Egy megtört szív érzelmei

Ez a történet a saját írásom, kérlek ne másold! A megjelentetéséből semmilyen anyagi hasznom nem származik. A szereplőket pedig csak kölcsön kértem Rowling nénitől. ;)
Ez a történet az ötödik könyv hátterében zajlik. Bemutatja, miként élhették meg azt az időszakot a másik oldal hívei, és maga Voldemort.

1. Fejezet - Remény

Telihold volt. Fénye bevilágított a terembe, egy kis világosságot teremtve a néma sötétségbe merülő falak közt. A kín és a reménytelenség szinte kézzelfogható volt, a rácsok nem tartották vissza az érzelmeket.

Meggyötört ordítás rázta meg a sötét kőépület falait. Erre már ő is felfigyelt. A hang ismerős volt, a férjétől jött. A férfitól, akit megismerkedésük pillanata óta nem szívlelt. De a származás... Az mindennél fontosabb. Az évek során megszokták egymás jelenlétét, mint ahogy a dementorok is életük részévé váltak. Egy évtized hosszú idő, főleg börtönben.

Patkány szaladt át a csendbe burkolózó cellán. Furcsán mozgott, és mintha csillogott volna az egyik ujja. Amint elért az agyáig ez a gondolat, hátrébb ugrott, éppen elkerülve az emberi alakot öltő Peter Pettigrew-t.

- Bellatrix! Micsoda öröm látni téged! - Kiáltott fel. - A Nagyúr üzent neked.

Egy levelet adott át, melyet elegáns, keskeny betűkkel írtak, és a címzést külön díszítették is. Bella még beszélni akart Féregfarkkal, de az már eltűnt egy sötét lyukban, hogy a fal másik oldalán újra emberi alakot öltsön.

„Bellatrix Lestrange!
Amennyiben ez a levél eljutott hozzád, tudomást vehetsz róla, hogy visszatértem. Nemsokára elmegyek, és személyesen szabadítalak ki titeket az Azkabanból. A legtöbb dementor már a mi oldalunkon áll.
Ne feledd, a mágia hatalom!
Voldemort"

Tehát él! Nem volt hiábavaló a tizenhárom év szenvedés itt, Azkabanban. A holdfényben mindig jobban érezte magát, de most, hogy tudomást szerzett leghőbb vágya beteljesüléséről, mérhetetlen öröm tört rá. Úgy érezte, ilyen reménnyel a szívében nem lehet egyszerű boszorkány. Ő halálfaló, és egy halálfaló büszke rá, hogy a Sötét Nagyurat szolgálhatja! Büszke az ereiben csörgedező tiszta mágusvérre. Újra feléledt, erőre kapott, mintha bájitalt ivott volna.

A Holdra nézett, és reménykedett, mint az elmúlt tizenhárom évben minden holdtöltekor tette. Aludni sem tudott már aznap éjjel. Azon járt az esze, vajon mit szól hozzá a Nagyúr, hogy így megöregedett. Jó néhány ránccal gazdagodott arca, mióta utoljára látta. Ekkor döbbent rá, hogy az elmúlt hónapokban nem látta tükörképét. Hajához kapott, s megbotránkoztató élményben volt része. Fején a hajszálak zsírosak voltak, itt-ott hatalmas csomókban tapadtak fejbőréhez. Az érzés annyira megrémisztette, hogy gondolkozás nélkül tépni kezdte haját. Gúnyos hang hallatszott a háta mögül:

- Azért hagyj meg valamennyit! A Nagyúrnak nem tetszenél kopaszon.

- Narcissa! Hogy jöttél ide? Tudtad, hogy holnap kiszabadít minket a Sötét Nagyúr? Hogy van a családunk? Megölted már az áruló Medát? - A kérdések úgy jutottak eszébe, mintha előre eltervezte volna.

- Elég, elég! Holnap majd válaszolok a kérdéseidre. Addig is... - egy gyönyörűen díszített, ékkövekkel kirakott fésűt adott át nővérének. Bella mohón kapott a hasznos tárgy után, majd látva húga rosszallását, küldött felé egy bocsánatkérő pillantást.

A fésűn kívül sampon, fogkefe és egyéb hasznos dolgok kerültek elő az aranyszőkehajú nő táskájából. Megvárta amíg Bellatrix rendbe hozza magát, majd egy dísztalárt nyújtott át. A ruha éjfekete volt, gallérja sötétlila, ezüst indákkal díszítve. Belülre Cissy kézzel varrta be a Black-címert a mottóval.

- Toujours Pur... - suttogta a visszafojtott sírástól elcsukló hangon.

Végigfuttatta ujjait a kristályokkal kirakott gombokon, az egyszarvúszőrből font csuklyazsinóron, és a zsebre varrt rózsán. Elakadt a szava a meghatódottságtól.