Most kihajózok
Most kihajózok. Elkezdem az első önálló kalandomat. Vár a tenger. Hívogatt a lágy szellő.
Legalább is ezekre gondoltam mindaddig míg egy nálam ezerszer nagyobb hajó porrá nem égetett.
Várj! Nem vagyok ellenség. Csak egy kicsi hajó mely egy új élet felé tart.
Kiabálok nekik,de vékony, halk gyermek hangom el se ér a feldélzeten gögősen tornyosuló kapitány felé. Akkor átfutott az agyamon Most meghalok. Igaz , ha csak a vízbe esnék már megkönnyebbülnék. Hisz jól úszom jobban mint Ace tehát a vízbefulladás esélye halovány. Esetleg a füstmérgezés az igazán zavaró tényező a jelenlegi helyzetemben. Hiszen , ha nem vagyok magamnál úszni se tudok. Érzem az éget fa illatát. Egyre melegebb van. Nem így akartam. Ha egyszer meghalnék azt sokkal menőbben vártam volna el az égiektől. Az árbócvitorla már nem bírta tovább és egy hangos recsenéssel a vízbe lökött az égő, perzselő fa gerenda.
Sokáig csak süllyedtem. Emlékképek villantak fel előttem. Tehát ilyen mikor haldokolsz.
Egy erős, felnőt kar ragadja meg a derekamat és felefelé húz a végtelen sötét tenger mélyéről. Rögtön felismertem. Már találkoztunk egyszer. Tehát a sorsaink keresztezik egymást hisz véletlenül nem mentjük meg kétszer ugyanazt az embert.
Mikor ismét magamhoz tértem már egy jó meleg ágyban feküdtem. Igaz kicsit dohos szaga volt, de olyan puha és meleg érzést keltett bennem. Úgy éreztem végre biztonságban vagyok.
-Felébredtél kölyök?
Egy kép mely felidéz mindent
Az aznapi újságot a kezembe véve indúltam volna ki a szabadba , hogy egy frissen főzött kávé mellett nyugodtan végre hátra dölhessek. Hisz már egy hete nem aludtam rendesen. Talán a kávéfüggőségem is tehet róla vagy talán az az irdatlan sok munka melyet Dragon-san rám aggasztott.
Talán a sors akarata vagy csak irónia, de pont egy képnél nyitom ki az újságot. Egy véres, fáradt arc néz vissza rám, de szemeiben ott van a megnyugvás. Kivégzés! Nagy díszes betű jelzi, hogy megint csak egy élet elvevése okozza a köznépnek a legnagyobb örömöt. Aztán jobban megnézve a képet...
-Ace! „ suttogom majd remegő kezekkel szorítom tovább azt a megviselt újságott"
Társaim eleinte furcsén néznek rám, de jelenleg a külvilágból már semmi se jön át.
Ordítva esek a térdeimre és csak egy nevet kiabálok , de azt úgy mintha az életem múlna rajta.
-ACE!
-Sabo- kun!
-Sabo!
Többen is letérdelnek hozzám szólingatnak, vállamat rázák, de számomra se kép se hang.
Aztán szép lassan elsötétül minden és emlékképek sokaságga borítja el megsebzett szívemet és elmémet.
