmetlenség, amit el kellett viselnem, míg távol voltam otthonomtól, az általam hozott ládákban rejlett. Hozzá voltam kötve az átkos földhöz, mely a rég elhagyatott kápolna alól származott. Ott tettem meggondolatlan eskümet. Ha képes lennék érezni, valószínűleg bánnám döntésemet, azonban szerelmem elvesztése óta semmi sem számított. A magányos évszázadok alatt ellenállás nélkül adtam át magamat a sötétség csábításának. Hiszen egyszerűbb volt megtenni, amire buzdított, mint gondolni az engem ért veszteségre. Érzelmek nélküli létezésemet a vér utáni vágy törte meg.

A szélben vitorlázva egy ragadozó szemével mértem fel az új környezetet. Az éjszaka sötétjében vörös fürtök villanását észleltem egy virágzó rózsabokornál. Közelebb érve már a hozzá tartozó alakot is láttam. A látvány csábító, kedvemre való volt. A kísértés ellenére is tovább szárnyaltam, mert szó szerint tele voltam, viszont megjegyeztem a kerthez tartozó házat. Szándékomban állt visszatérni oda, hogy mélyrehatóan megismerkedjek az éjszakát szemmel láthatóan kedvelő hölggyel. Folytattam utamat birtokom felé, jól tudva, hogy másnap megérkezik első hivatalos vendégem.

Új lakhelyemre érve elégedetten állapítottam meg, hogy birtokom mentes a modern épületekre jellemző formáktól. Kedvemre voltak a sötét folyosók és fénytelen szobák. Habár a Nap nem tesz kárt bennem, mégis legyengít, ha túlzottan sokáig élvezem a világosság tüzét. Szerencsére Angliára inkább jellemző a köd és eső, mint a túlzott napsütés. Ez pedig ismét csak a választott ország mellett szólt. Ideálisak a körülmények a magamfajta számára.