Általában nem szoktam rohanni, de most sietnem kell, ha oda akarok érni a könyvtárba még zárás előtt. Szükségem van néhány könyvre a pénteki előadásomhoz, és már ma este el akarom kezdeni a munkát. Viszont még így sem akartam kihagyni a mai jógát. Szükségem van rá, azon kevés dolgok közé tartozik, ami tartja bennem a lelket. Ebből kifolyólag viszont végig kell rohannom az egész városon, és még így is nagyon ki van számítva az időm.

Még negyed óra van a nyitvatartásból, mikor beesek, így a könyvtáros srác meglehetősen csúnyán néz rám, mikor a segítségét kérem. Ennek ellenére készségesen jön velem, és bogarásszuk a könyveket. Mikor az utolsó könyvemet keresi, magamon érzem a fürkésző pillantását. Mintha mondani akarna valamit, csak még nem döntötte el, hogy kinyögje-e.

- Professzor úr… – néz rám egy kicsit félénken, mikor a kezembe adja a könyvet. – Maga ismeri Anthony Flinnt, igaz?

Félrenézve veszek egy nagy levegőt. Nem szívesen gondolok Anthonyra, és arra a kis afférra, ami köztünk volt. Illetve… ő szeretett volna, hogy legyen. Azóta nem beszéltünk egymással, és ha esetleg ő volt a kölcsönző pultban, akkor is csak a köszönésre korlátoztuk a kommunikációt. Jobb volt így, elnyomni azokat az indulatos mondatokat, amik kikívánkoztak volna belőlem, ezért inkább nem vettem észre azt az önelégült mosolyt, ami ilyenkor játszott az arcán. Nem szoktam ilyet érezni és mondani, de utáltam emiatt. Nem tudtam, és nem is akartam megérteni bizonyos dolgokhoz való hozzáállását, és kifejezetten felkavart az, amit kérni akart tőlem. És az, hogy nem hallgatott rám, pedig tudhatta, hogy nem a levegőbe beszélek. Előtte sokat beszéltünk ezekről a dolgokról… és a könyvemet is olvasta, amiben eléggé őszintén feltártam az életemet. Ennek ellenére még csak meg sem hallgatott. Ennél többet viszont nem tehettem az ellen, hogy a saját végzete elé rohanjon. Felnőtt ember, joga van úgy tönkretenni az életét, ahogy akarja. És sikerült is neki, hála annak, hogy amit mondtam, az egyik fülén bement, a másikon ki. Innentől úgy döntöttem, még ha nehéz szívvel is, de leveszem róla a kezem, és élje úgy az életét, ahogy akarja, ha már egyszer sikerült önszántából jól elcsesznie. Mert, hogy sikerült, az biztos, és egyszer erre ő is rá fog jönni. És ahogy azt az utolsó, néhány mondatos beszélgetésünkben mondtam neki, nem szeretnék akkor ott lenni.

Mindez azonban csak néhány másodperc alatt fut át rajtam, majd visszanézek a srácra.

- Tanítottam harmadéven – adok neki kitérő választ.

- Csak… gondoltam… érdekli… Anthony kórházban van – süti le a szemét. Talán nem biztos abban, hogy tudom, Anthony pozitív. De sajnos tudom. Előbb tudtam, mint itt bárki más. Már akkor tudtam, mikor még ő sem volt biztos benne. Akkora idiótaságot csinálni, mint ő… nem maradhat következmény nélkül.

Ennek ellenére az a fene jó szívem összefacsarodik egy pillanatra. Bármilyen idióta a srác, ha kórházba került, eléggé szarul lehet. Hisz nekünk pozitívoknak kórházba kerülni sokkal durvább, mint egy egészséges embernek. És ha már ott vagyunk, sokkal nehezebb kikerülni onnan.

- Mivel?

- Hasnyálmirigy-gyulladás – talál vissza a srác pillantása hozzám, mire megcsóválom a fejem. Hamar elkapta a kölyköt, de mondjuk, ha mostanában is úgy áll hozzá, mint régen, nem csoda, és nem sok időt jósolok neki, ahogy korábban sem tettem. Ha még mindig büszke magára, hogy pozitív lett, egy-két év, és a vírus bebizonyítja neki, hogy nem ő az erősebb.

- Az kemény – sóhajtottam, hisz én is átestem már rajta. Nagyon jól tudom, mennyire fájdalmas tud lenni. – Hát… jobbulást neki – mondom, majd még megköszönöm a srác segítségét, és lemegyek a földszintre.

Hazasietek, és gyorsan nekilátok vacsorát főzni, hogy mire a többiek hazaérnek készen legyek, de közben sem megy ki a fejemből Anthony. Bolond kölyök… hát kellett ez neki? Valami őrült elgondolástól vezérelve akkor azt hitte, igen. Mindent megtett érte. Nekem még könyörgött is. Vajon most is azt hiszi, ez valamiféle kiváltság, ahogy fájdalmaktól gyötörve fekszik egy kórházi ágyon, és valószínűleg nincs mellette senki?

Végül megpróbálom elhessegetni a gondolatot, és a jelen pillanattal foglalkozni, ahogy mindig is próbáltam, majd amikor kész a vacsora, fogom a legújabb könyvem kezdeményeit, letelepszem a nappaliban, és próbálok valamit írni.

Csupán néhány sor jön össze, aztán megint a gondolataimba merülök. Felidézek sok régi emléket, Anthonyról, meg arról is, mikor én mentem át azon, amin most ő. Szedjük a gyógyszereket, hogy életben tudjunk maradni, és közben attól rettegünk, hogy mellékhatásként mikor jön egy ilyen súlyos betegség, ami még önmagában is halálos lehet, nem a pozitívságunkkal kombinálva. Rohadtul igazságtalan ez az egész.

Annyira elmerengtem, hogy észre sem vettem, hogy Michael hazaért. Csak arra eszmélek, hogy odajön mögém, és megérinti a vállam.

- Jól vagy, Édes?

- Persze. Miért?

- Már vagy két perce nyomom neked a szöveget, de rám sem bagózol.

- Ne haragudj, Kicsim, elgondolkodtam – sandítok fel rá bűntudatosan.

- Azt észrevettem – kerüli meg a kanapét, és letelepszik mellém. – Valami baj van? Jól vagy?

- Jól vagyok – biztosítom.

- Ben…

- Michael, jól vagyok – forgatom meg a szemem. – Tényleg.

- Csak tudod, két éve is ezt mondtad, aztán két nap múlva bent voltál a kórházban.

- Muszáj ezt eszembe juttatnod? – nézek rá csúnyán, mire elhúzza a száját.

- Bocs. Szóval? Mi van?

- Anthony.

- Mi van vele? – kérdezi bosszúsan, és elég egy név, hogy szikrákat szórjon a szeme. Neki is hozzám hasonlóan kellemetlen emlékei vannak a srácról. Sőt…

- Kórházban van.

- Most erre mit mondjak? – áll fel, és leveszi a kabátját, majd kiviszi a fogasra. A közölt tény sem enyhített a véleményén, amit igazából megértek, csak mégis sajnálom azt a kölyköt. – Mondjam, hogy sajnálom? –kérdezi, miközben visszatér hozzám.

- Michael… - nézek rá engesztelőn.

- Ben… ő akarta ezt – állja mérgesen a pillantásomat.

- Nem ezt akarta. Neki fogalma sincs, mit akart. Teljesen hamis elképzelései vannak az egészről.

- Elmondtad neki. Nem egyszer próbáltál szót érteni vele. Pontosan tudta, mi vár rá.

- Michael, az a fiú beteg.

- Igen, beteg – ül le mellém Michael cinikusan. – De nem a HIV a legnagyobb baja! A legnagyobb baja itt van neki – bök a halántékára Michael, egyértelműen jelezve, hogy változatlanul idiótának tartja Anthonyt. Egyetértek vele, ugyanakkor az együttérzésem nem hagyja, hogy csak úgy átlapozzam ezt a dolgot.

- Akkor is szenved.

- És? Mit szeretnél? Nem vagy orvos, Ben, nem tudsz rajta segíteni, bármennyire szeretnél. Majd a kórházban rendbe hozzák, aztán élhet tovább elégedetten. Pozitívan, ahogy akarta. Amíg élhet.

- De most talán…

- Most talán rájön, hogy mekkora ökörséget csinált? És? Tudsz rajt változtatni? Vagy ő tud rajt változtatni? Annyit mondhatnál neki, hogy „én megmondtam, hülyegyerek!". Ettől jobb lesz bármelyikőtöknek? Ben, kérlek, ne keveredj bele a hülyeségébe még egyszer! Egyszer már majdnem szétugrasztott minket, nem akarom még egyszer ezt átélni.

- Michael, nem akart, és nem is tudott volna szétugrasztani minket. Ahogy először megpróbált megcsókolni, visszautasítottam, tudod jól. Én nem akartam tőle semmit. És ő sem engem akart, csak…

- A vírust, igen tudom – rázza meg a fejét még mindig iszonyodva. – Hát, akkor most legyen boldog! Elérte, amit akart. Pozitív. Viselje a következményeit.

- Michael, kérlek… - nézek rá esdeklőn, de dühösen felpattan mellőlem.

- Nem! Nem érdekel az a kölyök! És téged sem fog! Tudom, hogy akkora szíved van, mint a Himalája, de nem engedem, hogy még egyszer a közelébe kerülj! – mondja, majd elrohan, és bevágja maga mögött a hálószoba ajtaját.

Egy sóhajjal megcsóválom a fejem, de nem megyek utána, hisz tudom, túl ingerült most ahhoz, hogy szót értsek vele. Így inkább az órára nézek, és mikor látom, hogy mindjárt hét, a konyhába megyek, és megmelegítem a vacsorát.

Percre pontosan esik be Hunter, de ma valahogy nincs kedvem számon kérni tőle, hogy merre járt. Jó ideje nem csinált már semmi hülyeséget, így amúgy sincs okom gyanakodni rá.

Elég ramaty hangulatban megvacsorázunk, majd utána inkább rendbe teszem a konyhát. Kicsit elkeseredett, reménytelen, és ebből kifolyólag feszült vagyok, ezért inkább jobb, ha elvonulok a többiektől, mielőtt valamelyikük torkának ugrom, holott nem tehetnek semmiről. Mikor végzek, fogom a könyvtárból kihozott könyveket, és bevonulok velük a hálószobába, és hagyom a kis családomat valami értelmetlen filmen szórakozni.

Tíz körül megyek el fürödni, és ahogy a nappaliban Michael felém nyújtja a kezét, megfogom, és odalépek hozzá egy puszira.

- Mindjárt jövök én is – súgja, aztán még visszafordul a tévé fele.

Fürdés után ágyba bújok, és egy negyed órával később Michael is csatlakozik. Bemászik az ágyba, majd azonnal odabújik hozzám.

- Hogyan segíthetnél, Édes? – néz fel rám. – Az a fiú nem is kér a segítségedből. Régen sem kért.

- Azért én szeretném megpróbálni… - sóhajtok, de közben fogalmam sincs, hogy mit is mondhatnék neki.

- Nem tudlak lebeszélni, igaz? – sóhajt csüggedten.

- Tulajdonképpen magam sem tudom, mit remélek attól, hogy beszélek vele. Talán csak a saját lelkiismeretemet szeretném megnyugtatni… hogy mindent megpróbáltam.

- De ha találkoztok, megint hetekig ezen fogsz gyötrődni – cirógatja meg a karom.

- Majd igyekszem túltenni magam rajta.

- Nem szívesen engedlek oda… de tudom, hogy addig nem nyugszol meg – csóválja meg a fejét. – Látogasd meg, ha annyira akarod. De ne csodálkozz, ha nem jól sül el.

- Nem fogok csodálkozni – ígérem, és igazából még őszinte is lehetek. Én sem várok túl jó hozzáállást Anthonytól, legalábbis ami a régebbi álláspontját illeti. Ha nem bírálta felül azóta sem, akkor még csak meg sem fog hallgatni.

Annak idején nagyon kiborított azzal, hogy mindenáron pozitív akart lenni. Azt hittem, nincs az az épeszű ember a földön, aki ilyen baromságot vesz a fejébe, de aztán kiderült, hogy van néhány.

Meggyőződésük, hogy pozitívnak lenni valamiféle „ajándék", vagy kiváltság, de igazából halvány sejtésük nincs róla, hogy mit jelent. Hogy milyen küzdelem önmagunkkal, a vírussal, a világgal. Én hét év alatt tökéletesen megtapasztaltam ezt. Igaz, hogy hét év alatt csak egyszer voltam kórházban, de azt nem látja senki, hogy mindezt elérni, amennyire csak lehet egészségesnek maradni milyen erőfeszítésbe kerül.

Éjfél fele nagy nehezen sikerül aludnom, de túl zaklatott a lelkem ahhoz, hogy pihenni is tudjak, így már jóval Michael előtt ébredek reggel, ráadásul úgy érzem magam, mint akit összetörtek.

Mikor csörög reggel az óra, Michael is felébred, majd álmosan rám néz.

- Tudod, min tűnődtem?

- Neked is jó reggelt, Kicsim! – csóválom meg a fejem, de nem vesz komolyan, mert csak folytatja a mondandóját.

- Anthony olyan másfél-két éve lehet pozitív, ugye?

- Inkább kettő - gondolkodom el. – Miért?

- Csak azon gondolkodtam el, hogy mennyire vigyázhat magára, ha ennyi idő után már kórházban van? Te jó öt év után kerültél először kórházba, és azóta is jól vagy. Mert komolyan veszed, mert mindent megteszel, amit meg kell tenned. És ő?

- Michael, ez nem csak ezen múlik – csóválom meg a fejem. – Hogy jó-e a koktélja, hogy sűrűn kell-e változtatni a gyógyszereit… ez is nagyon sokat számít. Mert ha igen, az nagyon megviseli a szervezetét is. Olyankor sokkal több a mellékhatás. Kicsim… tudom, hogy haragszol rá…

- Nem haragszom rá – tiltakozik, de még mindig csak úgy süt belőle az indulat.

- Dehogynem. Haragszol rá miattam, és amiatt is, hogy hülyeséget csinált.

- Nem. Csak… - csóválja meg a fejét dühösen. – Tudom, hogy mi mennyire vigyázunk… hogy te mennyire vigyázol rám… hogy nehogy megfertőzz… hogy a gondolataid milyen nagy részét ez tölti ki, és hogy mennyit aggódsz miattam… ez az idióta meg akarta… direkt.

- Michael… Kicsim… mikor elolvastad a novellámat, nem voltál ilyen ellenséges.

- Tudom – sóhajt egy akkorát, hogy beleremeg az ágy. – Mert sajnáltam azt a kölyköt. Hogy vajon milyen elkeseredettség sarkallta arra, amit tett. Most is sajnálom. Tudom, hogy szenved, és még kurva sokat fog szenvedni. És, hogy még fogalma sincs, hogy mi vár rá. Inkább az dühít, hogy lehet ilyen bolond. Hogy nem képes felfogni. És téged féltelek. Hogy megint te leszel, aki a rövidebbet húzza, és te gyötrődsz és kínlódsz hetekig.

- Tudom, hogy igazad van – cirógatom végig a hátát. – Hogy bárhogy is alakul a látogatásom, nehéz lesz feldolgozni. De akkor is meg kell próbálnom. Talán… lenne értelme.

Michael csak sóhajtva megcsóválja a fejét. – Menj! Úgysem tudlak visszatartani. De… légy óvatos! Vigyázz nagyon magadra!

- Úgy lesz, Kicsim. De most már fel kell kelnünk, ha nem akarunk elkésni.

Kimászunk az ágyból, és kimegyünk reggelizni. Hunter már majdnem végzett, csak gyorsan belapátolja a maradék müzlijét, ad mindkettőnknek egy puszit, és már itt sincs.

- Mikor jössz haza? – néz rám Michael.

- Négyig órám van – tűnődök el. – Utána bemegyek a kórházba… aztán… elmegyek jógára… ha lesz kedvem…

- Menj csak. Kell, hogy helyre tegye a lelked. Akkor olyan hét körül itthon vagy.

- Igen, körülbelül. Sietek – ígérem neki, mire rábólint, ad egy puszit, és elindul dolgozni.

Nem túl fényesek a kilátásaim a mai napra, de végül felállok az asztaltól, rendbe teszem a konyhát, majd én is nekiindulok az elkövetkező napnak.