A nyárnak lassan vége lett és már csak egy nap van a tanítás kezdetéig.

A végső csata után, pár ember nem fog visszajönni, az én házamból meg főleg nem, hiszen egy iskolába kell járniuk azzal az emberrel, aki eltávolította a föld színéről a leendő vezérüket. Ha tudnák, mennyivel jobb lett nekik így...

De, hogy is tudnák, mikor a szüleik ezt az életet nevelték beléjük? Majd eljön az idő, mikor köszönetet fognak mondani mindezért Potternek.

Potter... Nem tehetek róla, de mióta hallottam, hogy róla beszél a tanári kar, nem egyszer megfordult a fejemben, vajon mi lehet vele. Nem szabadott volna, hogy ezt tegyék ezzel a gyerekkel. Gyerekkel? Több mindent meg élt már, mint a legtöbb felnőtt, így talán nem a legjobb kifejezés rá.
Inkább egy megtört ifjú férfi, akire az egész világ átpakolta a terheit. És arra nem gondolt senki, hogy bírná el gyenge vállal?

Persze, ha az emberek azt hallják, valaki el teheti láb alól Voldemortot, senkit nem érdekel az illető kora, lelkiállapota, családja, emberek, akiket elveszíthet... semmi... csak az, hogy mentse meg őket.

Nagyon rosszul viselte a rengeteg halál, amit Voldemort hagyott maga után. Rengeteg barátját veszítette el. Sőt, szinte az összeset.

Kíváncsi vagyok változott-e vele kapcsolatban valami a nyáron. Bár, miért lenne így? Ez azért nem ilyen könnyen megy.

– Perselus, egy pillanatra – ránt ki gondolataim közül McGalagony, és én megadóan törődöm bele a következő körülbelül két órás megbeszélésébe az órarendjeinkről.

Reggel a szokásos rendezkedések, mindenki előkészíti a tantermét, órarendet egyeztet, idegesen morog magában. Csak tudnám, hogy, ha mindig ez van, miért kell mindent az utolsó pillanatra hagyni?

Az egész napomat a szobám zárt falai közt töltöm, nem is érdekel, kell-e segítség valakinek valahol. Megtervezem az óráimat, bájitalokat főzök, az előre látható sérülések kezelésére, és olvasgatok a kedvenc fotelomban.

Bár nem sok mindent csinálok, az idő mégis gyorsan telik.

Pontosan egy óra múlva kell megérkezniük a diákoknak.

Az bájitaltan teremhez sétáltok, hogy még utoljára leellenőrizzem, minden rendben van-e vele. Mikor megbizonyosodok róla, hogy tökéletesen olyan, mint mindig szokott, visszamegyek a nagyterembe, és leülök a szokásos helyemre.

Lassan az összes tanár elrendezte apró-cseprő dolgait, és helyet foglalnak a nagy asztal mellett, csak, hogy arról beszélgessenek milyen kilátásaink vannak az új tanévre nézve. Próbálok elég komoran nézegetni a teremben, mert nem szeretnék bekapcsolódni a beszélgetésbe.

Lassan elkezdenek befelé özönleni a felsőbb évesek, elfoglalják az asztalokat, és jókedvű csevegésük a szokásos morajjá alakul át. A mardekárosaim száma valóban megcsappant, de azért maradt pár felsőbb évesem, köztük Draco Malfoy is, akiről fogalmam sincs, hogy mit keres itt. Lassan végigpillantok a griffendéles asztalon is és meglepődve látom, hogy Potter nincs.

Lehet, hogy úgy döntött nem folytatja a tanulmányait? Vagy McGalagony megengedte neki, hogy átiratkozzon egy másik iskolába? Lehet, túl sok neki itt az emlék... Vagy csak egyszerűen nem szeretett volna bejönni az évnyitóra.

Mikor felkelek egy kis ideig nem is tudom, milyen nap van, de aztán beugranak a tegnapi képek, és el kezdek készülődni.

A pincelépcsőkön felfelé baktatva próbálok visszaemlékezni, hány végzős is lett volna az iskolában, ha mind visszajönnek, de sajnos soha nem jutott eszembe, hogy szám szerint tudjam őket. Úgy döntöttem, később összeszámolom a neveket.

Mikor felnézek a földről hirtelen megpillantom a fiút, akiről már annyit gondolkoztam. Megdermedve áll pár lépéssel előttem, és tanakodva néz rám.

– Potter – biccentek félszegen, és várom a reakcióját.

– Professzor – motyogja szinte alig hallhatóan, majd gyors léptekkel odébbáll.

Valószínűleg meglepődött, hogy minden gúnyos megjegyzést mellőztem, és még köszöntem is.

Ha minden igaz, ha végzősökkel lesz az első órám, kíváncsi vagyok, mit fog produkálni a barátai nélkül. És az is nagyon érdekelne, vajon én hogyan fogok viselkedni vele...

Szokásos komor arcommal és lebegő köpenyemmel sietek be az osztályba, megállok az asztalnál és egy apró mozdulattal megjelenítem a táblán az elkészítendő főzet receptjét.

Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, és Potter lép be rajta. Minden szem felé fordul, de ő csak kitartóan engem néz.

– Elnézést, professzor, a gyengélkedőre kellett mennem, mert...

– Értem – szakítom félbe. – Foglaljon helyet.

Megvillan a szeme, majd gyorsan az asztalához siet, elolvassa a receptet, és elindul az alapanyagokért. Erre, mindenki magához tér, és követik őt.

Míg megteszik az első pár lépést, a bájitaltan könyvet olvasgatom, aztán körülnézek az osztályban.

Látom, ahogy Potter csupán megszokásból oldalra fordul, ahol Granger szokott ülni, majd megrázza a fejét, ökölbe szorítja a kezét és komor arccal visszafordul. Bárhogy is próbál erősnek tűnni, ha tudja az ember, mit kell keresnie, meg fogja találni. Nem először találkozom már ilyen esettel... bár az eddigiek valahogy nem érdekeltek.

Nem tudja magát túl tenni a barátai halálán, de hogy is várhatná az ember, hogy ennyi idő után elfogadja?

Pár perc elteltével elindulok szokásos körutamra, az asztalok között.

Vannak nagyon jó főzetek, de páran annyira elrontották, hogy egy pálcaintéssel kiürítem az üstöt, és szólok, hogy kezdjék újra. Mikor Potter asztalához érek, látom, hogyan remeg a keze, az alapanyagok aprítása közben.

– Ha így remeg a kezed, soha nem fog sikerülni – mondom neki halkan.

– Ha nem nézne, lehet nem remegne ennyire.

– Elnézést. – Megmerevedik, és kérdőn néz rám. Pár másodpercig állom a tekintetét, aztán hátat fordítok neki, és Dracohoz lépek.

– Malfoy – nyögöm. –, újra – ürítem ki az ő üstjét is.

Mikor mindenki szépen sorban beadta a főzetét, lassan felállok a helyemről, és Potterhez sétálok.

– Szeretném, ha megjelennél ma hétkor a szobámban. Aztán utána nap hétkor, és másnap szintén. És így tovább...

– Rendben – egyezik bele készségesen.

Nem jó ez így, nagyon nem jó. Az lett volna a normális reakció, hogy villogó szemekkel hozzám vágja, hogy a gyengélkedőre kellett mennie, de nem, ő minden további nélkül elfogadta a sorsát.

Hátrébb lépek egyet, mire felkapja a táskáját, és kisiet a teremből. Dracora nézek, aki egyből odajön hozzám.

– Gyere velem egy kicsit légy szíves – mondom neki, és kitessékelem magam előtt. Egy kihalt folyosóra sétálunk, ahol megállítom.

– Bántottad akár szóban is Pottert? – szegezem neki a kérdést.

– Dehogy is. Csak rá kell nézni, egyből látható, hogy, ha akarnám, egy elejtett megjegyzéssel darabokra törném a lelki világát, de ennyire még én sem vagyok kegyetlen. Túlságosan ijesztő a változás, amin keresztülment.

– Igen – sóhajtok fel.

– Miért kellett büntetőmunkát adnia neki?

– Ezt most hagyjuk. Menj órára.

Pontban hét órakor hallom, hogy kopognak az ajtómon.

– Szabad – kiabálok ki, és előre sietek.

Lassan belép a szobámba, és halkan becsukja maga mögött az ajtót. Rám emeli a tekintetét, és biccent egyet.

– Professzor. Mi lesz a dolgom?

Elindulok a kedvenc fotelemhez és lehuppanok rá, majd intek a fejemmel, hogy foglaljon helyet a kanapén. Meglepődve néz rám, de pár pillanatnyi szünet után teljesíti a néma kérést. Feszengve ül, és a földet kezdi vizslatni.

– Hogy mi lesz a dolgod? Nos... semmi. Igazából szerettem volna beszélgetni veled.

Felkapja a fejét, és lassan megszólal.

– És mégis miről, professzor? – hallom a kétkedést a hangjában, és egyáltalán nem csodálkozom.

– Figyelj. A beszélgetés és a kínvallatás között nagy különbség van, gondolom ezzel te is tisztában vagy. És én az elsőt szeretném, semmi olyat nem kell elmondanod, amit nem szeretnél.

– Akkor talán ne is beszélgessünk.

– Úgy érzed, nem szeretnél nekem elmondani semmit? Mondd, csak, mióta nem beszélgettél már senkivel? Volt valaki, akinek el tudtad mondani, mi bánt? Vagy, hogy mit szeretnél?

– Maga, is jól tudja, hogy nem volt! – Máris jobb. Nem a hideg közöny, nem az a mérhetetlen üresség, hanem felindultság.

– Szeretném, ha beszélgetnél velem, Harry – kérem nyugtatóan.

Halkan felszisszen, és megmerevedik.

– Mióta hív maga Harrynek?

– Hm, nem is tudom – elgondolkodva pillantok a kandallóban égő tűzre. Tényleg: mióta? – Azt hiszem, most óta.

– Remek.

– Potter.

– Már nem is Harry? – biggyeszti le gúnyosan az ajkát.

– Merlinre. Kölykök...

– Ha beszélgetni szeretne, ne sértegessen, kérem.

– Gyerünk, Harry, zúdíts rám mindent.

– Mégis mi mindent?! – csattan fel. – Mit szeretne hallani?! Hogy majdnem meghaltam a csatában? Vagy, hogy az összes barátom az életét vesztette? Vagy, hogy a nagybátyámnál megint csak az undort kaptam? Vagy, hogy úgy érzem teljesen egyedül vagyok?! Mégis mit szeretne hallani, drága professzor? – villogó szemekkel néz rám, ám mikor látja, hogy csak néma csendben ülök tovább, visszakozni kezd. – Elnézést... én... sajnálom, csak...

– Nincs miért bocsánatot kérned. Körülbelül ebben a sorrendben el is mesélhetnéd ezeket a dolgokat.

Megrázza a fejét, és hátradől a kanapén.

– Miért? Miért ilyen rendes velem? És miért pont magának mondjam el?

– Harry, én kifejezetten nem vagyok kedves, csak szeretném, ha nem fojtanád magadba ezeket a dolgokat, mert teljesen tönkre teheted magad. És, hogy miért pont nekem? Mondd csak, ajánlotta már fel valaki rajtam kívül a segítségét?

– Nem – érkezik a rövid és tömör válasz.

Hosszú ideig hallgatunk, és nem akaródzik megtörnöm a csendet. Végül nem is kell.

– Láttam, amint megölik a legjobb barátaimat. – Felkapom a fejem, és a fiúra pillantotok. Ő csak lazán hátradőlve meséli a történetet. – Senki nem volt a közelben, akitől segítséget kérhettem volna, a pálcám nem volt nálam. Bár hirtelen felindultságból neki rohantam a két halálfalónak, de semmi értelme nem volt ugyebár. Lazán ellöktek. Végig kellett néznem, ahogy cruciókat szórnak rájuk, aztán két laza pálcaintéssel megölik őket. Álmaimban még sokszor hallom Hermione és Ron sikoltozását. – Kis szünetet tart és rám emeli a tekintetét. – Tudja professzor, és ott készen álltam arra, hogy Voldemort végezzen velem. Egyáltalán nem gondoltam úgy, hogy túl kellene élnem ezt az egészet. Egyszerűen csak azt akartam, hogy legyen vége ennek az egésznek. Aztán Voldemort harc közben el kezdte mesélni, hogyan fogja megölni a többi embert, akiket ismerek. Egy pillanat alatt változott a véleményem, és újult erővel kezdtem összeszedegetni mindent, amit önöktől tanultam. Csak emiatt sikerült.

Hihetetlenül zavart az az üresség a szemében. Kitartóan gondolkoztam, mivel tudnám ezt megváltoztatni, de semmi ésszerű nem jutott eszembe.

– És én annyira szörnyen érzem magam. Persze, ilyenkor minden annyira egyszerűnek tűnik, hisz a fájdalom ráébreszt, mennyire szerettem, és szeretem őket még most is. De míg volt rá lehetőségem, ezt soha sem mondtam el nekik. Bár visszamehetnék legalább csak egy percre...

– Szerintem a viselkedésedből mindent tudtak... Nem kell, hogy mindig csak azt mondogasd: szereted őket. Sokkal biztosabb, ha a tetteidből tűnik fel nekik.

– Azért néha jólesik hallani, nem? Jó, ha néha kimondja valaki...

– Erről nem tudok nyilatkozni – a földre szegezem a tekintetem, de így is érzem, hogy engem figyel.

– Még soha nem mondta magának senki, hogy szereti?

– Nem – mondom, olyan hangsúllyal, hogy éreztessem vele, nem tetszik a téma.

– Értem. – Lassan felemelem a fejem, és látom, mennyire rosszul érzi magát.

– Mi a baj?

– Sajnálom.

– Harry, itt most rólad van szó. Nem rólam, vagy bárki másról, csakis rólad.

Kezd nagyon zavaró lenni, hogy ilyen távol vagyunk egymástól, és ilyen emelt hangon kell beszélnünk, ezért fogom magam és lehuppanok mellé a kanapén. Egy pillanatra meglepődik, de aztán ismét hátradől, és újra megszólal.

– Tudja, gondolkodtam...

– És min?

– Hogy tulajdonképpen egészen csodálom magát.

– Ezt magyarázd meg kérlek – összeráncolom a homlokom és érdeklődve nézek rá. Még, hogy csodál... inkább utál.

– Hogy is mondjam? Hogy olyan hideg. Minden lepattan magáról, és egyáltalán nem érdekli mások véleménye. Hideg közönnyel tud viselkedni másokkal, és soha nem törik meg. Azt hiszem én is ilyen szeretnék lenni.

Hát ez elképesztő.

– Én meg egyáltalán nem szeretném, hogy ilyen legyél – jelentem ki határozottan. – Harry, én azért vagyok ilyen, mert egyszerűen nincs más választásom. De előtted még ott az egész élet. Nem szabad, hogy besavanyodj. Lesznek új barátaid, akikkel beszélgethetsz...

– Nem – szakít félbe határozottan. – A csata utáni napokban végig azon dolgoztam, hogy felépítsem magam köré a falat, ami eltakar, és nem enged közel hozzám annyira senkit, hogy aztán az elvesztése annyira fájjon, mint a barátaimé fájt.

Ismerős ez a helyzet. Talán túl ismerős is. Tényleg nem szeretném, ha ő is arra a sorsra jutna, mint én...

Nem fogom engedni, hogy így történjen.

– Professzor.

– Igen?

– Ugye azt mondta, ez nem kínvallatás...

– Igen...

– Akkor én most elmehetnék?

– Természetesen.

– Köszönöm. – Lassan felemelkedik a kanapéról és tanácstalanul felém fordul. – Sajnálom, hogy mindent így magára zúdítottam.

Én is felállok, és elindulok az ajtó felé, megvárom, amíg utánam jön, majd kinyitom az ajtót és megszólalok.

– Nem kell bocsánatot kérned, hisz épp ez volt a célom.

Szomorúan rám mosolyog és kisétál az ajtón, ám még utánaszólok.

– Ja, és, Harry, ha terhedre van ez az egész, nem kell megjelenned következő alkalommal.

Nem válaszol, csak tovább sétál, a válla fölött visszaszólva.

– Aludjon jól, professzor.

Aludjak jól... ezek után? Egész éjjel az elhangzottakon fogok gondolkodni. Becsukom utána az ajtót és visszaballagok a kanapéhoz, leroskadok rá és a tenyerembe temetem az arcom. Ilyen egyszerűen nincs.
Még mindig nem értem, miért kellett ennyire tönkretenni ezt a srácot. Hová gondolt Dumbledore, mikor úgy kezdte kezelni, mint egy fegyvert, amivel véget vethet a sok éve tartó szenvedésnek?

Nem, nem fogom hagyni, hogy teljesen magára maradjon. Ez az egész csata, és az előtte lévő közös felkészülések annyira megváltoztatták a véleményemet róla. Valószínűleg ő ezt nem érti, mert még mindig annyira távolságtartó velem, és látom rajt, hogy minden pillanatban azt várja, hogy elküldjem melegebb éghajlatra. De már nem fogom, esetleg csak akkor, ha nagyon hülye lesz. Megpróbálok vele normálisa beszélgetni, hisz már annyira nem olyan, mint régen volt... A rengeteg esemény miatt sokkal tapasztaltabb lett, és, ha nem figyel rá valaki, maga alá temeti a reménytelenség.

És van egy másik dolog is, ami kifejezetten erre késztet. Azt hiszem, reménytelenül beleszerettem a Kis Túlélőbe.

Lassan ballagok a kihalt folyosókon. Bármennyire is szeretnék, nem tudok elaludni. Nem tudom, jó ötlet volt- e ez a beszélgetés Harryvel. Neki mindenképp, na, de nekem? Olyan ösztönöket ébresztett bennem, amiket egyszer már a felkészülés során sikeresen elhallgattattam. De sokkal fontosabb, hogy neki jó legyen, az én problémámat meghagyom későbbre.

Mikor egy alak körvonalát látom kirajzolódni a holdfényben, reménytelenül felnyögök. Minden ellenem van mostanában... Megtorpanok, és kis ideig azt sem tudom, mit csináljak. Eztán győz a józan eszem, és halk léptekkel elindulok felé. Felé, aki teljesen felforgatta már megint az életem, akinek annyira szüksége van most a segítségemre, és, aki soha nem lehet majd az enyém.

– Harry – teszem a vállára a kezét, mire egy apró ugrás kíséretében megfordul. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni.

– Professzor – sóhajt megkönnyebbülten. – Semmi baj, csak épp gondolkoztam.

– Jobb, lenne, ha inkább holnapra halasztanád ezeket a dolgokat. Szeretném, ha maximum fél óra múlva a griffendéles hálóban lennél. Muszáj pihenned...

– Persze, mert biztos az a problémája, hogy aludjak, nem az, hogy már rég elmúlt takarodó...

– Harry. – sóhajtok. – Majd egyszer rájössz, hogy a benned alkotott kép rólam, és a valóság merőben más.

– Már kezd változni a kép, de én makacsul kitartok mellette. Maga szerint milyen, hogy egyik pillanatról a másikra, így változik a véleménye rólam?!

– Nem, Harry, nem egyik pillanatról a másikra. Már egy ideje megváltozott, de most éreztem csak úgy, hogy szükséged van valakire, és ez esetben most én vagyok az a személy, aki segíteni tud neked.

– De miért? – nyögi elkeseredetten. – Miért?

– Mert kegyetlenség, amit veled csináltak. És mert teljesen át tudom érezni a helyzeted. Vagy mert kezdelek megkedvelni. Nem is tudom...

– Annyira... szar most minden.

Akár le is szidhattam volna, amiért így beszél, de csak lassan még közelebb lépek hozzá.

– Azt hiszem, az lett volna a normális reakció, ha sírtam volna a csata után, de nem tettem. Egyetlen egy könnycsepp gördült végig az arcomon pontosan akkor, mikor Voldemort meghalt. Talán a megkönnyebbülés miatt, talán azért mert csak akkor fogtam fel igazán, hogy a barátaim mind meghaltak... nem tudom. De tudja, professzor, most annyira sírni lenne kedvem.

– Most össze vagy törve, és nem tudod mit csinálj, de emlékezz rá, hogy én mindig itt leszek neked, és most is segítek túlvészelni ezt a helyzetet. – Átölelem, és óvatosan a vállamra döntöm a fejét. – És most sírd ki magad.

Még jobban a vállamba fúrja az arcát, szorosan átölel és szinte kapaszkodik belém. Utoljára sóhajt egyet, majd remegve felzokog.

Mikor reggel felébredek, nem is emlékszem, hogy kerültem az ágyamba, de aztán felrémlenek a tegnap este történtek.

Harry, amint a vállamon zokog, aztán elnézést kér, és még mielőtt bármint is mondhatnék, elrohan.

Felkelek az ágyamból és készülődni kezdtek, miközben végig a tegnapi események járnak a fejemben. Mikor nálam volt, annyira erősnek mutatta magát, aztán éjjel, mikor kis sétára indultam és megláttam, annyira törékenynek tűnt. Aztán, mikor zavart arccal, elsietett... annyira szerettem volna mondani, neki, hogy nincs mit szégyellnie, de hihetetlenül gyorsan eltűnt.

Elindulok a nagyterembe, hogy megreggelizzem, de valahogy egyáltalán nem érzem éhesnek magam. A kialvatlanságomnak hála, egyszer eltévedek, de végül sikeresen megérkezem az ajtóhoz. Besietek rajt, és leülök szokásos helyemre, amint ez megtörténik, látom, ahogy a baglyom kecsesen berepül az ablakon. Nem tudom mire vélni ezt az egészet, de mikor előttem landol, gyorsan lekapom a lábáról a levelet, és olvasni kezdem.

Professzor.
Köszönök mindent, amit tegnap tett értem, de nem tudom már meghálálni. Pedig, tényleg sokat jelentett nekem.

Érzem, ahogy összeszorul a gyomrom.

Nem szeretnék a terhére lenni többet, így úgy gondoltam, ez lesz a legjobb megoldás. Lehet, hogy meggondolatlan, és lehet, hogy csak egy ostoba kölyökként fog emlékezni rám, de mindenkinek így lesz a legjobb.
Üdvözlettel:
Harry. Nem Potter, Harry.

Egy pillanat alatt felugrok a helyemről, és kisietek a teremből. Szinte futva teszem meg az utat a csillagvizsgáló toronyig. Hihetetlen gyorsasággal rohanok fel a lépcsőn, és mikor felérek, megdermedek az ajtóban.
Harry a korláton áll, és minden jel arra utal, hogy épp a megfelelő pillanatot várja arra, hogy levesse magát a mélybe.