Shibuya Yuuri arra ébredt legszebb álmából egy verőfényes reggelen, hogy alig kap levegőt. Egy percig képtelen volt megállapítani kényelmetlenségének okát, hiszen agya félig még a megzavart álomban ringatózott, így értetlenül pislogva kapkodott levegő után még pár pillanatig, a cirádákkal díszített plafont bámulva. Csak ekkor vette a fáradságot, hogy kínjainak okozójára pillantson, aki nem volt más, mint Wolfram de Bielefeld, kedves „jegyese", aki a legnagyobb lelki nyugalommal feküdt keresztbe a hasán, boldogan hortyogva. Yuuri bosszúsan, habár egyáltalán nem meglepetetten felmordult és begyakorlott mozdulattal arrább taszította a szőke hajú fiút, rózsaszín hálóingben. Hevert még egy percig, remélve, hogy talán még visszamehet a tollasbálba, de legnagyobb bosszúságára a kis incidens egészen kiűzte az álmot a szeméből. Nagy komótosan kikászálódott az ágyból, utolsó, szerehányó pillantást vetve hátrafelé, még éppen időben ahhoz, hogy hallja, amint Wolfram ezt motyogja.
-Yuuri, te nyámnyila.
Yuuri érezte, hogy vörös lesz a füle. Egek, hányszor hallotta már a fiú szájából ezt a megjegyzést! De hiába, akkor is mindig felhúzta magát rajta! Jó, jó, azt el kell ismernie, hogy nem egy lovagias alkat, de ideérkezése óta akkor is rengeteget fejlődött. Wolframnak semmi oka, hogy még mindig ezzel a jelzővel illesse!
-Hmf! Nem is tudom, mit törődök én vele egyáltalán. Ma lesz a napja, hogy vagy ő költözik másik szobába, vagy én keresek más szállást magamnak. Ennél még Ao is jobb lakótárs lenne. –mondta fennhangon, szeretett hátaslovára célozva.
Az ablakhoz sétált és kipillantva rajta, feltárult előtte a Blood Pledge kastély, vagyis SAJÁT kastélya nagy részének panorámája, hiszen királyként természetesen a hely legszebb szobáját birtokolhatta, amibe külön számításai szerint otthoni hálószobája 10-szer belefért volna. Régebben nem is gondolta volna, hogy jól tudja majd érezni magát benne, hiszen nem szokott hozzá az ilyen fényűzéshez: a hatalmas ablakokhoz, díszes bútorokhoz, tágas terekhez, de kis idő múlva már saját szobájaként tekintett a helyre, ami hiába volt óriási mégis tele volt meleg színekkel, így egyáltalán nem érezte ridegnek, sokkal inkább otthonosnak. Büszkén elmosolyodott a napfényben fürdő udvart látva, ami máris megtelt serényen sürgő-forgó emberekkel, akik közül már többeket is személyesen ismert.
-A népem… -mosolyodott el büszkén.
Hiába volt ő a király, sosem értette, hogy mért kéne csak ezért távolságot tartania az „egyszerű mazokuk"-kal szemben. Sok mindenben megfogadta tanítói tanácsait, de Günter ezt az egyet nem tudta megértetni vele. Mindig is szeretett elvegyülni a népe között, beszélgetni velük, és nem volt hajlandó egész nap a palotájában pöffeszkedni, mint ahogy azt az elején sokan elvárták volna tőle. Szerencsére sok minden változott azóta, hogy idekerült, így már csaknem mindenki megszokta, vagy legalábbis beletörődött a fiatal uralkodó különcségeibe.
Bár beletörődés helyett használhatnánk inkább a megszeretni szót. Hiszen a fiatal Maou és más nagy hatalmú uralkodók között, akik hasonlóan nagy birodalom felett rendelkeztek, nagyon nehéz volt bármilyen párhuzamot vonni. Yuuri kedves volt, mindenkivel közvetlen, néha talán túlságosan is, ami nem egyszer sodorta már veszélybe, de valljuk be, néhányszor pont ez mentette meg az életét. És az, hogy itt tartózkodása alatt máris mennyi mindent elért, bizonyította, hogy nem kell királyi családból származnia senkinek ahhoz, hogy népét elégedetté tehesse.
Ma sem tudott sokáig nyugton maradni. Az ablaktól elfordulva a díszes szekrényhez lépett és felrántva az ajtót, (persze vigyázva, hogy a még hortyogó Wolframot ne ébressze fel) sietve magára kapta kedvenc melegítőnadrágját és kék pólóját, hogy otthagyva jegyesét édes álmaival, leszaladjon az udvarra. Mélyet lélegzett a friss, reggeli levegőből és már indult volna megszokott kocogására, mikor egy kedves hang megszólította.
-Jó reggelt, heika!
Yuuri feddő arckifejezést erőltetve magára megfordult és szigorú hangon, de jókedvtől csillogó szemmel szólította meg a férfit.
-YUURI! Hányszor mondjam még Konrad, hogy szólíts a nevemen. Elvégre te voltál…
-Aki elnevezett téged! Igen, tudom, Yuuri! –mosolygott a férfi, aki, bár már rég megszokta, hogy a fiút a nevén is szólíthatja, mégis mindig „leheika-ázta" reggelente. Ez szinte már egyfajta szokássá vált náluk és titokban mindketten élvezték, hogy így kezdhetik a napot.
-Csak nem futni indulsz? –pillantott a sportos öltözetre a férfi -Veled tarthatok?
-Sőt, éppen kérni akartam. –vágta rá a fekete hajú fiú és rögtön neki is iramodott, válla felett vidáman hátrakiáltva –Úgyis én érek először a szökőkúthoz.
Konrad fejcsóválva szintén nekilódult, magában megjegyezve, hogy lehet Yuuri bármilyen nagy Maou, valószínűleg sosem fog felnőni, és titkon remélte is, hogy így lesz. Szerette ezeket a játékos pillanatokat, amikor sem Yuuri nem volt Maou, sem neki nem kellett felelősségteljes katonaként viselkednie, csak egyszerűen két jó barát lehettek, minden kötelezettség nélkül. Ez pedig az utóbbi időben sajnos nem fordult elő olyan gyakran, mint bármelyikük szerette volna.
-Jól aludtál Yuuri? –kérdezte csak úgy mellékesen, miután könnyedén beérte a fiút. Az bosszúsan felnyögött.
-Tudom, hogy úgyis tudod a választ, akkor meg miért kérdezed? Épp ma reggel határoztam el, hogy véget vetek ennek!
-Valóban? És hogy gondoltad? –vigyorgott Konrad, mert mindig mulattatta a két fiú örökös cívódása.
-Még nem tudom, de ennek ma pontot teszek a végére. Elvégre király vagyok, vagy mi a fene! Nem igaz, hogy nincs ebben a kastélyban egy üres szoba, ahol elalhatok. Arról már lemondtam, hogy Wolfram magától hajlandó lesz elmenni, de az nem jelenti azt, hogy ÉN sem cuccolhatok át máshova. –duzzogott a fiú.
-Hm. Ha jól emlékszem, a legutóbbi erre irányuló kísérlet apróbb kudarcba fulladt. –jegyezte meg Konrad vidáman.
-Arra, gondolsz, hogy majdnem hernyókaja lettünk? NA igen, de remélem, ezúttal találunk jobb megoldást is, úgy értem, nézd meg ezt a helyet. Az otthoni házunk 50-szer beleférne, sőt többször is! Kell, hogy legyen egy üres zug valahol! –tört ki Yuuri reménykedőn.
-Ennyire zavar? –érdeklődött a másik kicsit komolyabban.
-Ezt most komolyan kérded? Minden reggel arra ébredek, hogy rajtam tehénkedik, vagy, ami még rosszabb, már nem is az ágyban ébredek. Szerinted milyen érzés arra felkelni legédesebb álmodból, hogy nagyot puffansz a padlón? És… lehet, hogy Wolfram… -kezdte volna Yuuri, de habozott és végül el is hallgatott.
Konrad megérezte, hogy nem hiába némult el ilyen hirtelen, de nem tudta, rákérdezzen-e arra, mi bántja. Sok töprengésre azonban már nem maradt ide, mert ekkor érkeztek meg a kúthoz.
-Yuuri… -kezdte Konrad, miközben a fiú kezét térdére támasztva kilihegte magát. Neki, mint több éve képzett katonának meg se kottyant ez a kis futás. –Ha van valami, amit szeretnél elmondani, tudod, hogy én mindig szívesen meghallgatlak igaz? –mondta gyengéden, mert finom érzékei megsúgták, hogy többről van itt szó, mint az ágy kérdése.
Yuuri felegyenesedett, és vidámságot erőltetve magára, elmosolyodott.
-Igen, tudom, Konrad. És köszönöm… de talán majd…
-Értem. Ha készen állsz rá, elmondhatod, bármi legyen is az.
-HEIKA! –hangzott fel ekkor a hátuk mögül egy kiáltás, amiben mindketten azonnal felismerték Günter hangját. Yuuri nagyot sóhajtott és gondolatban keresztet vetett a további nyugodt reggel elképzelésének.
-Ha jól gondolom, ma is eredményes napod lesz Yuuri. Mit tanultok mostanában Günterrel.
-Csak a szokásosat. –sóhajtott egy zengzeteset a Maou, ami pajkos mosolyt csalt névadójának ajkaira. –Még mindig nem vagyok túl jó az olvasásban, az írásban már inkább. De Günter állandóan a történelemmel kínoz. Odahaza se volt épp kedvenc tantárgyaim egyike, de két világ történetét bemagolni, hát az már…
-Tudom, hogy nem könnyű neked két világ közt őrlődni Yuuri. –kezdte Konrad, de nem maradt ideje többet mondani, mert Günter szokásos lobogó fehér köpenyében odaért hozzájuk és felkiáltott:
-Már mindenhol kerestelek Heika. Ma nagyon sok tanulnivalónk lesz, úgyhogy azt javaslom, menjünk gyorsan reggelizni, és álljunk neki minél hamarabb. –arca a gondolatra, hogy nemsokára kedvenc Maou-jával tölthet egy napot, kezdett átszellemült kifejezést ölteni.
Yuuri ezzel szemben szenvedő képet vágott és sekélykérően Konradra pillantott, aki azonban némán formázta a szájával: Nem segíthetek.
A fiú ekkor „kínzójához" fordulva elővette legszebb kérlelő kutyakölyök ábrázatát, és könyörgő arckifejezéssel pillogott Günterre nagy, fekete szemeivel.
-De Günter! Meg akartam várni Gretát, míg felébred, hogy végre együtt reggelizhessünk. Mostanában olyan sok dolgom volt, hogy alig tudtam egy kis időt is vele tölteni. Az csak egy pár perc késedelem. Légysziiii! –és olyan szánalomra méltó arcot vágott, hogy a lágyszívű Günter szíve azonnal megesett rajta. Konrad a háttérben kuncogott, persze vigyázva, nehogy bármelyikük is meghallja.
-Akkor megyek és megnézem felébredt-e már! –kiáltotta Yuuri cselesen, megpróbálva olyan gyorsan eltűnni Günter közeléből, ahogy csak tudott, nehogy a férfi meggondolja magát.
-Más kifogást kell keresned, ha meg akarsz lógni. –szólalt meg egy hang, aminek gazdáját szinte azonnal meg is pillantották.
-Wolfram, Greta! -szaladt oda hozzájuk a fiú, mikor nevelt lányát megpillantotta.
-Yuuri, ohayo! –üdvözölte vidáman a kislány, és lágy puszit lehelt a Maou arcára. –Wolframmal téged kerestünk.
-Igen, már egy ideje. –jegyezte meg a szőke fiú.
-Én a helyedben nem szólnék semmit, elvégre a te hibád, hogy korán fel kellett kelnem! –tört ki Yuuriból a panasz, amit még mindig nem feledett.
-Nem az én hibám, hogy mindig ott alszol, ahol én vagyok. –vette fel Wolfram is a kesztyűt.
-Már megint kezdik. –súgta oda Greta Konradnak, aki időközben csatlakozott a kis társasághoz, míg Günter a háttérben sápítozott. –Mostanában egyre többet veszekednek.
-Amíg csak az ágyon vitáznak, addig nincs semmi baj. –kuncogott Konrad és a lány fejére tette egyik kezét, pajkosan összekacsintva vele.
-Ágyazz meg magadnak a földön, ha ennyire zavarlak. –vetette oda a szőke fiú.
-Ágyazz meg te! Ha jól tudom az az én szobám, nem a tiéd!
-A jegyesed vagyok! Ami a tiéd az az enyém is.
-Nem én kértem, hogy a jegyesem legyél! Véletlen volt!
-Lehet, de akkor is az vagy!
-És emiatt kell szenvednem minden éjjel?
-Ne szenvedj! Ki mondta, hogy szenvedj! –fordította el dacosan Wolfram a fejét.
-Mondani nem mondta senki, ehelyett rögtön okozza valaki! És na vajon ki okozza? Hát te! –vágott vissza Yuuri.
-Azt hiszem jobb lesz, ha elindulunk! Ha így haladunk vacsoraidőben fogunk reggelizni. És mi lesz a tanulással? –tépte Günter a haját tehetetlenül.
-Látod? A te hibád, hogy még mindig itt álldogálunk, ahelyett, hogy megreggeliznénk. –indult el Wolfram befelé.
-Nem én kezdtem… –mondta Yuuri, de Konrad arcát látva, inkább elharapta a mondat többi részét, és sóhajtva lemondott róla, hogy övé legyen az utolsó szó. Névadójával már rég kifejlesztettek egyfajta beszédet, amit csak ők értettek meg. Ez nem volt tudatos dolog, inkább egy idő után egyszerűen csak kialakult. A férfinek csak néznie kellett és Yuuri megértette, fordítva pedig ugyanígy működött a dolog. Pár pillanatig rágódott még gyerekes vitájukon, de aztán belátta, nincs értelme elrontani ezt a szép reggelt és mindenki kedvét azzal, hogy tovább erőltetik ezt a dolgot. Amúgy is elmondták már nagyjából, ami a szívüket nyomta, úgymond kieresztették a gőzt.
Yuuri igazából sosem tudta pontosan hányadán is áll Wolframmal. A fiú néha indulatos volt, néha meg, mint egy falat kenyér. Sajnos, előbbi többször előfordult. A Maou ugyan nem bánta, ha néha élcelődhetett vele egy kicsit, mert ez Shorival való vitáikra emlékeztette, és közelebb hozta a távoli otthont, néha mégis az volt az érzése, hogy a szőke fiú kicsit túl gyakran akarja kiereszteni azt a bizonyos gőzt. Legtöbbször minden ok nélkül paprikázta fel magát, és Yuuri egy idő után arra jutott, hogy csakúgy megszokásból teszi, amit tesz, de néha kicsit fárasztónak találta a dolgot. Megtanulta kezelni, hiszen igazán megszerette Wolframot, nem is próbálta volna megváltoztatni, ő egyszerűen így volt Wolfram és kész. De itt volt még ennek a jegyességnek a kérdése. Yuuri, még ilyen hosszú idő után se tudta eldönteni, hogy a fiú valóban komolyan gondolja-e dolgot, mert saját részéről ő még mindig rossz tréfaként kezelte azt a balul elsült pofont és következményeit. Szerette Wolframot, de nem úgy, mintha a jövendőbelije lenne, hanem mint egy nagyon, nagyon jó barátot, akiben megbízott, de semmi több. Kicsit zavarta a dolog, mert, ha a dacos fiú nem gondolja komolyan, akkor mért esik neki mindenkinek, aki 5 méternél közelebb jön hozzá? Sőt nem is kell, hogy jelen legyen bárki illető, elég egy ismeretlen nevet kiejteni előtte és máris „feltevésekbe" bocsátkozik Yuuri esetleges hűtlenségét illetően. Ha pedig komolyan gondolja… ez volt az a téma, amiről reggel majdnem beszélni kezdett Konraddal, de aztán meggondolta magát. Lehet, hogy rajta kívül senki nem veszi igazán komolyan ezt az egészet. Ha a semmiért vonná felelősségre Wolframot, tiszta hülyét csinálna magából. Kezdett kétségbeesni, hogy még mindig szinte alig ismeri saját országának szokásait.
Tűnődéséből az rázta fel, hogy a társaság megérkezett az ebédlőbe, ahol már terített asztal várta őket. Az étkezés igen vidáman zajlott, mint minden, amihez Yuurinak általában köze volt. A fiú, mintha teljesen elfelejtette volna az előbbi vitát, felhőtlenül csevegett mindenkivel; Greta, mint minden gyerek, vidáman mondta a magáét, Wolframmal egyetemben, így a reggeli végeztével mindenki elégedetten indult a dolgára, az egy Yuurit kivéve, akit sem játék, sem edzés nem várt, csupán a mazoku történelem kérlelhetetlen tényei, rengeteg névvel és sok évszámmal megtűzdelve. Nem is csoda, hogy úgy indult meg az átszellemült arcú Günter nyomában, mint az elítélt a bitófa felé vezető úton. Konrad biztatóan rámosolygott, és észrevétlenül a füléhez hajolva belesuttogta:
-Kitartás!
Yuuri megeresztett felé egy igen savanyúra sikerült mosolyt, de hát nem tehetett róla, pillanatnyilag nem telt tőle több, amit meg is érthetünk, elvégre senki sem ugrálna örömében, ha az elkövetkezendő pár órára nem lenne más kilátása, mint Günter társasága. Persze Yuurinak semmi baja nem volt a férfival, nagyon kedvelte, de ha sok időt kellett egyszerre vele töltenie, általában megfájdult a feje.
-Jaj, Heika, már alig vártam, hogy végre kettesben maradjunk, hogy tovább evezhessünk hőseink dicső tetteinek tengerében.
Na erről beszéltem. Amikor ilyen terjengősen kezd beszélni, akkor a legrosszabb. –kókadt le Yuuri feje, de mivel semmiképpen nem akarta megbántani a férfit, aki igazán nem is érdemelte volna meg, legkellemesebb mosolyát öltötte fel és (tettetett) lelkesedéstől csepegő hangon felelte: -Hát persze, már én is alig várom. Más vágyam sincs, mint harmadik Nemtudomhogyishívják hadvezér csatáiról hallani. Meg arról a másikról, arról az izé nevűről…
-De Heika! Harmadik Terras Ailub volt az ország egyik leghíresebb…
Yuuri kb. idáig volt képes odafigyelni. Mindig így ment ez, hiába határozta el, hogy most aztán tényleg Günter minden szavát inni fogja, pár mondat után már jó pár mérföldnyire jártak a gondolatai, a férfi végeérhetetlen szóáradata, hangjának zsongása, pedig nemhogy zavarta, sőt, inkább még fokozta ezt a hatást.
Jóég, mi lesz így velem, pedig még a szobáig se értünk el. –elmélkedett leverten, és csakugyan, még csak a tanulószobának kinevezett helyiség felé vezető útnak felét tették csak meg, amikor hirtelen közeledő léptek zaja ütötte meg a fülüket. Két szempár fordult hirtelen hátra: az egyik reménykedőn, a másik bosszúsan. (és persze mondanunk sem kell, melyik pillantás, kihez tartozott, igaz?) Nem is kellett soká várniuk, hogy megpillantsák Wolframot, pár pillanattal később a fiú már ott is állt előttük és Yuurihoz intézve szavait, megszólalt.
-Valamit meg kell beszélnünk. –mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
Yuuri, mint mindent, ami elodázhatta a tanulás pillanatát, örömmel fogadta a kijelentést, mert tudta, hogy ha a szőke hajú katona ilyen hangsúlyt használ, akkor nincs mese, engedelmeskedni kell neki, ezért nem is teketóriázott és kezénél fogva arrébbrángatta Wolframot, hogy megejtsék a beszélgetést.
-Bocsi Günter! De mindjárt utánad megyek. Te nyugodtan menj csak előre, pár perc és én is ott vagyok.
-De Heika…!!! Ugye nem fogsz meglógni nekem, mint a múltkor is! Több órát szaladgáltam utánad, és a kétségbeesés, már csaknem bekebelezte a szívemet! –szavalta a férfi könnyes szemmel.
-Nincs rosszabb, mint mikor ilyen terjengősen kezd beszélni. –motyogta Wolfram az orra alatt, hogy csak Yuuri hallhatta meg, aki saját gondolatainak visszhangjára, zavartan felnevetett.
-Nem, Günter, ígérem, mihelyt végeztünk Wolframmal, azonnal utánad megyek. Becsszóra! –mondta legkedvesebb hangján, és a hatás nem is váratott magára.
-Oh, Heika! Én már…
-Jó, jó, jó, tudjuk, csak indulj már! –toppantott Wolfram türelmetlenül.
-WOLFRAM! Ne légy már ilyen mogorva, Günterrel. –feddte meg gyengéden a fiút Yuuri, mire az csak dacosan elfordította a fejét, Günter viszont vidáman továbbindult, sokkal jobban érezve magát, hogy a Maouja megvédte.
Mikor végre köpenyének csücske is eltűnt a sarkon, a két fiú szinte egyszerre sóhajtott hatalmasat, amin aztán nem állták meg, hogy pajkosan össze ne kuncogjanak.
-Szóval mi volt az a fontos dolog, amiről beszélni akarsz velem. –kérdezte Yuuri kíváncsian.
-Ugye nem felejtetted el, hogy Gretának hamarosan itt a születésnapja?
-Hát persze, hogy nem! Hogy felejthettem volna el, hiszen ő az egyetlen lányom.
-Lányunk! –vágott közbe élesen Wolfram.
-Persze, persze! Én is úgy gondoltam. –sietett megnyugtatni Yuuri és megveregette a vállát. –Á, biztos az ajándékról akartál beszélni igaz? Van már ötleted?
-Nos, van valami, de ez inkább amolyan előajándék féle. –görbült felfelé a szőke hajú fiú szája is.
-Ha? Milyen előajándék? Mondd el, mondd el!
-Nos van ez a vándorcirkusz… nemrég érkeztek, és Greta nagyon szeretné megnézni őket. Arra gondoltam, holnap elmehetnénk együtt. Csak mi hárman.
-Az jó lenne! –ragyogott fel Yuuri szeme, de aztán szinte azonnal el is kedvetlenedett –De Konrad és Gwendal biztos nem engedik, hogy csak hárman menjünk. Tudod, a mostani helyzet…
Wolfram a kifogást hallva először méltatlankodni akart, de szinte rögtön belátta, hogy a fekete hajú fiúnak igaza van. Pár hete, mióta Shinou gondjának kérdése megoldódott, viszonylagos béke köszöntött az országra. Most, hogy semmiféle halálos veszedelem nem függött Damoklész kardjaként a fejük fölött, végre hozzáláthattak Yuuri és Julia egykori legnagyobb vágyának megvalósításához, vagyis az ember-mazoku barátság tényleges megformálásához. És remekül ment a dolog!
Yuuri, karöltve segítőtársaival, és azokkal az emberekkel, akikkel máris jó viszonyban voltak, találkozóról találkozóra járt, területről területre igyekezett, hogy meggyőzze a még kételkedőket, hogy a mazokuk nem azok a szörnyetegek, akiknek több száz éven át lefestették őket. Mikor már úgy tűnt, hogy minden úgy megy, mint a karikacsapás, Gwendal éles szemű kémei jelentették egy olyan csoport mozgolódását, akik a „kételkedők"-nek nevezték magukat és tüntetőleg a mazokuk és főleg a Maou ellen kezdtek áskálódni, megpróbálva tönkretenni mindazt, amit Yuuri hetek keserves munkájával elért. Szerencsére nem találtak annyi követőre, mint hitték, de megfogadták, hogy nem nyugszanak, amíg be nem bizonyítják, hogy a Maou és minden mazoku hazug, valamint mindeféle fenyegetéseket helyeztek kilátásba, ami akár mulatságos is lehetett volna, ha nem kaptak volna arról híreket, miszerint néhány emberi országban megtámadtak olyan mazokukat, akik pont a jó kapcsolat kialakítása végett vállalkoztak, hogy odaköltöznek. És akik beszámolhattak a bántalmazásról még azok voltak a szerencsések, voltak, akik máig sem kerültek elő. Shin Makokuban ugyan még nem jelent meg ennek a csoportnak egyetlen képviselője sem, de Gwendal nem szeretett semmit sem a véletlenre bízni és azonnal megkettőzte az őrséget, Konrad pedig sasszemekkel figyelte Yuurit és megkérte, hogy ne mászkáljon el a városban egyedül, ha legalább ő nincs mellette.
-Persze… -fújt egyet csalódottan. –Erre gondolhattam volna, de… -itt elharapta a mondatot és füle vége árulkodóan pirulni kezdett, arra, hogy majdnem kimondta…
-Ahá! De annyira fellelkesültél, hogy örömet szerezz Gretának, hogy semmi mással nem foglalkoztál, igazam van? –egészítette ki a be nem fejezett mondatot Yuuri, és felkuncogott, mikor látta, hogy immár Wolfram egész feje lángolni kezd. Yuuri mindig is aranyosnak találta, hogy mennyire igyekszik a másik a komoly, megközelíthetetlen katona álarca mögé bújni, holott valójában igazán lágyszívű volt, különösen, ha Gretáról volt szó.
-Egyáltalán nem ezt akartam mondani. –förmedt rá Yuurira Wolfram magából kikelve, de még mindig vöröslő ábrázata elárulta, hogy igenis erre gondolt.
-Naná, hogy nem! –vágta rá Yuuri felfelé görbülő szájjal –Szóval akkor mi legyen? Greta már nekem is újságolta ezt a cirkuszt, biztos csalódott lenne, ha végül nem mehetne el. –tűnődött.
-Nos, akkor nincs más lehetőség, elmegyünk Konradékkal együtt. Nem lesz olyan családias, de ha nincs más mód…
-Igazad van. Különben is: minél többen vagyunk annál boldogabb lesz a nap!
-Nem látszol csalódottnak! –jegyezte meg Wolfram. –Mostanában mintha nem szeretnél a közelemben lenni.
-Hogy mi? –lepődött meg a másik. –Ezt meg hogy érted? Szerintem nem töltöttem veled kevesebb időt, mint azelőtt bármikor.
-Nem? És mikor múltkor több mint másfél hétre eltűntél? –emelte fel Wolfram a hangját.
-Az más volt! –sóhajtott lemondóan Yuuri, hogy már megint itt kötöttek ki. –Néha-néha haza is kell mennem, hogy a családommal is töltsek egy kis időt. Még így is sokkal többet vagyok itt, mint odahaza.
-Odahaza? Neked most már itt van az otthonod. Nem azt mondom, hogy soha ne menj vissza, de Gretának olyan apára van szüksége, aki nem tűnik el időről-időre, hogy ki tudja, mikor kerüljön csak elő újra. –ült fel Wolfram a vesszőparipájára.
-Egyáltalán nem vagy fer, hogy ezt vágod a fejemhez! –jött ki most már Yuuri is a sodrából. –Ha nem töltenék veled mostanában annyi időt, mint szoktam, ami megjegyzem nem igaz, akkor annak az lenne az oka, hogy akárhányszor elkezdünk beszélgetni, mindig valami buta vitába torkollik a dolog. Erről a hazamenős kérdésről pedig nem akarok újra vitába szállni veled!
Yuuri „igazi otthonának" kérdése, mindig is parázs veszekedések termőtalaja volt kettejük között, már nagyon nagyon régóta. Mióta Yuuri már saját erejéből is képes volt járkálni a két világ között, azt hitte, hogy ez nem kerül szóba többet, de minden jel szerint tévedett. Igazán meghatónak találta, hogy Wolfram ennyire szeretné őt mindig a közelben tudni, de nem tudta, hogy nem képes felfogni a fiú, hogy, amint Konrad olyan találóan megjegyezte: „két világ között őrlödni" nem olyan egyszerű.
-Felőlem! Ha nem akarsz beszélni, akkor ne beszéljünk róla, elvégre te vagy a Maou! Hogy jövök én ahhoz, hogy vitába szálljak veled! –tört ki Wolframból, de szinte azonnal meg is bánta, ahogy kimondta, mert érezte, hogy ezzel kicsit elvetette a sujkot.
-Értem. –sütötte le Yuuri a szemét. –Ha tényleg így gondolod…
-NEM! Nem így akartam… ezt nem kellett volna. Sajnálom.
Yuuri érezte, hogy a sírás kerülgeti, Wolfram figyelmét se kerülte el a fiú elhomályosuló tekintete, és gondolatban jól seggberúgta magát.
-Yuuri… kérlek, bocsáss meg… -lépett oda hozzá és átölelte. A fiú megrezzent, de szinte azonnal el is engedte magát, mert érezte, hogy Wolfram sem szánja ezt másnak, mint egy amolyan testvéri ölelésnek, és amúgy is szüksége volt egy kis vigasztalásra.
-Nem haragszom… de kérlek, ne vitázzunk tovább. Most ne.
-Igazad van. –engedte el Wolfram és rámosolygott, bár a próbálkozás kissé fancsalira sikeredett, amin Yuuri elnevette magát. Mindketten érezték, hogy ezzel nincs elintézve a dolog, hogy csak elodázzák azt a percet, amikor komolyan le kell ülniük és megbeszélni mindent, de azt is, hogy erre a napra éppen elég volt az összezördülésekből.
-Akkor holnap cirkusz? –váltott Yuuri, visszakanyarodva az eredeti témához.
-Igen, holnap cirkusz. Jobb lesz, ha mész, Günter már biztos a falat kaparja, hogy hol vagy. –mondta a szőke fiú.
-Igen… -eresztett meg egy hatalmas sóhajt Yuuri. –Akkor megyek. Tanulás után találkozunk? Elmehetnénk sétálni, te, Greta és én. A kastélyon belül senki nem akadályozza meg, hogy hármasban legyünk.
Nem is Yuuri lenne, ha nem akarna még ezek után is a kedvemben járni. –gondolta Wolfram keserűen. A másik, mintha kitalálná, mi jár a fejében, megszólalt:
-Figyelj, én ugyanúgy szeretnék sok időt tölteni veletek, mint ti velem, és ha már így van, kifogások helyett inkább cselekedni kell. Van időnk ma délután? Van. Akor mért ne mehetnénk oda, ahova akarunk. Nem mászkálhatunk egyedül a városban? Helyes, akkor maradjunk a kastélyban, elvégre elég nagy ahhoz, hogy akár napokig bújkáljunk benne, és senki ne találjon meg. Szóval mit szólsz?
-Mit szólnék? Azt hogy rendben. És holnap többedmagunkal elmegyünk abba az átkozott cirkuszba. Bár, meg kell mondjam, ki nem állhatom a cirkuszokat. –tette hozzá, hogy nehogy már túl engedékenynek tűnjön.
Ekkor Yuuri tűnődő pillantással kezdte vizslatni az arcát, majd hirtelen kuncogni kezdett.
-Héj, megmondanád mi olyan vicces? Különben is mit bámulsz? Talán valamit elmázoltam az arcomon?
-Nem csak az előbb pont olyan voltál, mint Duli-Fuli.
A szőke hajú fiú értetlen képet vágott, és ha valaki látta volna, világosan leolvashatta volna róla, hogy mire gondol.
-Az meg ki? Na várj csak, ugye nem valami kis…
-Wolfram, könyörgöm, ne kezd a féltékenykedést, mikor azt se tudod, miről van szó. –vágott közbe Yuuri, mert a jelekből pontosan ráismert, mi következne, ha nem tenné.
-Épp az a baj, hogy nem tudom, miről van szó!
-Jó, ha tudni akarod, ő egy hupikék törpike! –nyilatkoztatta ki kajánul Yuuri. Aztán, még mielőtt a másik magához térhetett volna meglepetéséből, hogy törpnek titulálták, aki ráadásul hupikék is, futásnak eredt.
-Akkor én szólok Konradnak a holnapi programról. –kiáltott utána Wolfram fejcsóválva.
-Rendben! –nyugtázta Yuuri és a két fiú elindult az ellenkező irányba, egyiküknek mazoku csaták, másikuknak törpikék jártak a fejében.