Elolvastam néhány FanFic-et az évadzárás után, amik nagyon tetszettek, és be is indították a fantáziámat. Azt hiszem ez lesz a legjobb módja annak, hogy kibírjam a nyarat új részek nélkül. : )Ez az első írásom.

Gondolom az utolsó résszel kapcsolatban mindenkinek más a véleménye, nekem nagyon tetszett, különösen az a rész, amikor Brennen megkéri Booth-t, hogy most az egyszer ne legyen hős, inkább vigyázzon magára. Az én történetem ebből a mondatból fog építkezni, remélem sikerül!

„Dr. Brennan! Dr. Brennan! Hallgassa a műholdas rádiót! Afganisztánról beszélnek! Booth ügynök is ott van! Ooh, ez olyan romantikus!" – kiáltotta Daisy túlságosan is lelkesen.

„Miss Wick! Kérem a kezében lévő lelettel foglalkozzon. Túl értékes ahhoz, hogy a felesleges lelkesedése miatt valamilyen kárt tegyen benne."

Persze Brennan csak kívül volt ilyen hűvös és látszólag érdektelen. Ugyanis amint meghallotta, hogy Afganisztánról van szó, minden figyelmét a bemondó szavainak szentelte.

Már lassan hat hónap telt el azóta, hogy utoljára látta a társát a repülőtéren, és megbeszélték, hogy egy év múlva találkoznak a kávés kocsinál. Akkor még nem gondolta, hogy a távolság ennyire elviselhetetlen lesz. Nem gondolta, hogy ennyire fog hiányozni neki Booth. Azért vállalta el ezt a munkát, hogy tisztázza az érzésit, és tiszta fejjel tudjon gondolkodni. Ha Booth-szal volt mindig elgyengült egy kicsit az átható tekintetétől, de racionálisnak kellett maradnia, hiszen ők társak és túlságosan sokat jelent neki a barátságuk ahhoz, hogy csak úgy belevágjon egy kapcsolatba, ami tönkretehet mindent.

A gondolatait a bemondó szavai zavarták meg: „Értesüléseink szerint az afganisztáni fegyveres kiképző táborban iszlám szélsőséges merénylő robbantott. A robbanásban négyen életüket vesztették, körülbelül tizenöten súlyosan, kilencen pedig könnyebben sérültek meg. Néhányuk állapota kritikus."

Hirtelen éles fájdalmat érzett a mellkasában. A szavak értelme nem jutott el először a tudatáig, de szinte érzte, hogy valami nagyon rossz történt. „Ez lehet az amiről Booth beszélt nekem mindig. A szívem. De hogy lehet, hogy ennyire fáj, mikor ez csak egy halom izom, amely mozgatja a vért a testemben?" – gondolta magában.

„Dr. Brennan!" – hallotta Daisy-t – „Ugye Booth ügynök nem abban a táborban volt? Úristen! Ha az én Lancelot-om lenne ott, biztosan azonnal odamennék! Belehalnék, ha elveszíteném őt! Dr. Brennan, maga mit fog csinálni? Nem maradhat itt, el kell oda mennie, hogy megbizonyosodjon arról, hogy minden rendben van! Nem történhet semmi, hiszen maguk összetartoznak. Dr. Brennan! Szívesen segítek magának bármiben, akár helyettesítem is, ha erre lenne szükség!"

Brennan szinte alig hallotta amit a gyakornok mondott neki, annyi minden kavargott a fejében. Mit tegyen? Menjen? Ne menjen? És ha Booth-szal történt valami? Nem biztos, hogy képes lesz feldolgozni azt, ha valami baja esett, és mi van, ha esetleg…? Nem, az kizárt dolog, hiszen megígérte, hogy óvatos lesz! Életében először fordult elő, hogy nem tudott tisztán gondolkodni, és az érzései vették át az irányítást a gondolatai felett. Már kétszer majdnem elveszítette a társát, ez nem fordulhat elő megint…

Megpróbálta elnyomni az érzéseket és a kezében lévő csontokra összpontosítani, hátha így sikerül higgadtnak maradnia. Nem akarta, hogy a munkatársai meglássák rajta a félelmet, egyébként is, ha valamit észrevesznek, akkor magyarázkodnia kell majd, és ez volt az utolsó dolog, amit most akart. Úgy döntött, hogy alszik rá egyet, és majd reggel, kipihenten eldönti, hogy mit csináljon, mert nem akart elhamarkodott döntést hozni.

Természetesen a pihentető alvásnak nyoma sem volt. Nem tudott elaludni, amikor pedig végre sikerült, rémisztő álmok gyötörték. Mindegyikben Booth-t látta, gyakorlatozás közben. Ő is ott volt, és látta, hogy mire készül a merénylő, de akárhogy futott, hogy figyelmeztesse a férfit, sehogy sem sikerült közelebb jutnia hozzá. Amikor pedig végre odaért, már túl késő volt.

Verejtékben fürödve kelt fel. Még sötét volt kint. „Nem aludhattam túl sokat." – gondolta. Mivel már minden álom kiment a szeméből, úgy döntött, hogy összepakol egy táskányi ruhát, és akármennyire is ellenkezett ez az elveivel, elhatározta, hogy elmegy Afganisztánba. Általában csak akkor kezdett bele valamibe, ha már minden biztos volt, így nem érhették meglepetések. Szerette a tényeket, ezek megbízható pontok voltak az életében. Soha nem hazudtak és csalódást sem okoztak. Attól sem kellett félnie, hogy elveszíti őket, hiszen a tények nem változnak, mindig ugyanazok maradnak.

Természetesen mielőtt elindult, át kellett adnia valakinek az ásatást. Mivel ő volt a vezetője ez nem jelentett gondot, de meg kellett várnia a reggelt. Úgy érezte, hogy vánszorognak a percek. Minél több idő telt el, annál jobban vágyott arra, hogy végre úton legyen. Félt attól, hogy úgy jár, mint az álmában. Nem akart későn érkezni.

Végre elérkezett a reggel, és Brennan egyből Daisy sátrához sietett.

„Ms. Wick! Kérem, jöjjön ki! Szeretnék kérni magától valamit!"

„Egy pillanat, rögtön készen vagyok! Mi történt, Dr. Brennan? Hát mégis elmegy? Gondoltam; én is biztosan ezt tenném! Mi annyira hasonlítunk egymásra Dr. Brennan.."

„Kérem!" – szakította félbe Brennan – „Meg szeretném kérni, hogy vegye át a helyemet néhány napra, mert el kell utaznom. Legyen körültekintő és óvatosan bánjon a leletekkel. Nemsokára visszajövök, és utána minden visszaáll a régi rendszerbe. Most pedig megyek. Jó munkát, Ms. Wick!"

„Ó, Dr. Brennan…"

„Miss Wick!" – ezzel megfordult, és elindult az egyik Jeep-hez, amivel el tudott menni a legközelebbi városba.

A repülőút hosszú és kimerítő volt. Mivel már nem volt hely az első osztályon, kénytelen volt a turista osztállyal megelégedni. A múlt éjjeli álmai újra és újra leperegtek előtte. Nem mert elaludni, mert attól félt, hogy valami még rémesebbet fog látni. Eszébe jutott az az álom is, amit a Grave Digger tárgyalása előtt látott. Akkor sem sikerült megmentenie Booth-t. Tudta, hogy az álom csak fikció, de különös módon ez most nem nyugtatta meg.

Amikor megérkezett a kordonokkal elkerített, felrobbantott táborhoz, egy mogorva katona megállította.

„Hölgyem, ez a hely nem turista látványosság. Meg kell kérnem, hogy…"

„Dr. Temperance Brennan vagyok, törvényszéki antropológus. Meg kell tudnom, hogy hol van Booth! Kérem álljon félre!"

„Asszonyom, maga a felesége? Csak a hozzátartozóknak adhatunk ki információt."

„A társa vagyok, öt éve együtt dolgozunk! Mi történt vele? Nem küldhet el csak úgy, maga… maga… Akkor is be fogok menni! Vannak kapcsolataim az FBI-nál!"

„Hölgyem, ez Afganisztán, itt az FBI egyáltalán nem illetékes. Kérem, azonnal hagyja el a területet, különben hívnom kell a felettesemet, hogy tartóztassa le magát."

Brennan úgy érezte, hogy becsapták. Hiszen öt éve dolgoznak együtt, ez mégiscsak jelent valamit… Mi lett volna, ha nem mond nemet azon a bizonyos estén, ha nem vállalja el a Muluku- szigeteki kutatást? Ez a sok ha… Egyre kevésbé ismert önmagára.

Már órák óta ott állt a tűző napon, tehetetlenül, kétségekkel és félelemmel telve. Senki nem foglalkozott vele, ami érthető volt, hiszen éppen most robbantották fel tábort.

Hirtelen ismerős hangra lett figyelmes.

„A használhatatlan törmeléket ide rakják, amit még felhasználhatunk azokat ide! Siessenek!"