Üdv mindenkinek!

Ez itt a Crossroads folytatása, a második rész. A történet AU, tehát mondhatjuk, hogy napjainkban játszódik, és első rész ismerete nélkül sajnos kissé érthetetlen, úgyhogy ajánlom annak az olvasását ez előtt. (Bocsi.)
Fő párosunk most is Franadáék, ezúttal már mint boldog szerelmesek, de problémájuk persze így is bőven akad, úgyhogy reményeim szerint a cselekményt (az első pár fejezettől eltekintve) nem kell félteni.
Az ajánlás ezúttal a Tiétek, Kedves Olvasók, mert nélkületek nem kezdtem volna bele a folytatásba. Jó olvasást!
(KatieWR, 2013. december 11.)

Crossroads II.

Prológus

Matthew rápislogott a négyrét hajtott, négyzethálós papírra, amire a címet firkantotta fel, aztán a házszámot vizslatta.
- Ez lesz az – szólalt meg a válla felett átnézve Alfred. – Bemegyünk?
- Menjünk – biccentett, és megindultak a rövid bejárón a ház ajtaja felé. Útközben zsebre gyűrte a cetlit, és az idegességtől ökölbe szorult a keze. Biztos volt benne, hogy mit szeretne, de tartott egy kicsit attól, hogy túlságosan belelovallta magát ebbe az utazásba, és végül mégsem sikerül kideríteniük semmit magukról. Rengeteg akadály állhat az útjukba, és ha nem sikerül egy rendes információforrást találniuk, soha nem fog kiderülni, mi az igazság.
Mire feleszmélt, Alfred megnyomta a csengőt. Rávigyorgott, és azt mondta:
- Nem lesz semmi baj. – Ő egyáltalán nem tűnt idegesnek. Finoman hintázott a talpain, de ezt nagyjából bármikor szokta. – Tök profi vagyok idegen házakhoz való becsöngetésben, nyugi.
- Nem vagyok ideges – mormogta.
- Á, dehogy. – A testvére nem hitt neki. Ő sem tette volna. Léptek hangzottak fel az ajtó túloldaláról, mire elnémultak. Zár kattant, a súlyos ajtó kitárult. A néni elkerekedett szemekkel nézett rájuk, és mielőtt bármelyikük köszönhetett volna, keresztet vetett, és felkiáltott:
- Teremtőm, hiszen te Williamsék fia vagy! – haloványan elmosolyodva bólintott, és halkan köszönt. – Te pedig… - fordult Alfred felé, miután elvisszhangozta az ő köszönését: - Jonesék fia! Alfred, igaz? – A szólított felvonta egyik szemöldökét, arcán meglepettség tükröződött.
- Engem is tetszik ismerni…? – kérdezte zavartan.
- Még szép, hogy ismerlek, édes fiam, pólyás korod óta! – hökkenten meredtek egymásra.
A néni a Williams házaspár szomszédja volt, a kisvárosban született, és ötven éve abban a házban lakott. A dolog egyre bonyolultabbnak hatott. Mégis mit kerestek Alfred szülei a környéken? Ők az Államokban éltek, nem Kanadában!

~*CrossRoads*~

Arthur épp a konyhából tartott az emeletre, hogy megnézze, mégis mi a fenét művel fent azaz ostoba öccse. Túl csendben van, és ez, évek tapasztalatával a háta mögött, csakis rosszat jelenthet. Hallotta nyílni a bejárati ajtót, érdeklődve fordult vissza abba az irányba, és egy pillanatra meglepődött, aztán gyorsan (és figyelmesen) végigmérte az érkezőt. Napszítta szőke haj, átlaghoz képest barna bőr, lila szemek. Szóval Matthew az. Aki halkan szipog egyet, és aztán szinte csak suttogva köszön.
- Ne haragudj, hogy nem szóltam, hogy jövök, de kikapcsoltam a telefonom – tette hozzá halkan.
- Semmi baj – válaszolta rögtön. – Mi szél hozott? Nem vártalak, majd csak szeptemberben. Hé, te sírsz? – A fiú gyors mozdulattal megtörölte a szemeit, és megrázta a fejét.
- Csak… csak hazajöttem. Pár nap… nem foglak zavarni – ígérte, és olyan szárnyaszegettnek tűnt, mint utoljára… Hagyjuk.
- Nem zavarsz – jelentette ki gyorsan. – Na, gyere csak be. – Aprót biccentett. Vékony pulóver volt rajta, és a hátizsákja, semmi más. Több cuccal szokott érkezni, ha hazajön. Valami nincs rendben.
- A franc, oda a meglepi – jegyezte meg a hang a lépcső felől. Látta összerezzenni Matthew-t, és ahogy odakapta a fejét. Arca meglepetésről és hitetlenkedésről árulkodott.
- A-Alfred…? Mit… mit csinálsz te itt? – kérdezte halkan, ahogy elindult felé.
- Hazaugrottam – volt a válasz. – Hé, mi baj? – kérdezte, ahogy jobban megnézte magának, mire testvére odavágtatott hozzá, és szorosan megölelte, vállai megrázkódtak. Alfred a hátát simogatta és csúnya pillantást küldött felé. Válaszul eltátogta, hogy nem mondott semmi rosszat. – Gyere, felmegyünk, és elmesélheted, mi bánt – mondta neki halkan, csitítóan, olyan szeretettel a hangjában, hogy egy pillanatig komolyan azt kívánta, bárcsak helyet cserélhetne a másik öccsével. A kék szemek felé sem pislogtak, csak felterelte a lépcsőn.
Alfred jó egy óra múlva baktatott le a fokokon, komor ábrázattal.
- Matt alszik – tájékoztatta. – Elkérhetem a telefonodat?
- Mi van a tiéddel? – kérdezte, miközben a zsebeiben kezdett keresgélni.
- Még nem váltottam szolgáltatót, a washingtoni számommal kicsit necces lenne innen Párizsba telefonálnom – hangzott a magyarázat.
- Mi van azzal a borvedelő idiótával?
- Matt látta valami csajjal. Francis érdekében remélem, hogy ki tudja magát magyarázni, különben kénytelen leszek a Temzébe dobni a hulláját.
- A Szajnába – javította ki reflexszerűen. – A Temze itt van.
- Nekem aztán tök nyolc – rándította meg a vállait. A belenyugvók sóhajával nyújtotta át a készüléket. – Gondolom, nincs meg a száma…
- Az F betűnél keresd, értelemszerűen – morogta.
- Megtartottad? De cuki! – vigyorgott rá a fiú gúnyosan.
- Még egy szó, és telefonálhatsz a saját számládra! – figyelmeztette. Alfred nem törődött vele, csak nekidőlt a kanapé háttámlájának álltában, tárcsázott, és a füléhez emelte a telefont. Maga volt a megtestesült lazaság.
- Halihó, Francis! – rikkantotta élénken a telefonba. Arthur megforgatta a szemeit. – Na figyu, az a szitu, hogy vagy idehúzod a segged, és megmondod Mattnek, hogy nem csaltad meg, vagy a hétvégén már fogócskázhatsz a halakkal a… folyóban. Vágesz? Szia! – vigyorogva átnyújtotta a telefont. – Tess', tíz másodperc. Majd vedd ki a közösből az árát – ezzel a zsebéből előhúzta a saját készülékét, és még azelőtt fogadta a bejövő hívást, hogy a csengőhangja megszólalhatott volna. Francis volt az, természetesen.
Ezúttal tovább tartott az eszmecsere, úgy két percig, ami után Alfred elégedetten süllyesztette farmerja zsebébe ultramodern készülékét.
- Nna, Franc' úgy három órán belül itt van, vendégszoba nem kell neki, csak parkolóhely. Matt nálam alszik, szóval akkor én… - Elhallgatott a mondat befejezése előtt, de értette, mit akar.
- Rendben – hagyta rá. A fiú bólintott, aztán felvágtatott a lépcsőn. Arthur sóhajtott egyet, és biztos volt benne, hogy nem fog unatkozni az elkövetkezőkben.