Szerencsefia és Orkok lánya

1. Az Orkok lánya

A Birodalmi városban született, valahol a folyóparton, de mivel ork, senki sem nézte jó szemmel. Kezdve az apjával... Mivel pechjére pont a tizenharmadik feleségétől való volt, azt is csak úgy kapta a többi mellett, nem is nagyon izgatta, hogy él-e vagy hal zöld színű kis porontya. De mit csak az apját? A saját anyja is úgy volt vele, hogy ha már orknak született, hát éljen is úgy! Alig három évesen ott hagyta a forgalmas piac kellős közepén. De a gyereklányból nő lett, egy rubinvörös hajú, ovális arcú, magas, teltkarcsú, ámbár nagyon kecses mozgású orknő. A bőre olyan volt, akár a tavasszal bontakozó levelek színe, szemei feketék, mint az éjszaka, hangja pedig szelíden csengő, az emberi fülnek igencsak kellemes.

Talán ez is volt az újabb bajok forrása, mert hát hiába nevelték a mágusok, hiába járt emberek között, hiába próbált segítőkész lenni, a környezetének ork volt, az orkoknak pedig a fajtájukra szégyen...

De Urba felemelt fővel hordta a keresztjét, és mellesleg az sem zavarta, ha a szemébe mondták el a véleményüket. Az Arcane Egyetemen megtanult valamit, hogy nem az számít, ki vagy, hanem, hogy mit teszel!

És ő tette, keverte az alapanyagokat, készítette a főzeteket.

Legtöbbször úgy intézte a kísérletezéseket, hogy olyan időben ment, amikor csak ő tartózkodott bent a laboratóriumban, egyedül.

Így teltek az évei, csendes magányban, legtöbbször a kémcsövek, lombiküvegek társaságában.

Egy napsütéses délutánon azonban, amikor egy szokatlanul hosszúra nyúló kísérlet alkalmával beikatatott egy kis ebédszünetet, visszatértekor egy magas férfit pillantott meg a laboratóriumban.

Egy távoli asztalnál válogatott néhány növényt. Szürke mágusruha volt rajta, ami arról árulkodott, hogy nem a szövetség tagja, de a céh minden privilégiumát élvezi, és csupán a vezetőség felszólításainak kell, eleget tegyen.

A szürke anyag hátulján vízesés módjára hullt alá fekete hajzuhataga, amit lazán összekötve hordott.

Az ajtó nyílására az ork felé pillantott. Barna szemei voltak, hajával egyezően sötét szemöldökkel, és már csak az összhatás kedvéért, az álla is borostás volt. Bár egyáltalán nem volt nevezhető elhanyagolt külsejű illetőnek.

Urba nyelt egy nagyot a földszínű szemekbe nézve. Volt már dolga birodalmiakkal, és bizony a tapasztalatai nem voltak valami pozitívak.

- Nem szeretnék zavarni – szólalt meg végül az orknő –, de a kísérletet nem hagyhatom felügyelet nélkül.

- Ne légy zavarban – válaszolt az idegen. – Te voltál itt előbb, én csak egy helyet kerestem, ahol nyugodtan utánanézhetek egy s másnak...

Urba bólintott, majd gyorsan a munkaasztalához sietett. Már az ajtóból látta, hogy az üvegcsében beállt a változás, amit már annyira várt. Izgatottan körbeszaladta az asztalt, de mire leírt egy kört körülötte a kezdeti izgatottsága tova lett. Lekonyult szájjal emelte fel a kémcsövet.

- Nem ennek kellett volna, történnie... – jegyezte meg az üresnek tünő üvegcsét rázva.

- Miért, minek kellett volna? – kérdezte a két asztallal arrébb ülő férfi.

Urba meglepődve nézett a férfi irányába. Életében még senki sem kérdezte a munkája felől. Még a tanítói is, amennyire csak lehetett, kerülték a hasonló helyzeteket.

A birodalmi arcvonásokkal teli férfi kiváncsian nézett a nőre. Urba arcára enyhe pír ült ki, és amint megérezte a bőre hevülését, elkapta a fejét. A férfi viszont nem hagyta annyiban, hiába fordult vissza az ork a kísérletéhez, a szürke ruhás mágus felállt, és a lány mellé ment.

Az láthatóan zavarba jött. A kémcsővel a kezében a terem bal oldalán sorakozó kagylók egyikéhez igyekezett, majd kiöntötte az üveg tartalmát. Bármi is volt benne, láthatatlan volt, csupán a hangja hallatszott, ahogy belecsorgott a porcelánedénybe.

A férfi áthajolt az ork kisasszony válla fölött, majd serényen szaglászni kezdett.

- Rőtvirágszirom, oroszlánfark és... Galambvirág gyökér. Ezutóbbi híján mind tartalmaz láthatatlanságot előidéző hatást. Szemmel láthatóan meg is lett a hatásuk. Viszont te mégsem vagy elégedett. Mit akartál elérni?

- Csak kísérleteztem... – jegyezte meg halkan az ork.

- Ha egy kicsit közlékenyebb volnál, talán még segítségedre is lehetnék.

- Hisz nem is ismerlek, hogy várhatod el tőlem, hogy egyből kiöntsem neked a lelkem?

- Talán megoszthatnánk egymással a tudásunkat... Ugyanis az a helyzet, hogy én is a láthatatlansággal kísérletezek. Igaz, az én kutatásaim legfőképpen a kaméleon effektus körül zajlanak. Egyszerűbb az alapanyagok felkutatása, és a főzetek sem annyira instabilak. A te főzeted viszont meglehetősen jól sikerült.

- Pedig nem a láthatatlanság volt vele a célom, hanem az átláthatóság. Próbáltam a kaméleon effektushoz szükséges alapanyagok felhasználásával kísérletezni, de azokkal nem tudtam elérni a célom.

- Pedig az a varázs pontosan átláthatóságot idéz elő...

- Mint mondtam, más a célom. Ha majd sikerül megcsinálni a megfelelő italt, téged is értesítelek.

- Eredeti ork hozzáállás...

- Talán jobb lenne, ha mindenki végezné tovább a dolgát, ahelyett, hogy fölösleges megjegyzéseket tennénk egymásra.

- Ha már nem akarsz a munkádról társalogni, nem is forszírozom tovább. Látván azonban, hogy értessz a növényekhez, ha nem nagy baj, kikérném a véleményed. Főleg, mert hasonló kísérletbe kezdtünk. Téged a láthatatlanság foglalkoztat, engem pedig a kaméleon effektus.

- A kettő azért mégsem ugyanaz...

- Nem ugyanaz, de végeredményben azért mégsem különböznek túlságosan egymástól.

- Miben lehetek segítségedre?

- Első lépésként talán az lenne a legjobb, ha elkísérnél az asztalomig.

Urba nem akadékoskodott, bár továbbra sem értette, hogy miért pont őt nézte ki a férfi. A tapasztalatai után képtelen volt elhinni, hogy tényleg bízik a tudásában.

Végig tartózkodóan viselkedett az asztalnál ülve, jobbján a szürke mágusruhás férfival. Azt viszont egyáltalán nem zavarta a lány hozzáállása.

Végül egészen estébe nyúlt a megbeszélés, Urba pedig bár fáradt volt, valamiért sehogy sem kívánta, hogy újra egyedül maradjon a teremben. Azonban mégis megtörtént: a férfi, aki állítása szerint nem maradhatott tovább, fogta a jegyzeteit, majd egy rövidke búcsút követően elhagyta a laboratóriumot.

Az orknő ezek után már egyszerűen nem találta helyét az óriási teremben. Ott sétafikált fel-alá, mikor egyszercsak felsóhajtott, majd az ablakhoz szaladt. Onnan pont rá lehetett látni az egyetem kijáratára. A megérzése nem csalt, néhány perc múltán meglátta a kapun áthaladni a szürke ruhás idegent. Le sem vette szemét az üvegről, amíg még látta a fáklyák fényében a férfi alakját.

Egy percre sem tudta ezek után lehunyni éjjel a szemét. Végig csak a találkozásuk járt a fejében. Semmit sem tudott a férfiról, még csak a nevét sem, de elhatározta, hogy reggel megkeresi az egyik kolléganőjét, Tar-Meenát. Tudta jól, hogy az argóniai tágabb körökben mozog, így van esély arra, hogy ismerje a férfi kilétét.

Ahogy az éjjel kigondolta, úgy is tett. A reggelit követően elment a Főmágus Tornyába. Tudta, hogy az argóniai ott szokta idejének legnagyobb részét tölteni, és nem is tévedett.

Tar-Meena egy padon ült, és olvasott, amikor az ork belépett az ajtón. Rajta kívül mások is voltak ott, ezért aztán Urba kicsit zavarban is volt, de a kíváncsisága erősebbnek bizonyult. Odament hát a padon ülő pikkelyeshez, majd mikor a nő felnézett rá, miután az ork árnyéka ráesett, vett egy mély levegőt, majd megszólalt:

- Tar-Meena – kezdett bele mondanivalójába –, lehet hozzád egy kérdésem?

- Urba... – nézett fel könyvéből az argóniai. – Előbb talán ülj le. De persze hallgatlak.

- A minap találkoztam egy idegennel. Szürke mágusruhát viselt, és hát kisegítettük egymást a kísérleteinkben, de elfelejtettem megkérdezni a nevét.

- Egy valakiről tudok, aki tegnap jött, és nem közénk való. Én iktattam, de sajnos csak az azonosítója számát tudom. Azt pedig hiába adom meg, titkosítva van.

- Elnézéseteket kérem... – lépett közéjük egy barna hajú, kék mágusruhát viselő birodalmi férfi.

- Raminus – nézett rá Tar-Meena.

- Maradj csak nyugodtan – intett az argóniainak a férfi –, csak azért zavarlak benneteket, mert véletlenül fültanúja voltam a beszélgetéseteknek. Urba, ugye így hívnak.

- Igen... – bólintott az ork.

- Akiről érdeklődsz, ő a Feketemocsár tanácsának engedélyével tartózkodott itt.

- Eh... – hallatszott Tar-Meena elcsukló hangja.

Urba a hangot hallva egyből az argóniaira pillantott. A mindig rendezett gondolkodású mágus most kellemetlenül feszengett az ork mellett. Raminus Polis kivárva a hatásszünet végét, gyorsan újra átvette a szót.

- Tar-Meena – mondta –, minden rendben?

- Persze – bólintott az argóniai, bár a hangja még mindig alig volt hallható. – Ha megengeded, Urbával kimennénk egy kicsit az udvarra.

- Talán valóban jobb is lesz – jegyezte meg halkan a birodalmi. – Mindenesetre, Tar-Meena, mielőtt kimennél, megkérnélek, hogy hadd váltsunk néhány szót négyszemközt.

Az argóniai bólintott, majd az orkra nézett. Urba értette a célzást. Gyorsan felállt, és szélsebesen távozott az épületből. Az ajtó előtti lépcsősor legfelső fokán állva várta, hogy nyíljon végre az ajtó, és kilépjen rajta az argóniai. Érezte, hogy sikerült valami komoly dologba beletenyerelnie, de akárhogy gondolkodott, nem találta annyira komolynak a helyzetet, amiért ne tudhatna meg néhány apróságot arról a rejtélyes idegenről.

Kis idő múltán nyílt az ajtó, és kilépett rajta a vizek népének tagja, majd úgy ketten elindultak a kertbe vezető kapu irányába.