Prológus

Július 29, 1830

A huszonegy éves Antoine Enjolras a Rue Royer-Collard-on sétált a naplementében egyik kezével átkarolva legjobb barátja, François Combeferre vállát, másik kezében puska lógott. Bár koszos volt az arcuk, zilált a ruhájuk, és lassú léptekkel kimerülten beszélgettek, de a széles vigyor az arcukon, és a mégis tavaszias lépteik azt sugallták: bármibe is fektették az energiájukat, minden pillanatot megért.

Kettejük közül Enjolras volt a magasabb, de ennek ellenére ő nézett ki a fiatalabbnak. Szőke hajtincsei rakoncátlanul álltak, élénk kék szemeiben táncolt az izgalom és a tűz, ami újult erővel tölti meg az embereket, mikor azoknak már semmi sem maradt. Combeferre az ellentéte volt; sötét arcú – a déli tartományokból, rövid göndör barna hajjal és mély barna szemeit egy szemüveg mögé rejtve.

- Ez, barátom, egy dicsőséges nap volt – mondta Enjolras és még szélesebb mosoly terült szét az arcán. – Ezen a napon Franciaország polgárai visszavették azt, ami az övék.

Combeferre fáradtan bólintott.

- Feltéve persze, ha mindenki elfogadja a megoldást, csak akkor lehet elkezdeni új kormányt építeni a régi romjaiból.

- Igaz.

- Nagyon különös három nap volt – bólintott Combeferre. – Be kell valljam, több… zűrzavart vártam egy forradalomtól.

Enjolras vállat vont.

- Amikor a zsarnokság és a cenzúra ellen küzdünk, nem lehet a fosztogatás és az ész nélküli rombolás az eszközünk.

- Talán. De gyanítom, nem mindenki látja így.

- Pedig kéne.

Combeferre nevetett, és felborzolta barátja haját, aki menekülni próbált előle.

Elérték az épületet, befordultak jobbra és elérték a tömb közepét, ahol mindketten laktak.

- Most itt hagylak Antoine. Amikor ez az egész kedden elkezdődött, megígértem Élodie-nek, ha vége, meglátogatom. Remélem örül, hogy még élek…- sokatmondóan nézett.

- Te áruló – mondta Enjolras, de vigyorgott. Combeferre hónapokig cserkészgette a csinos lányt, de az mindig szégyenkezve elvonult. Enjolras nem látta, a barátja miért ilyen megszállott, de jó volt boldognak látni.

Combeferre elment. Enjolras biccentett a portásnak, bement a házba, és csak az ágyára tudott gondolni, miközben kettesével szedte a lépcsőket. Reggel óta az utcákat járta pihenés nélkül, és már rég volt otthon. Mikor kinyitotta az ajtót, tudta, még egy darabig nem hunyhatja le a szemét.

A szalon közepén az apja állt.

Olivier Enjolras magas, imponáló férfi volt, akárcsak a fia. A Restauráció alatt tábornok volt, de nyolc évvel ezelőtt nyugdíjba ment, hogy kipihenje a fáradalmait hatalmas birtokán. Sétapálcát tartott a kezében, és sugárzott belőle a méltóság, és a tudat, hogy ő gazdag – és azt akarta, hogy ezt a környezete is tudja. Fia belépésére csak hűvösen nézett, de ott bújkált benne a gőgös düh.

- Üdv, Apám – mondta Antoine bizalmatlanul.

- Antoine – hangja hűvös és kimért volt. – Mi van a kezedben?

- Puska.

- Miért hordasz magadnál puskát, ha szabad kérdeznem?

- Mert harcoltam.

Olivier rezzenéstelen arccal bólintott. – Gondoltam.

A fiú kitartóan nézte az apját.

- Mit csinálsz Párizsban?

- A zavargások híre eljutott hozzánk is. Anyád aggódott a biztonságodért, és én azonnal idejöttem gyorskocsival.

- Látom.

A szokásos – az apa dühös, a fia dacos, de egyik sem mutatta ki. Ilyenkor pár pillanat múlva kiabálni szoktak mindketten. Antoine várta, hogy az apja kioktassa, olyanokkal, amiket már évek óta hallgatott. Ma este azonban Olivier csak ennyit mondott: - Csalódtam benned.

- Apám…

- Nem, fiam, most én beszélek. Kivételes fiatal férfi vagy, tudom, hogy is felejthetném el? Anyád folyton emlékeztet. De mióta Párizsba jöttél, megváltoztál. Vannak ezek az eszméid, ideáid, és nem hallgatsz a józan beszédre! Hiszem, hogy jót akarsz, de amit csinálsz, nem természetes. Király nélkül egy ország olyan, mint a test fej nélkül. Az állam nem működhet szilárd irányítás nélkül – a hangja emelkedni kezdett, de látta, hogy fia arca hogy sötétül, így szünetet tartott. Mély levegőt vett, és nyugodtabban folytatta. – Nem, nem ezért jöttem ide. Nem akarok vitatkozni veled.

Tett egy lépést felé, és a vállára helyezte a kezét. – Az egyetlen fiam vagy, és büszke akarok rád lenni. De ha te ilyen… ilyen buta felkelésben veszel részt, ami nem több, mint egy kis utcai zavargás…

- Van egy hatalmas különbség, Apám, a szedett-vedett lázongás és az egyenhangú Forradalom között.

Olivier behunyta a szemét, hogy lenyugtassa a pulzusát.

- Azt hiszem, fiam – mondta nem sokkal később. – csak egy választást hagysz nekem. Most azonnal hazajössz velem.

Enjolras mosolyogva nézett apjára:

- Nem hiszem. Három hét múlva folytatódik az egyetem, nem hagyhatom itt a tanulmányaimat – megtehette volna. Rengeteg pénz örököse volt, semmi szüksége ügyvédi, jogászi diplomára, de a család szerint mit ér a gazdagság hatalom nélkül? A tudás hatalom. Enjolras ügyvéd akart lenni, és ezzel megfogta az apját, a saját útját akarta járni.

Olivier rosszallóan nézett rá.

- Nem mondom el anyádnak a veszekedésünket, összetörne a szíve.

- Talán erősebb, mint gondolod.

Az apja nem reagált.

- Még nincs vége, Antoine. Nem lázadhatsz fel a korona ellen, a családod ellen következmények nélkül. Eddig próbáltam türelmes lenni, mert azt hittem, jó fiú vagy, de most nem hagysz választást, a jövőben ne várj tőlem megértést.

- Ahogy óhajtod, apám. Tagadj ki, ha szeretnél. Nem tudsz megváltoztatni, mert a szívemben tudom, mi az igaz.

- Nos, akkor nagyon jó ötletet kell kitalálnom, hogy sarokba szorítsalak.

Antoine nem lepődött meg a kijelentésen, az elmúlt három-négy évben nem egyszer hallotta. Most szilárdabb volt, mint bármikor ezelőtt, de úgy gondolta, semmi nem tud semmi olyan tenni, ami megváltoztathatná.

Híres utolsó szavak.