Radek Zelenka már vagy öt perce toporgott Carter alezredes ajtaja előtt, de nem mert bemenni. Amúgy is rettenetesen zaklatott volt és elkeseredett, hetek óta érlelődött benne egy szörnyen nehéz döntés. Egy döntés, amiről tudta jól, hogy meg fog bánni, egy döntés, amivel elszúrhatja a karrierjét, és nem marad neki más, mint tanítani azon a prágai egyetemen. Atlantisz után ez olyannak tűnt, mintha egy isten háta mögötti kis faluba kellene mennie általános iskolás fizikát tanítani. De azokban a napokban úgy érezte, nem tehet mást. Képtelen volt tovább Atlantiszon maradni. De hogy ezt pont Carter alezredessel kell közölnie, ez volt az egészben a legrosszabb.
Végül, mikor már többen furán néztek rá, mégis rászánta magát, és megérintette az érzékelő panelt az ajtó mellett. Szeretett volna inkább elfutni, de akkor már nem lehetett. Mire Sam beengedte, Radek már levegőt is alig bírt venni, nem beszélve a lábairól, amik mintha ólomból lettek volna. Mikor a nő meglátta tudós kollégáján, hogy milyen zavarban van, kedvesen rámosolygott.
Radek! Jöjjön csak! - invitálta beljebb. - Üljön le! Valami gond van?
Beszélni szeretnék magával… Sam - pillantott Radek a nőre, aztán lesütötte a szemét. Nem ült le, csak a felkínált szék mögött ácsorgott, és igazából fogalma sem volt, mit csináljon.
Hallgatom - mosolygott rá Sam. - Csak bátran!
Én… a helyzet az, hogy… szeretnék… hazamenni - bökte ki nagy nehezen, de még véletlenül sem nézett volna a nőre.
Hát… tudom, milyen keményen dolgozott az elmúlt időszakban - tűnődött el Sam. - Magára férne egy kis szabadság. Ha úgy gondolja… egy hét múlva érkezik a Daedalus…
Nem szabadságra - rázta meg a fejét Radek. - Végleg.
Tessék? - lepődött meg Sam, aki erre nem számított. - De hát… miért?
Erről nem akarok beszélni.
Radek! A jó isten áldja meg, üljön már le végre! - szólt rá szigorúan Sam, mire Radek elhúzta a száját, és szót fogadott. Leült a székre, de olyan szorosan markolta a szék karfáját, hogy elfehéredett a keze. - Jó. És most mondja el végre, hogy mi a baj! – mondta neki Sam.
Nincs semmi baj, csak… haza akarok menni - ismételte makacsul a férfi.
De miért?
Ez… bonyolult. De higgye el, sokat gondolkoztam rajt, és… nem tehetek mást. Ez az egyetlen megoldás.
Összekapott valakivel? Valamelyik kollégájával? Ki volt az? MacKay? - kérdezte Sam gyanakodva. - Tudja, milyen… nem szabad komolyan venni. Ennyire meg főleg nem. Rodney sosem gondolja meg, mit mond, mindig akaratlanul tapos mások lelkébe, egyszerűen csak…
Sam… nem erről van szó. Ismerem Rodneyt. Időnként képes nagyon feldühíteni, de… ez nem tart tovább, mint az ő kifakadása. Általában mire ő lehiggad, én is rájövök, hogy hülyeség volt hagyni magam felbosszantani.
Akkor valaki mással?
Nem vesztem össze senkivel.
Radek… a tudós szeszélyes és hisztis fajta. Tudom, hisz magam is az vagyok. De bárkivel is van konfliktusa… én nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás. Mindent meg lehet emberi hangon beszélni. Ha kell, segítek. Maga az egyik legjobb tudósom. Nem fogom elengedni valami gyerekes butaság miatt.
Sam! Kérem, higgye el, hogy nem kaptam össze senkivel. Kedvelem a kollégáimat, és talán azok is engem - vont vállat. - Már amennyire egyik tudós kedvelheti a másikat.
Mi más lehet a baj? Nem elégedett a körülményekkel? - tippelt tovább Sam. - Tudom, hogy nem egy ötcsillagos szálló, de mindent megteszünk, hogy a kollégáink semmiben ne szenvedjenek hiányt. Persze nincs meg mindenünk, ami a Földön, de… ha bármi olyan baj van, amin segíthetek… mondja bátran! Szüksége van valamire? Nem tudok minden kívánságot teljesíteni, így galaxisnyi távolságra otthonról, de talán…
Sam… ez a hely… nem ötcsillagos, de tízcsillagos… ahhoz képest, amihez odahaza szokva vagyok. Kérem, ne faggasson! Úgysem mondhatom el az okot, ami miatt így döntöttem. Higgye el, sokat gondolkodtam… de nem látok más kiutat – rázta meg a fejét csüggedten Radek.
Értem - sóhajtott Sam. - Hát… majd gondolkodom rajta.
Köszönöm - mondta halkan Radek, aztán felállt, és kifele indult.
Már majdnem kilépett az ajtón, mikor Sam utána szólt.
Egy nőről van szó, igaz? - kérdezte halkan, mire Radek megtorpant. Sam látta, hogy ez a megállapítás úgy érte, mintha leforrázták volna. - Sejthettem volna már az elején - sóhajtott. - Jöjjön, üljön vissza!
Sam… millió dolgom van - próbált kibújni Radek a kínos téma alól.
Dr. Zelenka! Visszajön és leül! - ütött meg egy kissé szigorú és katonás hangot Sam, mire a tudós kénytelen volt engedelmeskedni. - Helyes - tért vissza Sam a közvetlenebb hangnemhez, és egy kis ideig tanulmányozta a másik arcát.
Szóval… visszautasította egy nő - próbálkozott Sam óvatosan, mire Radek megadta magát, és lehunyta a szemét.
Nem is sejti, hogy mit érzek iránta.
Akkor? - nézett rá Sam értetlenül. - Ilyen könnyen feladja? Csak úgy felveszi a nyúlcipőt ahelyett, hogy küzdene érte? Nem ilyen embernek ismertem meg, Radek. Maga nagy küzdő, aki sosem adja fel.
Észre sem vesz - rázta meg a fejét a férfi. - És különben sem… különben sem vagyunk egy súlycsoportban. Ő egy más világ.
Nem hinném, hogy értelmes emberek között ez akadály lehet – tiltakozott Sam.
Vagy mégis - fintorgott a férfi. - És talán még egy kicsit bolondnak is tart. Reménytelen ez az egész. Nem is álmodhatok róla. Ő olyan magasan felettem áll… minden téren. Szakmailag, emberileg… semmi esélyem.
De honnan tudja, ha meg sem próbálta? Lehet, hogy egyszerűen csak ő is ugyanúgy gondolkodik, mint maga. Lehet, hogy ő meg attól tart, hogy maga nem veszi észre. Maga a város egyik vezető kutatója, ez… sokakat visszatarthat.
Nem, tudom, hogy nem - rázta meg a fejét Radek. - Higgye el, Sam, tudom, hogy nincs így. És most had menjek dolgozni!
Jól van, menjen! - könyörült meg rajta Sam. - De még van egy hét, míg a Daedalus megérkezik. Gondolja át még párszor. Vagy legalább próbálja meg! Ha már úgyis elmegy, mit veszíthet? Ha úgy megy el, hogy meg sem próbálta, örökre bánni fogja. Örökre mardosni fogja a kétség, hogy talán sikerülhetett volna.
Tudom - bólintott rá Radek. - De higgye el, Sam, az esélyem alulról konvergál a nullához. Csak neki is, és magamnak is szereznék egy kellemetlen élményt. Kinek lenne ez jó?
Miért ilyen kishitű? Radek, maga… egy aranyos pasi.
Ugye, Sam… maga is hallotta az enyhe iróniát a hangjában? - nézett fel rá Radek egy grimasszal, miközben sajgott a szíve.
Nem volt semmiféle irónia.
Igen - bólintott a férfi. - Biztos csak azért véltem hallani, mert nem angol az anyanyelvem. Elmehetek?
Igen - hagyta jóvá Sam, mire Radek felállt és kifele indult, de aztán megtorpant.
Ez annyira Murphy… ha tudom, hogy figyel, ha ott van, amikor dolgozom… minden, amihez nyúlok felrobban vagy elfüstöl… Nap mint nap csinálok hülyét magamból.
Igen, ez általában így van - mosolyodott el Sam. - Minél jobban szeretnénk valakinek bizonyítani, csak annál rosszabb lesz. Szedje össze magát, Radek, és gondolja át, amit mondtam!
Rendben - sóhajtott a férfi, és kimenekült Sam irodájából.
A folyosón Radek vett pár mély lélegzetet, hogy szabaduljon az égszínkék szempár bénító hatása alól, de ahogy visszafele sétált a laborja felé még sóhajtott párat. Ha Sam csak sejtené… ha csak a leghalványabb elképzelése lenne, hogy épp ő az, aki miatt olyan nyomorultul érzi magát… És ez már azóta tart, hogy beszorultak abba az átkozott liftbe néhány órára. Persze próbáltak mindketten nem pánikba esni és összedolgozni a helyzet megoldása érdekében, de akkor is… összezárva egy olyan szűk helyre… És ahogy telt az idő, és egyre melegebb lett, Sam nekivetkőzött, amitől a férfit csak még jobban elöntötte a melegség. Persze akkor sok ideje nem volt ezen agyalni, hisz a problémájuk sokkal nagyobb volt, mint hogy ilyesmikkel foglalkozzanak.
És persze a pechszériája is akkor kezdődött, hisz már ott leégette magát a nő előtt. Azért, mert ragaszkodott egy hülye ötlethez, amit Sam minden tiltakozása ellenére próbált is kivitelezni, elég szégyenletes sikerrel. Ahányszor csak eszébe jutott az a dolog, nagyon rosszul érezte magát. És meg volt győződve róla, hogy úgy nézhetett ki, mint a rajzfilmek bolond tudósa, akit épp megcsapott az áram. Az, hogy a valóságban is épp ez volt a helyzet, csak még szánalmasabbá tette az egészet.
Eleinte úgy gondolta, hogy ez az egész csak fizikai vonzalom. Ott volt összezárva egy gyönyörű nővel, akin egy imádnivaló fekete póló volt, ami a teste minden vonalát kihangsúlyozta… Egy olyan szűk helyen, ahol lépten nyomon egymáshoz értek, amikor csak megmozdultak. Igen, eleinte csak fizikai vonzódás volt, hisz Atlantisz magányában elég hosszú ideje nélkülöznie kellett már minden gyengédséget. Kinek volt itt ideje ilyesmire? Mindannyian megszállott tudósok voltak, fel sem emelték a fejüket a munkájukból. De aztán, ahogy figyelni kezdte Samet, a gyönyörű szeme, a mosolya egyre jobban elbűvölte, és végül menthetetlenül belehabarodott. Azon kapta magát, hogy már legszívesebben csak a vezérlőteremben dolgozna, hogy legalább időnként láthassa.
Szóval úgy érezte, minden oka megvan, hogy menekülőre vegye a figurát. Samhez úgysem kerülhet közelebb. Nem csak azért, mert ő a parancsnok, így hierarchiában messze felette áll, de ő Samantha Carter. A nagy Samantha Carter, akit rajta kívül is sokan áhítattal emlegetnek. Sokkal nagyobb emberek is, mint ő. Nem… tényleg az lesz a legjobb, ha szépen hazamegy, elássa magát valami egyetemen, és lassan majd elfelejti ezt a képtelenséget. Bár fogalma sem volt, hogy ezt hogy szeretné kivitelezni, hisz akkor, ott úgy érezte, sosem felejtené el Samet, még ha ötven évig nem látja, akkor sem.
Radek próbált egész délután a munkájába temetkezni, de Sam legkülönbözőbb mondatai kúsztak a gondolataiba a legváratlanabb pillanatokban, így nem járt túl sok sikerrel. Sam sok mindent mondott neki… arról, hogy ne adja fel, meg, hogy ha már úgyis elmegy, legalább próbálja meg, hisz semmi vesztenivalója… ez igaz. De Radek őszintén kíváncsi lett volna, mit tesz a nő, ha esetleg megfogadja a tanácsát. Aranyos pasi… ezt mondta róla… bár Radek minden igyekezete ellenére nem igazán hallotta a meggyőződést a hangjában. Lehet, hogy a nő jó kollégának tartja, jó tudósnak, de semmi több. És különben is, Radek tényleg úgy érezte, hogy nincsenek egy súlycsoportban. Hisz bár tudta magáról, hogy egészen kiváló fizikus, mégis, ahhoz képest, amit Sam tett, és amit átélt, Radek csak egy szürke kis egérnek tartotta magát.
Végül megunta az értelmetlen próbálkozást, és úgy döntött, aznapra abbahagyja a munkát. Korán elment vacsorázni, aztán kisétált az egyik platformra, és letelepedett a szélén. Úgy gondolta, hogy azok után, amit tett a városért, jár neki ez a néhány utolsó délután és este, hogy elbúcsúzhasson Atlantisztól. Csak szerette volna bejárni a város olyan részeit, amit különösen megkedvelt, felidézni a régi eseményeket, mielőtt elmegy. Ott a platform szélén megvárta, míg besötétedik, aztán visszament a szobájába, és lefeküdt aludni.
~~o~~
Másnap délután Radek elég morgós hangulatban dolgozott az irányítóban. Vagyis inkább fel tudott volna robbanni, de igyekezett nem mutatni. Ugyanis lezajlott közte és Rodney között egy elég heves beszélgetés délelőtt, ami, hiába próbált uralkodni magán, meglehetősen kihozta a sodrából. És ezúttal nem csak Rodneyra volt dühös, hanem arra is, aki felbujtotta.
Mikor Shapperd csapata visszatért egy küldetésből, Sam lejött, hogy fogadja őket, és hogy, hogy nem, feltűnt neki, hogy tudós kollégájának nem túl rózsás a hangulata. A visszaérkező csapatot elzavarta a gyengélkedőre, aztán odament hozzá.
Radek, jól van? - lépett oda mellé.
Igen - pillantott rá a férfi, de csak egy töredék másodpercre, aztán mereven bámulta tovább a monitorját.
Radek… azt hittem, tegnap már rájött, hogy elmondhatja, mi bántja.
Igen… hogy azonnal rohanjon vele MacKayhez - bólintott rá enyhe cinizmussal a férfi.
Rodney, te marha… - csóválta meg a fejét Sam. - Mit csinált?
Nem számít - állt fel Radek, és egy másik géphez sétált, remélve, hogy megszabadulhat a témától, de Sam lassan utánament.
Nagyon összevesztek? - kérdezte óvatosan, mire Radek egy nagy levegővel ránézett.
Tudja, Sam… ha nagyon kiakaszt, lehet, hogy búcsúzóul behúzok neki egyet. Legalább tényleg lesz oka, hogy a gyengélkedőn sápítozzon. Akkor már úgyis minden mindegy lesz. Ez is.
Csak előtte szóljon, én is megnézném - nevette el magát a nő, de aztán újra komolyan vette a témát. - Én csak… segíteni szerettem volna.
Nem igazán jött be - ábrándította ki a férfi.
Sajnálom! Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Nagyon haragszik?
Egy kicsit - húzta el a száját Radek, majd visszaült az eredeti helyére.
És kiengesztelhetem valahogy?
Hagyja ki a magánéletemből Rodney MacKayt - pillantott a nőre Radek.
Rendben, megígérem - bólintott rá Sam.
Rendben - pillantott rá békülékenyen Rodney. - Amúgy… nem haragszom, csak…
Megspórolhattam volna ezt az egészet magának - látta be Sam.
Igen.
Én csak… arra gondoltam, ha rájönnék, hogy ki az… hogy talán segíthetnék… vagy legalább MacKay maradásra tudná bírni valahogy.
Sam, nincs szükségem kerítőnőre. Mondtam már… csak kellemetlen lenne… neki is és nekem is. Nem akarok felesleges bonyodalmat kelteni. Épp ezért megyek el. Ami pedig MacKayt illeti, a stílusa minden, csak nem marasztaló.
Oké, nem avatkozom bele - sóhajtott a nő. - Csak szeretném valahogy maradásra bírni, és nem volt jobb ötletem. Atlantisznak szüksége lenne magára.
Igen, főleg úgy, hogy egyre kevésbé tudok a munkámra figyelni - rázta meg a fejét Radek. - Csoda, hogy ma még nem robbantottam fel semmit - gondolt utána annak, hogy már vagy fél órája úgy dolgozik, hogy Sammel beszélgetnek, mégsem füstölt el semmi a keze alatt.
Radek, maga jó tudós, és úgy ismeri Atlantiszt, ahogy kevesen. Vétek lenne, ha hagynám elmenni.
Pedig jó lenne, ha addig tűnnék el, mielőtt még valami helyrehozhatatlan hibát követek el. Itt elég csak egy pillanatig nem odafigyelni… és máris emberéletek vannak veszélyben.
Ettől nem félek - rázta meg a fejét Sam. - Jól van, hagyom dolgozni. Ki kell használnunk még azt az időt, amíg itt van - mondta végül, és tényleg magára hagyta a férfit, és felsétált az emeletre. Ott a korlátnál még megállt egy kis időre, nézte a férfit, ahogy egy pillanatra a tenyerébe temeti az arcát, aztán elszántan folytatja a munkáját. Sam csak egy sóhajjal megcsóválta a fejét, és bement az irodájába.