Amerika nagy dörömbölésére kinyitotta az ajtót, és a barátja majdnem a karjába esett a meglepetéstől.

- Oroszország! – kiáltotta vidáman Amerika – Helló!

- Mi hozott ide ilyen későn? – kérdezte mosolyogva Oroszország.

Amerika mélyen beszívta a levegőt és kihúzta magát.

- Gyere velem moziba!

Oroszország nem hagyta abba a mosolygást, de a világért sem állt volna el az ajtóból, hogy esetleg beinvitálja Amerikát.

- Miért?

- Miért, miért… - sóhajtott Amerika – csináltam egy új filmet, ami esetleg érdekelhet. Mindenki azt hiszi, hogy Franciaországé, de nem így van, szóval… jössz, ugye?

Oroszország szó nélkül levette a kabátját a fogasról, és kilépett a házból. Amerika dideregve állt az alig pár centis hóban. Rálehelt a kezeire, aztán intett, hogy induljanak.

Oroszország elgondolkodott, hogy Amerika csak azért jött-e át, hogy megnézze vele azt a filmet. Vajon ennyire jól sikerült?

Beengedte maga előtt Amerikát a moziba, aki párás szemüveggel eltapogatózott a jegypénztárig, és kért két jegyet, amiket aztán győztesen lobogtatott Oroszország felé.

Az orosz megcsóválta a fejét és követte a moziterembe, ahol csak ők ketten voltak. Amerika kezében megjelent egy nagy adag pattogatott kukorica, és egy üveg kóla. Nagylelkűen megkínálta Oroszországot is, de ő visszautasította.

- Szóval… oroszul fogjuk nézni?

- Felőlem magyarul is nézhetjük, ha az szimpatikusabb. – vont vállat Amerika.

- Csak furcsa, hogy nem angolul filmezek veled.

- Azt hiszem az orosz jobb lesz most. – mondta halkabban Amerika. Oroszország meglepetten nézett rá, de nem szólt.

A terem elsötétült és a vásznon megjelent a Century Fox logója. Aztán feltűnt egy havas udvar, és egy női hang kezdett beszélni.

Oroszország szeme elkerekedett, ahogy felismerte Szentpétervár palotáját, aztán ahogy a rajzolt alakok ismerőssé váltak neki. A kezét ökölbe szorította, és az ajka elé emelte és feszülten figyelt. Még a kukoricaropogtató Amerikát is teljesen ki tudta zárni, aki nem tudta abbahagyni a zabálást.

Alig fél óránál jártak, amikor a filmbeli Anasztázia belépett a kihalt palotába, és énekelni kezdett. Oroszország itt vesztette el teljesen a valóságot.


Ahogy belépett a palotába, máris vidám gyerekkacaj fogadta. Hiába hitték jégszívűnek a szomszédai, igenis voltak magányos érzései, amiket az ilyen nevetések tudtak legjobban elűzni.

A lépcsőn két gyermek szaladt le, egy fiú és egy lány. Egy harmadik, alacsony fiú megállt a lépcső tetején, és dermedve nézett le rá.

- Ü-Üdv újra itthon, Oroszország! – dadogta.

Oroszország felmosolygott Lettországra, és intett neki. Ezt Lettország úgy értelmezte, hogy elmehet, és kapva kapott is az alkalmon, sietve eltűnt az előcsarnokból.

Az orosz nemzet leguggolt, és megölelte a két kisgyermeket.

- Jó, hogy visszatértél! – mondta vidáman a lány.

- Megint apához kell menned? – kérdezte a fiú.

- Nem, ezúttal játszhatok veletek. – mondta mosolyogva Oroszország – A nővéreitek?

- Anyával. – felelték kórusban, aztán a lány fintorogva hozzátette- Olga meg valami nemes sráccal.

- Viselkedj, Anasztázia. – figyelmeztette a testvére.

- Ne parancsolgass egy hercegnőnek, Alekszej. – nyújtott rá nyelvet a lány.

Oroszország a fejükre tette a kezét, mire mindketten elhallgattak.

- Menjünk játszani, jó?

A gyerekek bólintottak, kézen fogták Oroszországot, és felvezették a lépcsőn, végig a folyosókon, be a játszószobájukba. Alekszej elővette a játékkatonáit és felsorakoztatta őket Oroszországgal szemben. Anasztázia felült a hintaszékbe és felhúzta a térdeit.

- Vigyázz, mert le fogom igázni a birodalmat! – kiáltotta Alekszej Oroszországnak.

- Le tudnád győzni a hatalmas Oroszországot, hm?

- Le hát! – kiáltotta a fiú.

Oroszország a katonák helyett Alekszejt támadta meg. Felkapta a karjába, és csiklandozni kezdte. Alekszej nevetett, még a könnye is kicsordult miközben arra kérte, hogy tegye le. Oroszország így tett, és leült vele szemben a földre.

- Egyszer olyan nagyra növök, mint te, és én leszek a cár!

- Ehhez nem fér kétség. – mosolygott Oroszország.

- Nagyon szép országgá teszlek majd, Oroszország!

Oroszország meghatott mosollyal nézett le a kisfiúra.

- Már várom azt az időt.

A szoba ajtaja kinyílt és egy hosszú, barna hajú férfi lépett be, egy tálcán teáskészlettel. Mindháram Litvánia felé fordultak, akit elfogott a remegés. Főleg Oroszország miatt. Nem számított milyen régóta élt mellette, még mindig ijesztőnek tartotta.

- Üdvözöllek, Oroszország.

- Litvánia, Litvánia, gyere ide! – kérte vidáman Anasztázia.

Litvánia letette az asztalra a tálcát, és a lány mellé térdelt.

- Megvan még az a mesekönyved?

- Milyenre gondol, őfelsége? – kérdezte Litvánia.

- Arra, amit attól a keleti embertől kaptunk.

- Keleti? Kínától? – kérdezte Oroszország.

Anasztázia vállat vont.

- Egy ember hozta. Furcsa vonalakból álló írás van benne, Litvánián, Lettországon és Észtországon kívül senki nem érti.

Litvánia bólintott és a könyvespolchoz lépett. A mesekönyvek magasan voltak, a gyerekek nem érhették el. Levette az egyiket és odaadta Oroszországnak. Az orosz belelapozott és visszaadta Litvániának.

- Ez Kínától van. – mondta.

- Kína nagy ország? – kérdezte Alekszej.

Oroszország felállt, és a földgömbhöz lépett, amit még Miklós rakott a szobába, hátha a gyerekei kíváncsiak lesznek valaha is a világukra. Oroszország gyakran vette hasznát mesélései közben. Rendszeresen kellett mesét olvasnia Anasztáziának és Alekszejnek, és fiatalabb korukban a nővéreiknek is. Nem csak orosz történeteket beszélt el nekik, hanem sokat mesélt távoli országokról, akikkel régen találkozott. A gyerekek sok országot ismertek, például Ukrajna sokszor meglátogatta őket, és imádta a cárgyerekeket.

Oroszország rábökött egy területre Ázsiában.

- Ő az.

- Nem is túl nagy. – mondta kissé csalódottan Anasztázia.

- De meghódítom majd! – mondta Alekszej.

- Ne becsüljétek le Kínát. Sokkal erősebb, mint aminek kinéz. Egyszer elhozom őt nektek, rendes férfi. Megígértem neki fiatalkoromban, hogy hatalmas ország leszek.

Anasztázia közelebb mászott hozzá.

- Kína olyan ország, akit szeretsz? – kérdezte.

- Minden országot szeretni kell. Ugyanúgy szüksége van mindenkinek szeretetre. – mondta Oroszország.

Anasztázia szorosan magához ölelte Oroszországot.

- Így jó?

Oroszország elmosolyodott és visszaölelte. A cárgyerekek gyakran megölelték, de egyedül Anasztázia ölelésétől érezte úgy, hogy melegség önti el az örökké fagyos testét.

Alekszej csendben ült Litvánia mellett és a ruhájával babrált. Csak akkor nézett fel, amikor Anasztázia elengedte Oroszországot.

- Akkor olvasol nekünk mesét? – kérdezte.

Oroszország bólintott és levett egy könyvet a polcról. Anasztázia még rászólt Litvániára, hogy maradjon, aztán mindkét gyerek hasra feküdt és Oroszországot figyelték.

Oroszország ekkor fogadta meg, hogy mindig védeni fogja őket.


… volt egy régi december.

Oroszország arcán könnyek csordultak le, és a fagyos szíve teljesen felengedett. Amerika meglepve nézett rá, de nem szólt semmit. Oroszország eltakarta egyik kezével az arcát, és csendesen zokogott. Az ujjai közti réseken azért kilesett, hogy figyelhesse az eseményeket, de a könnyeket nem tudta megállítani többé.

A film végén Amerika felállt, és talpra húzta Oroszországot is.

- Jól vagy?

- Nem tudtam megmenteni őket… - motyogta az orosz.

- Nem te tehettél róla.

- Megfogadtam, hogy megvédem őket.

Amerika megrázta a fejét és a vállára tette a kezét, aztán szorosan magához ölelte. Oroszország pár percig nem mozdult, aztán Amerika elengedte, és intett, hogy induljanak.

Kiléptek a hideg éjszakába. Oroszország a földet bámulta, Amerika felnézett az égre. A hópelyhek lassan szálltak a földre. Reggelre még nagyobb hó lesz.

- Egyébként tetszett a film? – kérdezte.

- Gyönyörű volt. – mondta Oroszország és őszintén így is gondolta – Azt kívánom bárcsak így történt volna a valóságban is.

Amerika bólintott.

- Tényleg semmi esélye, hogy túlélték? – kérdezte.

- Kevesebb az 1%-nál… ha éltek is, már biztosan halottak.

- Repül az idő… - motyogta Amerika – Elkísérlek.

Oroszország bólintott és a gondolataiba merülve lépkedett Amerika mellett az otthona felé. Útközben csak egyszer nézett fel, de akkor hosszan bámult egy alakra, aki elhaladt mellettük.

Vörösesbarna haja volt, és olyan méltóságteljesen vonult el, előreszegezett fejjel és büszke tekintettel, akár egy uralkodó. Mintha csak egy Romanov leszármazott lett volna.