Egymás kezét szorongató páros lépett be a nagyterem ajtaján.
A reggeli kellős közepén az étkező zsúfolásig telt diákokkal, akik így a tanév elején még kevésbé ügyeltek arra, hogy a saját házuk asztalánál fogyasszák el a reggelijüket. Hugrabugos lányok csiviteltek a griffendél asztal végében egy csapat lelkes elsőssel, gyaníthatóan azt a néhány új iskolai szabályt taglalva, amit még mi, idősebbek sem igazán dolgoztunk fel. A hollóhát csapatkapitánya nagy elánnal vágtatott el a hozzá igyekvő terelője mellett, hogy kezet fogjon a hugrabug fogójával – ezzel jelezve, hogy a legutóbbi meccsükön történt apróbb incidens már rég nem vitatéma közöttük. Vigyorogva megpaskolták egymás vállát, majd ellépve ugyanabba a fintorba torzult az arcuk. De csak egy pillanatra. Az idény kezdete előtt javarészt minden sportolónk komolyan vette a tiszta lapot.
Cat Shepperd, a vörösök egyik élen járó strébere fülig érő vigyorral oldalazott el a bejáratra meredő Lucius és Bell között. Más napokon ezt a manővert nem úszta volna meg néhány utána köpött koszos, korcs griffendéles-féle megjegyzés nélkül, ám ezekből most egyet sem zsebelt be. Szinte szökdécselt a kezét felé nyújtó, kopottas köpenyt viselő, betegesen sápadtnak tűnő Lupinhoz, s ahogy odaért hozzá, meg is csókolta őt. Ezt a fura kapcsolatot már megemésztettük tavaly. Furcsálltuk, de megszoktuk, mire beköszöntött a nyár. Ám az az új pár, akik láttán síri csend borult mind a griffendél, mind a mardekár asztalára, nos... az több volt, mint sokkoló.
A hórihorgas Piton jól láthatóan feszengett a rá irányuló figyelemtől. Makacs ábrázattal kihúzta magát, és kerülve bárkivel is a szemkontaktust, messze elnézett a fejek fölött. Undorodó morgások szakadtak ki nem egy körülöttem állóból. Nem kellett jósnak lennem ahhoz, hogy tudjam, itt ma valami olyasmi veszi kezdetét, ami semmiképpen sem érhet jó véget. Holott még csak ezután tudatosodott bennem, kinek a kezét szorongatja Piton görcsösen.
A griffendélesek megkövülve figyelték, ahogy hőn szeretett prefektuslányuk lángoló arccal, de felszabadultan kulcsolja át szabad kezével is összefont ujjaikat. Úgy fogta mindkét kezével Perselus vakítóan fehér, lányosan sovány kezét, mintha attól félne, újdonsült szerelmese menten világgá rohan a közfigyelemtől megrettenve. Fantasztikus fordulat lett volna. Ám Piton tapodtat sem mozdult Evans mellől.
Még akkor sem, amikor James Potter előre szegezett pálcával keresztül robogott vagy húsz diákon, nyomában egyszemélyes hű lovasságával – noha Sirius Black még maga sem dönthette el, támadjon vagy inkább a barátját fékezze meg -, és meg sem állt, amíg olyan közel nem ért, hogy pálcáját félredobva, ököllel essen neki.
A kezdeti általános meglepetést egyöntetű elhatárolódás követte. Ez abban merült ki, hogy amikor Potter teljes erőből bemosott egyet Pitonnak, majd még egyet, és még többet, senki nem sietett a segítségére. Egyetlen ember sem lépett közbe a négy ház tagjai közül. Az örök békeszerető hugrabugosok elhátráltak, a hollóhátasok pedig csak némán nézték, ahogy Potter előbb eltöri Piton karvalyorrát, majd felsebzi a száját, a szemöldökét. Egy igencsak erős ütés épp a bal szemét találta el.
Nem lépett közbe senki a mardekárból, de még a griffendélből sem. A bátor oroszlánok úgy vélhették, ennyi év kitartó udvarlása után kedvencüknek kijár annyi, hogy legalább istenesen kiadja magából a mérgét. Logikátlan gondolkodásukból kiindulva még jogosnak is érezhették, hogy Potter félholtra ver egy fiút azért, mert a szerelmét sohasem viszonzó lány képes volt vele összejönni. Egy mardekárossal. Egy griffendéles. Azt taglalnom sem kell, hogy az én házam miért reagált passzívan arra, hogy egy tagját verik péppé az étkezde közepén.
A tanári karból McGalagony ért oda a leghamarabb. Erélyesen ráparancsolt a Potter hátát csapdosó, zokogó Evansra, hogy álljon félre. Cat vált ki a tömegből. Átölelte az eszméletlenül fekvő Pitonhoz guggoló lányt, felsegítette, és még azelőtt elterelte Potter közeléből, hogy a professzorasszony feloldotta volna a dermedtségét.
Jól tette; a bátrak forrófejű fogója egyből őt kezdte keresni, ahogy újra mozgatni bírta a végtagjait. Felállt, bizonytalan léptekkel körbefordult, aztán férfiasan beleszédült Black karjaiba.
Pár háztársam itt megengedett magának egy-egy lesajnáló beszólást.
McGalagony egyetlen pillantással síron túli csendet teremtett maga körül. Ahogy ott állt az imbolygó Potter, az őt támogató Black, és a csurom vér Piton fölött, olyan szintű feszültséget pulzált magából, mintha maga lenne az egyik főben járó bűn megtestesülése. A szavaira nem emlékszem. Tudom, hogy egész éves büntetőmunkát rótt ki büntetésül, de hogy erre reagált e bármelyik tekergő bármit is, az már nem rémlik. Túlságosan lekötött a látvány, ahogy Piton testét az egyik túlbuzgó hollóhátas kilebegteti a nagyteremből, át a gyengélkedőre. Egész nap nem bírtam kiverni azt a képet a fejemből, ahogy ellebeg előttem, el egészen a bejáratig, és végül eltűnik az ajtón túl. Én sem tettem semmit. Egy voltam a tömegből, aki csak állt, és nézte, ahogy valakit kis túlzással félholtra vernek. Sokáig nem szabadultam ettől az érzéstől.
- Hihetetlen, hogy ezek ketten végül nem jöttek össze.
May, akár egy csöpp tavasztündér, kócosra nyírt, hollófekete hajába színes pántot kötött. Zöld kő csillogott a fülében, ennek kissé nagyobb párja hosszú aranyláncon lógott a nyakában. Apró termetéhez álmodozó, réveteg személyiség társult; aranyvérű családja az ír felvidékekről származott, így hát gyakran viccelődtünk azon az első években, hogy már koboldoknak is kiküldik a Roxfortból a felvételi értesítőt.
May volt az egyik szobatársam a háromból, ő volt talán a leginkább háttérbe húzódó. A folyosón hozzánk csapódó Jazz pedig az ő tökéletes ellentéte.
- Hihetetlen? – kérdezett vissza a rá jellemző, kissé affektáló, kényes hanghordozással.
Jazz megtévesztő személyiség volt. Első benyomásra talán a szadista jelzőt aggattam volna rá, ha nem ismerem őt – és az ikrét – már a Roxfort előttről. A szintén aranyvérű felmenőkkel büszkélkedhető testvérpár beletartozott abba a szűk körbe, akiket anyám listázott ki nekem gyerekkoromban. Listázott, ez a jó szó. Listázta a vőlegényjelölteket is. Magyarul: összeírta az összes szóba jöhető, hozzám méltó személyt, akik közül szabadon választhattam magamnak barátokat. Az ikrek köztük voltak. És bár Jazz eleinte túl vad volt nekem, Mona, a nővére szinte a lelki társam az első közös teadélutánunk óta.
- Igen, az. Összeillő páros lehettek volna. Pontosan úgy gyilkolták egymást mindig, mint a szüleim.
- A szüleid esetleg fontolóra vehetnének egy válást – véltem.
- Ők ketten akkor fognak válni, ha az egyiküket temetik. Hamarabb semmiképp.
Mona is csatlakozott hozzánk a szeszélyes lépcsősoron özönlőkön átvergődve. Mellém sorolt, belém is karolt. Arcán kaján vigyorral megjegyezte:
- Korainak tűnhet a kijelentés, de az idei végzősök mind megőrültek.
- Magasra tették a lécet, annyi szent – értettem egyet. - Evans és Piton... Miért van az az érzésem, hogy ez elkerülhetetlen volt?
- Mert nincs az az isten, hogy a Griffendél és a Mardekár megtartsa a három lépés távolságot.
- És te ennek örülsz? – nézett meghökkenve May Monára.
Mintha nem tudta volna jól, hogy Mona imádta az intrikát. Minél nagyobb volt körülötte a botrány, ő annál kényelmesebben csücsült a közepén és szemlélte az eseményeket. Sosem ő generálta a bajt. Viszont kedvét lelte a lefolyásában.
Az, hogy Evans és a mi szeretett, ám a mai naptól kimondatlanul is megtagadott Pitonunk összeszűrte a levet, Monát hetekig elszórakoztatja majd, jósoltam magamban. Alig kezdődött el a tanév, de máris tudtuk, kikről fog szólni az év. Holott akkor még mit sem sejtettem a dolgok alakulásáról. Szent meggyőződése volt mindannyiunknak, hogy Potter kiverte Pitonból az összes Lily iránti vonzalmát. Eltelt egy hét, majdnem kettő is, mire Perselust kiengedték a gyengélkedőről. Az átkos páros újra kézenfogva jelent meg a nagyterem ajtajában. Átkok röppentek feléjük. Tűrték. Szitokszavak, káromkodások hangzottak el, ezeket is elengedték a fülük mellett. Amikor Potter megindult feléjük, pálcát rántottak. Mindketten.
Talán ez volt az a pont, ahol Potter felfogta a vereségét. A nagyterem újra elnémult, mint azon a reggelen, tapinthatóvá vált a feszült csend. Mindenki a hármast figyelte.
És akkor történt meg.
Potter feladta. Hátrált néhány lépésnyit. Tekintetét a pálcáját szorongató Evanséba fúrta. Fogalmam sincs, mire várt, talán valamiféle csodára, például arra, hogy Lily egyszer csak felébred éber kómájából, és a karjaiba szalad. Nem tudom, mert végül nem történt semmi. Csupán annyi, hogy a friss szerelmesek egyszerre tették el a pálcájukat. Az az összhang, az fájhatott a hoppon maradt fiúnak. Közte és Lily között sosem alakulhatott ki ilyesmi. A bosszús mozdulat, ahogyan sarkon fordult és elrobogott, arra engedett következtetni, hogy a vágy megvolt rá a részéről.
Evans megváltozott. Az elmúlt évek tapasztalatával ellentétben nem bukkant fel minden kanyarban, nem veszekedett a párbajozó alsóbb évesekkel a folyosón, és az oly megszokott „kopj le, Potter" szövegét sem harsogta el az összevont órákon. Meghúzta magát annyira, amennyire a Pitonnal való járása és a saját háza ellenszenve megkívánta tőle. Mázlija volt, méghozzá méretes, ugyanis a R.A.V. . vizsgák már az első napokban súlyos teherként nehezedtek a végzősök vállára.
Hatodévesként egyénileg összeállított órarendet kaptam, ami azt jelentette, hogy az éves tárgyaimon túl részt vehettem némi plusz oktatáson is, például csatlakozhattam a hetedéves csoporthoz bájitaltanon, átváltoztatástanon, vagy rúnaismereten. Lumpslucknál jó voltam. Nem annyira, mint illett volna, de éppen eléggé ahhoz, hogy hányingert kapjak a termének még csak a közelétől is. A rúnákat unalmasnak találtam – ellenben az ikrek túlzottan is érdekesnek -, így ezt az opciót is kilőttem a nyáron.
Az átváltoztatástan igencsak érdekes választásnak ígérkezett. McGalagonyhoz köztudottan túlnyomórészt a saját fiai jártak, hozzájuk csupán a bevállalósabb, túlbuzgó hollóhátas lányok mertek csatlakozni, nem feltétlenül a tananyag fontossága, mindinkább Potter kölyökarca és Sirius perverz, vetkőztető pillantásai miatt.
Így hát amikor magabiztosan beléptem a terembe egyedüliként a házamból, kisebb felhördülést idéztem elő. Talán ha billogként viselhettem volna magamon a vezetéknevemet, mint oly sokan a két legidősebb évfolyamból, félvállról vehettem volna a méltatlankodó pillantások özönét, de így csak zavarba, majd dühbe jöttem. Táskámat markolászva meg sem álltam az utolsó padokig, és letelepedtem az egyikhez. A figyelem eddig a pontig irányult rám, ugyanis amint elhelyezkedtem, a megtört szívű hősszerelmes robbant be a köztudatba, hűséges pincsijével az oldalán.
Potter fellesett ködös agóniájából, és menten sarkon fordult. Lupin, a másik árnyéka erélyesen visszatuszkolta őt. Egészen az én asztalomig lökdöste maga előtt.
Morcosan méregettem őket, s mert frusztrált, ahogy fölém magasodnak, dobolni kezdtem a pennám végével. A pad alatt a pálcámat szorongattam.
- Ez itt a mi... – vakkantotta Sirius, de Lupin a szavába vágott.
- Tavaly mi ültünk ennél a két asztalnál.
- Aha – feleltem. Nem láttam velük a négyes elhanyagolható tagját, a tömzsi, alattomos Pettigrewt.
- Esetleg a miénk lehetne idén is ez a hely?
- Hagyjátok... – morogta Potter, és akkora lendülettel huppant le mellém, hogy úgy kellett elhajolnom, nehogy az arcomba kapjam a táskáját. – Majd elhúz innen magától, figyeljétek meg.
Sirius vonakodva beesett elém, diplomatikus prefektusuk pedig illedelmesen helyet foglalt mellette.
Olyan ideg dolgozott bennem, hogy azt hittem, menten felrobbanok. Épp elég volt nekem, hogy bekönyörögjem magam egy olyan tanár órájára, aki kis túlzással is a frászt hozta rám, de hogy a tanévet Potter mellett szenvedjem végig, az szóba sem jöhetett!
- Elhatároztad, hogy rajtam bosszulod meg, hogy csorba érte a férfiasságodat? – sziszegtem. Black úgy feszült meg előttem, hogy tudtam, egyetlen apró jelzés elég, hogy küldje is rám az első átkot.
Potter felém fordult. Átható, sötét szemeiből gyűlölet sütött; ösztönösen kaptam el róla a pillantásom. Elégedetten horkantott. Kicsit messzebb húzódtam tőle.
McGalagony robogott be a terembe. Túlzás lenne azt állítani, hogy nem akadt meg egy röpke másodpercre fura négyesünket látva, de nem ültetett szét bennünket. Belefogott az órába, én pedig lemondóan a padra borultam.
Átváltoztatástanon sosem változik az ülésrend.