Örök érzések
Írta: Gabryel Mantis
Dátum:2005.07.04.
Disclaimer: A Sailor Moon és annak minden szereplője Takeuchi Naokoé és egyéb emberkéké… én csak kölcsönvettem őket, semmilyen hasznom nem származik belőle, maximum lelkem szárnyal magasabban a kelleténél. Apropó, az idézet saját agyszüleményem!
Műfaj: dráma, románc
Értékelés: PG-13
„A szavak elvesztek, de az érzés örökké megmarad."
A gyönyörű angyal ott feküdt előtte teljes ékességében. Bársonyos testének vonalai belesüppedtek a selyem ágyneműbe, s tengerszínű haja hálóként terült szét a párnán. Mennyei látvány volt. A szőke nem állhatta tovább, mellételepedett, átkarolta és ott csókolta ezt a kincset, ahol csak érte. Az ő kincse, egyedül az övé ez a fenséges lény, akit a karjában tartott. Keze érezte a másik testének melegét, míg annak puha száját csókolta vad hévvel.
Ám hirtelen elhúzódott kedvesének ölelő karja közül. A másik értetlenül nézett utána, de mikor a szőke papírral és ceruzával tért vissza, megértette annak szándékait. A szőke közelebb húzott egy bársonybevonatú nagy széket, és kényelembe helyezve magát, elkezdte felvázolni a lány testének vonalait a fehér papírra. Az időközben elszunyókált, így nem okozott gondot szerelmének a folytonos mozgással.
Az idilli képet durva dörömbölés zavarta meg. A tenger hajú tünemény felrezzent és ijedt tekintettel meredt hol az ajtóra, hol szerelmére. A szőke letette a rajzeszközöket, és komoran maga elé meredt.
Az ágyon heverő lány próbálta megnyugtatni párját és magát is, csöndes szavakat suttogott. A magas szőke felkapott egy kis papírt, és lejegyezte a lány gyönyörű szavait, s mellé az ő válaszait is. Írása hol összefolyt, s olvasni sem lehetett, oly hévvel vetette papírra gyönyörű, ám mégis szívfájdító szavakat, melyet e vészes órában mondtak ki egymásnak, hogy vigaszukat leljék a hamarosan bekövetkező szomorú esemény előtt.
A dörömbölés nem akart szűnni, s a kinti lények bebocsáttatást kértek, mert számolnivalójuk volt a szőkével. Az végül egy keserű sóhaj kíséretében felállt, s utolsó pillantást vetett szerelmére, ki üdvözült angyalként hevert a gazdagon felcicomázott szoba közepén. Hiába a szoba minden éke, a legszebb kincs mégiscsak ő volt kerek e földön.
A zár kattant, s a dörömbölés egyből abbamaradt. A szőke kilépett az ajtón, s gondosan becsukta maga mögött, jól elzárva kedvesét a többi ember szeme elől. Azok magukkal hurcolták a magas szőkét több egymásba nyíló termen át. Ugyanaz az elegancia mindegyikben, ugyanaz a pazar aranyozás, faragott bútorok, díszes kárpitok, régi festmények, melyekről a tisztes ősök bámultak le megvető mosollyal a halandókra.
Végül az egyik teremben megálltak, és sorra kezdték mutogatni neki az elődök képeit, összehasonlítva sajátmagával. Legtöbbjük sötéthajú, szakállas férfi volt, marcona, harcban edzett lény. És ő? Ő magas volt, rövid szőke hajjal, arcán egy pihe sem volt. De ő is e vérből származott, mint a festményeken szereplő valamennyi ember. S ezek az emberek most mégis azt állították, neki itt nincs helye többé, nem ide tartozik.
A férfiak abbahagyták az összehasonlítgatást, s most a szolgálónők füle hallatára sértegetni kezdték őt, nevekkel illetni és mindennek elmondani. A vádak legtöbbje hazugság volt, némelyike csupán félig igaz. De egy, amin mégis mindenki a legjobban megdöbbent, teljesen igaz volt.
Lány volt.
A szolgálónők összesúgtak és meredt szemekkel nézték a szőkét. Arcukra meglepődés, majd undor ült ki. Az hiába öltözött férfiruhába, hiába örökölt magas rangot az ősöktől, hiába lett az övé az egész birtok, ezt a tényt, hogy lány, nem változtatta meg semmi. És még hagyján, de úgy is viselkedett, mint egy férfi! Flörtölt a szép szolgálókkal, ivott a környező kastélyok fiatal uraival, s nyílt titok volt, hogy teljes szívével szerette a tenger hajú lányt, kit minden áron boldoggá akart tenni.
A szőke belátta, ezt a csatát elvesztette, s bűnhődnie kell mindenért, mert nincs menekvés számára. Bevallotta, hogy lány. A többiek meglepetten hőköltek hátra, utálattal mérve végig őt. Bár sejtették, de a szemtől szembeni vallomás mégis a meglepetés erejével hatott rájuk. Ám gyorsan összeszedték magukat. Az ilyen torz lelkű lényt azonnal el kell távolítani! Haladéktalanul! Mielőtt megrontaná az arra hajlamos gyönge nádszálak lelkét.
Ám a szőke megindult, sebes léptekkel vissza a szobájához. A többi ember utána iramodott, bár tudták, hogy végzetébe rohan, abból a szobából nincs kiút többé.
Ó, jól tudta ezt ő is, hisz ismerte saját kastélyának minden zugát. De nem érdekelte. Elege volt a hajszából, a folytonos bujdosásból és titkolózásból. Mint bátor és becsületes ember, elfogadja a rászabott büntetést, bár előre tudta, keményebb lesz, mert mivolta miatt még jobban megvetik majd az egyszerű emberek, s szánalmat vagy megértést nem várhat ezektől a durva lelkű, ostoba férfiaktól.
Most csak egy számított. Biztonságban tudni a szeretett lényt. Őt nem kaparinthatják meg, nem tehetik tönkre, nem ítélhetik el úgy, mint ahogy majd őt fogják. Tűzzel a szemében és szívében benyitott a szobába.
Az üres volt. A szerelme eltűnt. Csak a nyitott ablak és a gyenge szélben lengedező hosszú függöny árulkodott. A szőke gyorsan becsukta. Hát elment. Igen, megfogadta a tanácsát, és nem maradt itt, ahol a biztos bukás vár rá. Egyszer végre ráhallgatott. Sovány vigasz, de az, hogy szerelme biztonságban van, mégis mosolyt csalt arcára. Más miatt már nem is kellett aggódnia.
A férfiak berontottak a szobába, ám csak a szőkét találták ott egyedül, ahogy az ablak előtt áll büszkén és elszántan. Nem tétováztak. Megragadták, és már vitték is. De a szőke még előtte felkapott egy kis fecnit, s keblébe rejtette az utolsó szavaknak emlékét, hogy majd a rideg börtön örök éjében vigaszként szolgáljanak e szerelemtől lángoló betűk, s felmelegítsék pislákoló szívét.
-O-O-O-
A lovas fogatból egy gyönyörű teremtés szállt ki a hófehér pusztaságban. Zöldeskék hajába belekapott a szél, s arcára máris hópelyhek tapadtak, amint megindult. Egyetlen kincsét mint varázslatos medaliont szorította kebléhez. A kocsi elrobogott mellette, s ő megállt. Az összecsavart papirost gondosan kitekerte, és szerető mosollyal nézett végig saját arcképén. Ennyi volt, ami kedveséből megmaradt neki, egy arckép csupán. Ismét összecsavarta a képet, s letörölte az arcán végiggördülő könnycseppet, majd sóhajtva ismét elindult, s lassan beleveszett a zord táj vakító fehérségébe, kisétálva térből és időből, ki az örökkévalóba.
