London rettentően nagy volt, mocskos és zsúfolt. A házak bizarr, ködbe vesző, torz szörnyekként tornyosultak a lelketlen massza módjára hömpölygő járókelők fölé, a sötét mellékutcákban hajléktalanok halálhörgésszerű köhögéseivel vegyült a kutyányi méretű, éles fogú patkányok sivítása. A karácsonyra felszerelt, világító fények a sűrű ködben izzó kísértetszemeknek tetszettek, kegyetlen gúnnyal figyelve, ahogy az utcák szennyes pókhálója lidérces, homályos labirintusként fonta körbe Harryt.

A halálra rémült kisfiú nem tudta, mióta támolyog itt elveszve, de úgy érezte, soha nem találja már meg a nevelőszüleit. Smaragdzöld szemei kétségbeesetten kutatták Vernon bácsi elhízott alakját, Petunia néni szőke loknijait és Dudley hájas, vöröslő arcát.

Harry eleinte fel-alá rohangászott, és egy-egy nagyobb tömegbe kerülve addig kiabálta Dursleyék neveit, amíg be nem rekedt a torka. Egy idő után rá kellett jöjjön, hogy amit csinál az hasztalan, így végigment az összes főúton, úgy okoskodva, hogy azokon biztos megfordul majd az őt befogadó család, de órák teltek el eredmény nélkül.

A reménytelenül elcsigázott, szemüveges fiú egy teljesen ismeretlen, nagy forgalmú utca szélén támolygott, és az egyik kirakatra nézett, amiben drága luxusórák voltak. A sovány Potter gyerek szemei elkerekedtek a döbbenettől, mikor rájött, hogy az aranyozott mutatók mind fél tízet ütöttek, mutatva, hogy már több mint hat órája keresgélt.

Lassan szállingózni kezdett a hó. Harry fájó, merev tagokkal állt a fényesre suvickolt üveglapra meredve, sokkosan kitágult pupillákkal, mozdulatlanul. A nyomasztó félelemmel vegyes düh kivette szívéből éles karmait, és egy elnyomott zugába siklott a törékeny lelkének, ahogy a fiú üres, mély apátiába merült.

– Soha többé nem akarlak látni! – visszhangzott a fejében Vernon üvöltése. A sebhelyes homlokú gyerek jéghideg, érzéstelenre fagyott kezébe temette az arcát. Hirtelen ráeszmélt, hogy nagybátyja talán komolyan mondta ezeket a szavakat, és ettől megindultak a könnyei.

Ő igazán jó akart lenni. Nem ő tehetett róla, hogy a testét takaró, vékony szövetkabát színt változtatott, mikor Dudley horkantva röhögött rajta.

Harry elgyötörten megpróbálta megtörölni a szemét elgémberedett ujjaival, és körülnézett. Látott egy balra nyíló, kisebb utcát, amiben az egyik kapu mellett egy terebélyes pad helyezkedett el. Odavonszolta magát, ügyetlenül kitérve a sietségükben lökdösődő emberek útjából, és lerogyott az ülőalkalmatosságra.

Eddig rá sem eszmélt, mennyire fázott és kimerült, de most úgy érezte, mintha ólomból lennének a tagjai. Eszébe jutott erről egy része annak a bugyuta dalnak a kémiai elemekről, amit a tanáruk játszott le nekik természetismeret órán. Ólom, plumbum, ólom, plumbum.

A majdhogynem kihalt utca összes zaja, minden főútról odahallatszó lépés, ajtócsapódás és kocsizúgás ezt énekelte.

Plumbum, plumbum, plumbum.

Olyan volt, mint a szívverés, egyszerre megnyugtató és félelmetes.

Harry azon kapta magát, hogy reszketve felhúzza a lábait, magzati pózba gömbölyödve, és elfekszik a padon. A hó egyre erősebben szállingózott, és a nagy, puha hópelyhek felfigyeltek a vacogó fiúra. Legalábbis a zöld szemű gyereknek meggyőződése volt, hogy a pihék előbb vették észre őt, és nagyon hálás lett a társaságukért.

A fagyott kristályok mind egyediek voltak, táncoltak a hollóhajú fiúnak, és énekeltek neki, olyan szeretetteljesen, ahogy csak egy anya énekel a gyermekének.

Harry nagyon megkedvelte a hópihéket, és hirtelen szomorú lett, mert attól félt, nem tudja ezt kifejezni feléjük.

– Sziasztok. Szeretlek titeket – suttogott, reményei szerint barátságosan. A pihék válaszoltak, azzal ahogy keringtek a levegőben, és ráhullva a fiú halottian hideg arcára és kabátjára, átölelték. Valamennyien hangosan kacagtak és sikkantottak, mint rengeteg pajkos tündér, boldogan ünnepelve a gyermek szavait.

– Mi is szeretünk. Nagyon szeretünk. Bízz bennünk! Aludj el, és biztonságban leszel.

Harry tudta, hogy nem szabad a hidegben elaludni, de hitt a fehér kristályoknak. Szállingózott köztük egy különösen fényes, nagyon szép pihe, ami valahogy behullott a gyerek szemüvege alá, és megült a dús, fekete szempilláin.

– Hunyd le a szemed – mondta. A hang olyan megnyugtató, és biztonságot sugárzó volt, hogy a fiú azonnal engedelmeskedve elszunnyadt. A barátságos hópehely a szempilláján ült, és vigyázta az álmát.

قول اننى منيح

Helena, bár alaposan elfáradt, a jókedvtől szinte ugrálva sétált hazafelé. A magas kvibli szép arca kipirult a fagytól, mogyorószín haja kuszán omlott le a hátára. Ruhái kopottak és szakadtak voltak, zöld csizmájába fehér foltokat mart a só, amit az addig esett, jelentéktelen mennyiségű hó miatt szórtak ki tonnaszámra. Hátán egy megviselt gitártokot cipelt, rajta ezernyi felvarróval és furcsa, amulettszerű tárgyakkal. Zsebében vidáman csörrentek az érmék, amit ma bőkezűen osztottak a karácsonyi bevásárlást intéző járókelők, ha megálltak a téren meghallgatni őt.

A fiatal nő ugyanis utcazenészként kereste meg a napi betevőre a pénzt. Igaz, rendkívüli tehetséggel nem rendelkezett a gitár pengetésében, de a hangja, akár egy szirén éneke, szinte mindig megbabonázta a nézőközönségét.

Ha jól választotta ki a helyet, és a rend bátor őrei nem zavarták el, annyit könnyen össze tudott szedni egy nap, hogy jóllakjon belőle. Persze ebben az is benne volt, hogy hiába tűnt rizikós vállalkozásnak, folyamatosan törvényt szegni be nem jelentett utcazenészként, Helena furcsán szerencsésnek tűnt a biztos urakkal kapcsolatban. Leszámítva néhány kötekedést, nem tudta miért, de ha eléggé akarta, valahogy a zsaruk békén hagyták. Sőt, ha nagyon koncentrált, nem vették észre, mintha jattolt volna nekik.

Mázli vagy sem, így sokszor olyan sok jött össze, hogy még a lakbérbe is be tudott segíteni szeretett párjának, Ineznek.

Ahogy kedvese az eszébe jutott, Helena arcán automatikusan egy huncut mosoly jelent meg, és letért a szokott útvonaláról, hogy a közeli cukrászdában vegyen a másik kviblinek valami finomat. Nem bírta ki, hogy ne kényeztesse el a finnszőke nőt mindennel, amivel csak lehetett, mert bár nyolc éve együtt éltek, szerelme olyan olthatatlan lánggal égett iránta, mintha csak most ismerte volna meg.

Hullani kezdett a hó, az utca ünnepi égősorai gyönyörűen megvilágították a szállingózó pelyheket a sötét, ködös háttéren. A barna hajú kvibli lelassított, és szórakozottan fölnézett a homályos felhőkre, elmélázva a havazás szépségén. Ezzel sikeresen elérte, hogy néhány sietve haladó járókelő erőteljesen meglökje a vállát. Helena bosszúsan továbbhaladt, és sokadjára elmondta magában, hogy ezért nem szeret városi lenni.

Nagy léptekkel átvágott a főúton, és befordult a cukrászda kevésbé forgalmas utcájába. Rutinosan lépdelt el az ismerős kapuk előtt, és már majdnem el is hagyta őket, mikor a szeme sarkából észrevett egy csillanást.

Akaratlanul is odanézett, és egy gyereket látott a padon feküdni. A kis teremtés palackzöld kabátját és fekete haját majdhogynem belepte már a hó, kerek, szigetelőszalaggal javított szemüvege lecsúszott az orráról. Helena, amint fölfogta mit is lát, azonnal odarohant. A magzati pózban szunnyadó fiútól fél méterre megállt, és zavartan ébredt rá, hogy a csillogás egy hópihéből származik, ami a fiú szempilláján pihen. Elkapta a jelenségről a tekintetét, és a gyerek vállára tette a kezét.

– Hé! Ébredj fel! – rázta meg a fekete hajú fiúcskát reszkető hangon, és a szívébe mart a félelem, mikor az meg sem moccant. Istenek, mi van, ha meghalt? Meg is fagyhatott már ebben a hidegben.

Legszívesebben sikítozni kezdett volna.

Leküzdve a pánikot rögvest lekapta a kabátját, és belecsavarta a sovány gyermeket, majd könnyeden ölbe kapta. Sosem vallotta magát túl erősnek vagy edzettnek, de a hazafelé vezető utat mindent beleadva, rohanva tette meg. Szerencsére nem laktak túl messze attól a bizonyos padtól, így hiába tűnt egy örökkévalóságnak, pár percbe tellett csupán és megérkeztek.

Helena iszonyúan zihálva lassított le a kapu előtt. A gyereket letenni nem akarta, de valahogy be kellett jutni, így egy kissé nevetséges megoldásként lehajolt, és orral nyomta be a kaputelefonon a szükséges gombot. A búgás megnyugtatóan felcsendült, majd megszakadt.

– Tessék? – recsegte a hangszóró.

– Inez, segíts! – sikított Helena gondolkodás nélkül.

A szőke nő pillanatok alatt ott termett, és villámsebességgel kinyitotta az ajtót.

– Gyere be! Mi történt? – faggatta idegesen.

Helena bebotorkált, és nem tudott nyomban válaszolni, mert asztmásan kapkodta a levegőt.

– Gyerek... találtam... hideg, és lehet... félek megfagyott.

Inez rögtön megértette őt, átvette tőle a fekete hajú fiút, és karjaiban a jövevénnyel felrohant az első emeleti otthonukba.

Helena nem tudta követni. Kimerülten, a vérében zubogó adrenalintól remegve összeesett a koszos lépcsőházban, és próbált lenyugodni. Ha valami Inez kezébe került, akkor az általában rendbe jött.

A szőke kvibli egy rendkívül határozott, karizmatikus jelenség volt, aki a problémákat gyors észjárásával szinte azonnal meg tudta oldani. Ráadásul az alkímia területén egy fénylő csillagként ragyogott, és tele volt gyógyításra alkalmas szerekkel, amiket ő maga készített. A barna hajú nő nagyon büszkén gondolt szerelmére, és mikor ismét úgy érezte, hogy tud lélegezni, szédelegve felbattyogott a lépcsőn.

A lakásukhoz érve a nyitva hagyott ajtón át belépett a meleg előszobába.

Odabenn a talált gyermek a kanapén feküdt, rajta egy sebtében rádobott paplannal. Helena gondosan eligazította rajta a takarót, állig befedve szegény kis árvát.

Hirtelen borzalmas csörömpölés hallatszott, ahogy Inez nyitott ajtónál, a labornak kinevezett szobájában vadul pakolta elő a különféle fiolákat, tele bájitalszerű folyadékokkal. Ujjaival erőteljesen markolva néhányat előjött, és a párja elé állt.

– Csinálj egy fürdőt, de ne legyen túl forró. Tedd ezeket bele – utasította Helenát parancsoló hangon, kezébe nyomva két üvegcsét. A barna hajú nő rohanva engedelmeskedett, és hamarosan a lehető legnagyobb sugárban ömlött a kádba a meleg víz. Az egyik fiola nyugtató, a másik vérkeringést serkentő szert tartalmazott a karcsú kvibli megítélése szerint, és különös, levendulára emlékeztető illatot előidézve oldódtak fel a habokban.

Inez eközben mindent megtett, hogy felébressze a fiút.

– Ébresztő! Hé, ébredj már fel! Gyerünk! – rázogatta eszeveszetten, és megkönnyebbültségében szinte felsóhajtott, mikor a kölyök pillái megrebbentek.

– Ne, kérlek Vernon bácsi, ne bánts – emelte maga elé félig öntudatlanul a karját a sovány teremtés. Inez egy pillanatig döbbenten bámult a törékeny gyermekre, majd ösztönösen magához ölelte egy kis időre.

– Nem Vernon bácsi vagyok. Inez! Ineznek hívnak. Segíteni akarok. Fel kell ébredned, mert innod kell. Kérlek, nyeld le ezt – tette a kócos fiú kékes ajkaihoz az egyik kidugaszolt üvegcse száját. Úgy tűnt, szavai hatással lehettek a gyerekre, mert az engedelmesen kortyolni kezdte a fiola tartalmát. Mikor az utolsó cseppet is eltüntette, úgy látszott, kezd magához térni. Kinyitotta smaragdszín szemét, és összezavarodva nézett Inezre, és a mögötte álló Helenára.

– Mi a neved, kicsim? – kérdezte a barna hajú nő kedvesen.

– Harry... Kérem szépen, meg tetszene mondani, hol vagyok? – szólalt meg elhaló hangon a szemüveges fiú. Félénk udvariasságán a két pártfogója derűsen elmosolyodott.

– Biztonságban és melegben – simogatta meg a gyerek kócos tincseit Inez. – Az utcán aludtál, és nem akartuk, hogy megfagyj, ezért vagy itt. Ő Helena, ő hozott ide, én pedig Inez vagyok.

– Bocsánat, hogy gondot okoztam – suttogta lesütött szemmel Harry, kicsire összehúzódva.

– Nem okoztál semmi bajt – nyugtatta a szőke kvibli –, viszont fontos feladatod van. Le kell venned a ruháidat, mert vizesek és rémesen hidegek. Vár a meleg fürdő, utána alhatsz nálunk. Holnap pedig megkeressük a szüleidet, és minden oké lesz. Tudsz járni?

A kisfiú ködös tekintettel bólintott, és felkászálódott. Inez segített neki felállni, majd Harryt támogatva eltűnt a fürdőszoba ajtaja mögött.

Helena nem ment velük, hanem nekilátott egy alvóhely kialakításának, hogy a gyerek azonnal ágyba kerülhessen, ha kijön a vízből. Küszködve kinyitotta a nappaliban a rozoga kanapét, és a szoba szélén helyet kapó fűtőtest mellé tolta, egy meleg kuckót kialakítva. A fekhelyre vitte a kedvenc, nagy tollpárnáját, a legvastagabb dunnájukat, néhány tarka pokrócot, és még Kutya urat is, az egyetlen plüssállatát, akit évekkel azelőtt Ineztől kapott.

A barna hajú nő elégedetten megszemlélte a művét, majd áttúrta a holmijait, és előszedett egy kisebb pólót, meg egy pizsamanadrágot a fiú részére. Be akarta vinni a fürdőszobába, de az ajtóban összefutott Inezzel, aki pont akkor akart kijönni.

A szőke kvibli kék szemei felcsillantak a ruhadarabok láttán, és egy halk köszönetet mondva elvette őket. Egymásra mosolyogtak, és egy rövid, szeretetteljes csókban forrtak össze.

Néha még őket is meglepte, hogy akár szavak nélkül is mennyire tökéletesen összeszokott csapatként mozogtak, nem számított, milyen váratlan szituációba kerültek.

Helena elpakolta a földre dobott kabátját, és a helyére rakta a gitárját, amíg Inez a kisfiút öltöztette.

Mikor kijöttek a fürdőszobából, a kócos nő elképedt, milyen sovány is volt a gyerek valójában. A póló, ami rá még egy kicsit szűknek is tűnt, a fiúcskán nagynak nézett ki, és a nadrágon szemmel láthatólag oldalt csomót kellett kötni, hogy ne essen le. Párjával jelentőségteljes pillantást váltottak, és a kanapéhoz irányították a gyereket.

Harry lefeküdt a rögtönzött ágyba, és vékony kis teste egészen eltűnt a dunnák tengerében. Mielőtt elaludt, sovány kezei még utolsó erejükkel átölelték Kutya urat.

Helena meghatottan nézte, és nyugalom öntötte el a tudattól, hogy a kisfiú most már biztonságban van.

Inez odalépett mellé, és átkarolta a vállát. Egy ideig így álltak, majd a szőke kvibli megtörte a csendet.

– Szerintem eltaszították maguktól a szülei... tele van ütésnyomokkal, és folyton azt mondogatta, hogy vele mindig furcsa dolgok történnek, és hogy nagyon fél. Nem volt teljesen magánál, nem vagyok róla meggyőződve, hogy holnap emlékezni fog mindenre. Agyrázkódása lehet. Ezen felül mágiát érzek rajta – folytatta gyanúsan csillogó szemekkel –, ezért lehetett az, hogy megijesztette a szüleit. Talán ténylegesen ki is tagadták, és egyértelmű, hogy éheztették és verték. Kicsit... olyan, mint mi.

Mire ezt mondta, Inez szorosan behunyta a szemeit.

Helena a megviselt gyermekre pillantott, és gombóc volt a torkában. Mi mindent kellhetett ennek a szegény teremtésnek átélnie, azalatt a rövidke élete alatt? Nem igazságos, hogy valaki ilyen fiatalon ne gondtalan játékkal töltse a napjait.

Harryétől az ő helyzetük legalább annyiban jobb volt anno, hogy tizennégy éves koruk után dobták ki őket, így már tudtak magukról valamennyire gondoskodni. Persze nem jóindulatból vártak addig.

Ha valaki tizenöt éves kora előtt nem mutatott arra jeleket, hogy lenne benne bármennyi mágia, nem vették fel egy varázslóiskolába sem, és innentől kezdve kviblinek számított. Így rengeteg „kvibli" csupán képzetlen mágusként elsorvasztotta magában a képességeit, pusztán azért, mert későn érő típusként nem vette emberszámba a varázslótársadalom.

Gyakori szokásnak bizonyult az aranyvérű családok körében, hogy a pocakosodó, már egyértelműen terhes anyákat nem láthatta senki, a házimanókon és az apán kívül, egészen a szülésig. A gyerekeket pedig, amíg nem mutattak varázserőt, eltitkolták, mert mi van, ha az az elviselhetetlen szégyen, az a borzalmas csapás éri a családot, hogy kvibli születik? Nemeseknél nagyon ritkán az is előfordult, hogy addig nevet sem kaptak az utódok, amíg nem tört ki a mágiájuk.

Ha Ineznek igaza volt, és a fiúcskát tényleg a varázsereje miatt bántották, az, ami Harryvel történt, egy groteszk, inverz ellentétét mutatta a varázslótársadalomnak.

A barna hajzuhataggal megáldott nő megborzongott, és eszébe jutott Inezzel az első „randevújuk".

Helena tizenöt éves volt, és egy aluljáróban ücsörgött minősíthetetlenül ittasan, kezében egy üveg olcsó whiskyvel. Alatta egy régi bőrönd rogyadozott, a hátán pedig az a gitárnak csúfolt uszadékfa, amin akkoriban gyakorolt. Egyszer csak odaállt elé egy beesett arcú, tejfölszőke hajú lány. Lila foltok borították a karját, sápadt bőrét néhol karmolások csúfították el. Férfiruhákat viselt, amik borzasztóan lógtak rajta, a hátán pedig egy nagy katonai zsák feszült. A furcsa teremtés egy ideig kifürkészhetetlen arccal mustrálta a gitárost, majd levágta magát mellé a kőre.

– Hé. Adsz abból? – bökött a barna hajú lány kezében tartott piára.

– Ja – nyújtotta át az üveget Helena zavaros tekintettel. – Mi (hukk) a neved?

– Ing... I... Inez – nyögte ki a szőke, és könnyek buggyantak ki a szeméből. A sírástól fuldokolva meghúzta az üveget. – Az élet szar – mondta, és egy hatalmasat böfögött.

– Ja. A rendőrök szemetek, a fasz varázslók meg gecik – tette hozzá akadozó nyelvvel Helena. – Érted, kibasztak. Képesek voltak, baszdmeg kibaszni otthonról a tetves szüleim, mert csak egy kvibli vagyok. A baszott szarba, kvibli! Te nem is érted mit mondok, mi?

– A kurva életbe, de! Velem ugyanez a fos történt – nézett rá Inez, villámló szemekkel. Helena agya mintha kikapcsolt volna, tátott szájjal bámult a szakadt tinédzserre egy pillanatig, majd elhaló hangon megszólalt.

– Mi az igazi neved?

A szőke lány ismét beleivott az alkoholba, egy csuklós nevetést hallatott, majd kibökte.

– Ingens Malfoy.

– Hehe, Malfoy... örülök a találkozásnak – nyújtott kezet egy keserédes mosollyal a barna hajú kvibli. – Az igazi nevem Henrietta Prince. De amúgy Helena.

– Emlékszel az első találkozásunkra? – szakította ki az emlékképből Inez, mintha ugyanarra gondoltak volna.

– Feküdjünk le – suttogta elgyötörten Helena, és a szőke nő vállára hajtotta a fejét. Csak most érzékelte, hogy rémesen fáj a torka a hidegben futkosás miatt, és kegyetlenül marja a fáradtság.

Lefekvés előtt nyitva hagyták a nappali felé az ajtót, arra az esetre, ha Harry kiáltana értük, és a gyerek ruháit a szobájukban lévő fűtőtestre pakolták.

Az ágyban szorosan összebújtak, és lábaikat összefonva, homlokukat egymásnak támasztva aludtak el.

قول اننى منيح

Harry sülő palacsinta illatára ébredt. Rémülten felült az ágyban, mert a reggeli elkészítése az ő dolga lett volna, és az, hogy elaludt, biztos verést jelentett. De miért nem keltették fel? Lehet, hogy bezárta véletlenül a lépcső alatti gardróbot, és Petunia néni nem tudott rátörni?

Összeráncolta a homlokát, és egyszeriben rájött, hogy egyrészt a számára kiutalt lakhely kívülről záródott, másrészt nem is otthon van. Ahogy körbetapogatott maga körül, és megtalálta a szemüvegét, azonnal feltette az orrára, hogy megnézze, hova is került igazából.

Előző este nem nagyon szemlélte meg a lakást, és így, a gyér nappali fényben egy szegényes berendezésű, rendetlen helyiséget látott, ami félig össze volt kapcsolva a konyhával. Egy beugró falrész eltakarta a zöld szemű fiú elől a tűzhelyet, de a Potter gyerek látta egy karcsú alak árnyékának a mozgását a padlón. A fürdőszobából a zuhany csobogása hallatszott, kicsit elnyomva a konyhából érkező derűs dudorászást.

A víz zubogásának hangja felidézte Harry fejében az előző estét, és mélységesen szégyellte magát.

Hiányosan emlékezett a veszekedésre, a hidegre, a hópelyhekre... és a nőkre, akik rátaláltak.

Mikor ide ért gondolatban, ijedtsége újult erővel izzott fel.

Az iskolában hosszú, komoly előadásokat tartottak nekik szigorú arcú, öreg bácsik, hogy ha idegenek akarnak elvinni a lakásukra, akkor menekülni kell, mert rosszat akarnak. Képeket is mutattak a gyerekeknek, amin eltűnt kislányok és kisfiúk pózoltak vidáman, talán utoljára, mert némelyiküket holtan találtak meg a szüleik, vagy haldokolva, mert valakik kivették a szerveiket.

Harry nem értette, miért vennék ki mások szerveit egyesek, ezért nevetségesnek is gondolta a biztonságot nyújtó, fülledt osztályteremben ezeket a dolgokat. Most viszont úgy érezte, csapdába szorult.

Ráadásul ezek a nők, akik hazavitték szemmel láthatólag együtt laktak. Petunia néni, egy tévés hír után sokat magyarázott arról, hogy a nők, akik együtt élnek, undorítóak és perverzek. A fiúcska nem tudta mit jelent az, hogy perverz, de azt gondolta, hogy a gonosz szó egy szinonimája lehet a kontextus alapján, amiben mások használták.

Harry rosszul lett. Előző este gyanúsan kedvesek voltak vele, az biztos.

Vajon melyik szervét veszik ki először? És mit csinálnak vele? Biztosan meg fogják enni őt. Talán a májával kezdik, a szívével folytatják, utána meg mindenféle részekkel, amik az embereknek bizonyára vannak, és még finomak is, csak ő nem tud róluk...

Lehajtott fejjel, hüppögve sírni kezdett. Könnyein át látta, hogy egy barna foltos, aranyos plüsskutyus fekszik mellette. Felvette, és arcát a selymes szőrbe temetve magához szorította, miközben arra gondolt, hogy ha már felboncolják, legalább megélte azt, hogy lehessen kicsit egy plüssállata. Mindig is szeretett volna egyet. Nagyon tetszett neki a kutya.

– Jó reggelt, Harry – hallott egy dallamos hangot hirtelen.

– Cs... csókolom – motyogta a fiúcska reszketegen, és könnyes szemeivel félősen nézett fel. A barna hajú nő, akire homályosan emlékezett tegnapról, fölötte állt egy nagy tálcával. Farmernadrágot vislet, és egy furcsa, bő ujjú pólót.

– Jól vagy? Miért sírsz? – A karcsú teremtés leguggolt, hogy egy szintben legyen a gyerekkel, és lerakta Harry mellé a tálcát, ami egy bögre kakaó, rengeteg palacsinta és egy nagy üveg juharszirup alatt roskadozott.

– Miért vagyok itt? Meg akartok enni, és ki fogjátok venni a szerveimet? – Harry igyekezett határozottnak, tájékozottnak és okosnak hangzani, mert eldöntötte, hogy nem hagyja magát egykönnyen kizsigerelni.

A szép arcú nő először tátott szájjal nézett rá, majd fuldokolva nevetni kezdett, olyan hévvel, hogy elterült a koszos parkettán.

– Megenni! Szervek! – nyögdécselt a könnyeit törölgetve, zihálva. A zöld szemű fiú rémülete teljesen elmúlt, és elfutotta a pulykaméreg.

– Mi olyan vicces? – nézett sértetten.

– Ez az egész – szedte össze magát a nő, törökülésbe helyezkedve a gyerekkel szemben. – Miért gondoltad, hogy ilyesmit akarnánk veled csinálni? Nem is ártottunk neked.

– Tényleg nem – váltotta fel Harry dühét a bizonytalanság –, csak az iskolában meséltek arról, hogy a gyerekekkel, akik elmennek idegenekkel, azokkal ilyenek történnek.

A fiatal nő aggódva figyelte a fiút egy kicsit, majd eltűnődött.

– Ömm... nem tudom, mennyire emlékszel. Az utcán aludtál egy padon, mikor megtaláltalak. Nagyon megijedtem, hogy megfagytál, mert szörnyen hideg volt, ezért idehoztalak. Inez adott neked gyógyszert, vettél egy meleg fürdőt, és lefeküdtél aludni. Ma egyikőnk sem dolgozik, mert úgy döntöttünk, inkább segítünk neked megtalálni a szüleidet. Nem kell félned, jót akarunk neked.

Harry elvörösödött, és a plüsskutyát átölelve lehajtotta a fejét.

– Bocsánat – suttogta –, egyszerűen csak valahogy... nem is tudom.

Ekkor kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és kilépett rajta Inez egy fürdőköpenyben. Nedves haja szokatlanul kuszán omlott a vállára, arca még vörös volt a meleg víztől. Mikor észrevette a kisfiút, és a földön ücsörgő Helenát elmosolyodott, és megindult feléjük.

– Szia, Harry. Hogy érzed magad? – kérdezte. Mikor észrevette a gyerek vörös szemeit, összeráncolta a szemöldökét. – Történt valami?

– Nem emlékszik teljesen a tegnap estére, és egy kicsit megijedt – sietett Harry segítségére a barna hajú nő. Inez kék szeme megvillant, és beviharzott a laborjába. Egy pillanattal később egy kis elemlámpával jött vissza. Helena mellé guggolt, és megemelte a kisfiú fejét az egyik ujjával.

– Kövesd a tekinteteddel a fényt – utasította Harryt magyarázat nélkül. A fiúcska már látott ilyet mindenféle filmekben, és bár a szemét bántotta az erősen világító égő, mosolyogva engedelmeskedett.

– Ha agyrázkódásod volt, elmúlt – tapogatta meg a gyerek fejét óvatosan az alkimista –, de nyugodtabb lennék, ha látna egy orvos is. El kell mennünk reggeli után a doktor bácsihoz.

Harry engedelmesen bólinottt, és hangosan megkordult a gyomra. A barna hajú nő kuncogva az ölébe rakta a palacsintás tálcát.

– Tessék, egyél szépen. Amúgy fussunk neki újra, oké? Szia. Helena vagyok, ő itt pedig Inez.

– Sziasztok. Harry vagyok – mosolygott a fiúcska, és figyelmét igen hamar az elé rakott élelem felé fordította. Olyan hévvel majszolta a palacsintákat, mintha hetek óta nem evett volna, és ez nem kerülte el a kviblik figyelmét.

Magára hagyták a gyereket, hogy az rendesen eltüntesse a finom ennivalót. Inez elvonult, hogy felöltözzön, Helena pedig rendet rakott a konyhában, és megterített maguknak is, a kicsit ferde lapú asztalra pakolva néhány tányért.

Mire a szőke nő elkészült és kilépett a szobából, a reggeli, mint minden nap, ínycsiklandó illatot árasztva előállt. A kék szemű kvibli egy hálás puszit nyomott kócos szerelme arcára.

– Harry, nem csatlakozol hozzánk? – kérdezett rá Inez, látva, hogy a gyerek már befejezte az evést.

– Szabad? – rakta ki az öléből a tálcát tétován a fiú.

– Miért ne szabadna? – bátorította Helena.

A kisfiú megszokta, hogy a szükséges időnél többet nem szerencsés az asztalnál töltenie, mert olyankor mindig a szülei, a haja, vagy a vézna alkata szidására került sor.

Először csendesen kivitte a tálcát és letette a konyhapultra, majd feszengve foglalt helyet az egyik fából készült széken, ami piros színben pompázott.

A két nő lakásán valahogy semmiből sem lehetett két egyforma darabot találni, és ez igaz volt az ülőalkalmatosságokra is. Harry széke jóval magasabbnak bizonyult a virágos mintájú puffnál, amin Helena iszogatta a teáját törökülésben, és a fehér kertiszéknél, amin Inez ücsörgött, így a fiúcska feje körülbelül egy magasságba került a kviblikével.

– Jóllaktál? Vagy kérsz esetleg még palacsintát? – fordult hozzá a barna hajú nő.

– Köszönöm szépen, elég volt – felelt szelíden a gyerek.

– Szereted a teát? – kérdezte Helena, elé tolva egy pingvinekkel díszített, csorba szélű bögrét.

– Igen, köszönöm – fogadta el a meleg, zöldes színben játszó italt Harry.

– Akkor jó. Na, most nagy kupaktanács lesz. Ki kell találnunk, hogyan tovább, és ezt muszáj megbeszélni – mosolygott a kócos kvibli.

A kisfiú gyomra görcsbe ugrott ettől, és kínjában az elérakott bögre belsejét kezdte el tanulmányozni. Neki nem volt tovább, hiszen Dursleyék végleg kidobták. A bizonytalanság félelmetes képeket vetített elé, hajléktalanságról és rideg árvaházakról.

– Kezdjük az elején – kapott be egy falat palacsintát Inez. – Mit kerestél az utcán?

Harry nem válaszolt, vékony ajkait összepréselve nézett maga elé. Nem tudta, hogy mit tegyen. Mi lesz, ha megtudják, hogy ő egy olyan kolonc, amit nem tudnak egyszerűen otthagyni valaki nyakán?

– Mi a baj? – jött zavarba a szőke kvibli.

A kisfiú, bár fölpillantott, meg sem nyikkant.

– Tudod... hol lehetnek esetleg a szüleid? – próbálkozott óvatosan Helena.

A kisfiú úgy érezte, nem képes tovább hallgatni. Nem ülhetett némán örökké.

– Meghaltak – fixírozta a teáját sápadtan –, mikor még kicsi voltam.

– Vannak nevelőszüleid? – puhatolódzott tovább Inez.

A gyerek bólintott, és gombóccal a torkában piszkálgatni kezdte a pizsamának kapott póló szélét.

– Azok, akik örökbefogadtak, tudtak arról hogy az utcán vagy? – fogalmazta meg trükkösen a kérdést a szőke.

– Kidobtak – szakadt ki a szó Harryből, akár egy sóhaj. Nem akart sírni, de képtelen lett volna visszafogni magát. A Két nő azonnal mellette termett, és átölelve a vállát csitítani kezdték.

– Semmi baj, Harry – szorította magához Helena, miközben Inez a gyerek fejét simogatta.

– Maradhatsz nálunk egy darabig, ha szeretnél – tette hozzá az alkimista.

– Tényleg? – apadtak el a kisfiú könnyei, majd a zöld szemek elmélyültek. – De... tudjátok én... furcsa dolgok történnek velem.

– Mesélted tegnap. Minket ez nem zavar – biztosította Inez erélyesen.

– Biztos? – pillantott fel csodálkozva a gyerek.

– Igen. Számíthatsz ránk – mondta szenvedélyes hangon Helena.

Harryt elöntötte a boldogság. Nem kell az utcán lennie, és nem kell árvaházba mennie!

Elmosolyodva köszönetet mondott, és megtörölte a pityergéstől nedvessé vált arcát.

A két kvibli nem folytatta az evést, hanem ott maradt mellette. Inez megtörte a pár másodpercre beálló csendet.

– Mesélsz a nevelőidről Harry?

A kisfiú egy nagyot sóhajtott, és nehézkesen kinyögte a választ.

– Nem szeretnek.

– És akkor mit csinálnak?

– Nem kedvesek velem.

– És ez miben nyilvánul meg? – erőltette Inez.

– Néha nem szabad ennem. Meg verést kapok. Azért van ez, mert nem vagyok jó semmire, pedig úgy igyekszem! Ha a sámlira állok, felérem a mosogatót és elmosom az edényeket, meg füvet nyírok, reggelit készítek és kerítést festek, de semmit nem tudok tökéletesen csinálni. A nagybátyám azt mondja, a fenyítéstől kikupálódom...

– Ezért voltak ütésnyomok a testeden?

Kisfiú bólogatott, majd lesütötte szemét.

– Hálásnak kell lennem, mert befogadtak, tetőt adtak a fejem fölé és enni is kapok. Erre én furcsa dolgokat csinálok, és szégyent hozok rájuk. Csak a baj van velem – vörösödött el a gyerek.

– Verd ki a fejedből ezt a marhaságot. Nincs veled semmi probléma – mondta határozottan Helena. – Elmondom a haditervet. Elmegyünk a doktor bácsihoz, és megnézetünk téged, este pedig sütit sütünk, és ha szeretnéd, rendelhetünk pizzát. Utána, ha az neked is megfelel, itt alszol.

– Köszönöm! – Harry nagyon megkönnyebbült a szavaktól. Szorosan összeölelkeztek.

– Bocsánat, izé... merre találok egy vécét? – húzódott picit hátrébb a fiú.

– Ott, az az ajtó lesz az – bökött a megfelelő irányba Inez.

Amíg a gyerek a mosdóban volt, a szőke kvibli Helenához fordult.

– Orvosi látleletet kell vetetni. Ha nem akarjuk, hogy vissza kelljen mennie azokhoz a szörnyetegekhez, papíron kell bizonyítani, hogy bántalmazzák, és nem alkalmas nevelőszülőknek.

– Igazad van – bólintott a kusza hajú nő, és visszaült a reggelije mellé. – Meg majd kell neki néhány ruhát vásárolni. Azok a rongyok, amikben a nagybátyjáék járatták, borzasztó állapotban vannak. Előszedem a spórolt pénzt, oké?

Inez megadóan bólintott, és helyet foglalt ő is.

– Majd ki kell deríteni a teljes nevét. Másképp nem lesz érvényes a látlelet. Egy hivatalos okmány se lenne rossz, de talán hiú ábránd, hogy valamelyik zsebében akad egy diákigazolvány, vagy ilyesmi – kezdte újra az evést a kék szemű alkimista.

Nemsokára csatlakozott hozzájuk Harry is. Reggeli után Inez odaadta a fiúnak a megszáradt ruháit, hogy öltözzön fel, és elmosogatott.

Helena eközben a hálóba ment.

A nagy ablakokon beszűrődő, erőtlen fény sejtelmes hangulatot teremtett a rendezetlen helyiségben. Az ágyon össze-vissza hevertek ruhák, és mindenféle színű és mintájú takarók, párnák és pokrócok. A szobában, akárcsak a lakás többi részén, a bútorok hajdanán kidobott, később pedig a két kvibli által használhatóra átalakított darabok voltak. A polcokon tekintélyes mennyiségű könyvhalom tornyosult, közöttük rejtélyes eredetű, keleties tárgyak helyezkedtek el. A plafont hosszan átszelték a szivárványszín buddhista imazászlók, a falakon mindenféle méretű és formájú álomfogók lógtak.

A kócos kvibli előszedte az egyik jelentéktelen külsejű könyvet az ablak alatti polcról, kivette belőle a bankókat, és visszatért a nappaliba.

A kisfiú felöltözve kuporgott a vackában, és a plüsskutyust ölelgette. Inez mellette ült, és derűsen mesélte, hogy milyen rendes orvoshoz viszik majd. Helena lezuttyant mellettük a padlóra, és szórakozottan nézte a jelenetet.

– Nem baj, ha nincs nálad igazolvány, elvileg benne kell legyél a rendszerben. A doktor majd a teljes nevedet kéri, meg a szüleidét – magyarázta lendületesen a kék szemű kvibli. – Mi a vezetékneved Harry?

– Potter. Úgy értem, Harry Potter vagyok – mosolygott rá a gyerek kissé bűntudatosan, amiért a rendes bemutatkozás korábban elmaradt.

A két kvibli szeme a felismeréstől elkerekedett, alaposan megvizsgálták a csontsovány kisfiút, és döbbenten néztek össze. Bár egyikük sem rendelkezett mágiával, de Harry Potter történetét már gyerekkorában mindenki meghallgatta legalább tízszer. Kiváltképp az aranyvérű családok ivadékai. Ineznek még egy híres mágusokról szóló könyve is akadt a gyűjteményében, amiben hosszan fejtegették a Kis Túlélő diadalát koruk legnagyobb sötét mágusa felett. Helena szája elnyílt, zavarában nem tudta, mit is tegyen.

A fiú mindebből semmit sem vett észre, mert igen hamar azzal lett elfoglalva, hogy a kutya felálló fülecskéit lelapítsa.

Inez keze kinyúlt, és picit megugrasztva Harryt, óvatosan félresöpörte a gyerek homlokából a dús, fekete hajat. Megtalálta amit keresett, a villám alakú sebhely kétség kívül ott volt. Hogy nem vette észre tegnap? Helena nem bírta visszafogni magát.

– Ó, Merlin! Te lennél Harry Potter? A varázsvilág megmentője? A Fiú, Aki Túlélte?

– Varázsvilág? – értetlenkedett a gyermek.

– Igen. Nem mondták a rokonaid? – Az utcazenész hangja szinte hisztérikus volt.

– Mit? – kérdezte kétségbeesetten a fiúcska.

A barna hajú nőt leverte a víz. Szerencsétlen gyereket bántalmazták, kidobták az utcára, majdnem meghalt, és most ő meg elkezdte lesokkolni ezzel is. Legszívesebben megütötte volna magát, de már nem volt visszaút. Lesütötte a szemét, az arca pedig rettenetesen égett. Hülye, hülye, hülye...

A mellette némaságba burkolózó Inez dühösen pillantott rá, majd igyekezett felülemelkedni a dolgok alakulásán, és nyugalmat erőltetett a vonásaira. Egyszer úgyis meg kell tudnia szegény kölyöknek, nem igaz?

– Te egy híres varázsló vagy, Harry – mondta ünnepélyesen a szőke kvibli.

– De... én.. híres? Ez tévedés. Meg egy micsoda? – zavarodott össze a zöld szemű gyerek.

– Varázsló. Egy mágikus képességekkel rendelkező lény, akárcsak a szüleid voltak. Tudod, Harry, nem csak olyan emberek vannak, akik nem tudnak mindenféle bűbájokat szórni. Léteznek igazi mágusok is, és a varázslóvilágban élnek, rejtve a varázstalan emberek, vagyis muglik elől.

Harry arca egészen zöld színt vett fel, ahogy a fiú tétován letette a plüsskutyát.

– Nem hiszek nektek. Honnan gondolsz ilyeneket?

– Több oka is van, de elmagyarázom mindet. Érezni is lehet rajtad a varázserőt, de a legfontosabbat te magad mondtad tegnap este. Furcsa dolgok történnek veled, például színt váltanak a ruháid, nem vesznek észre bizonyos emberek, ha nem akarod, és felrepülsz háztetőkre. Ezeket a benned rejlő mágia kitörései okozzák, és ezek normálisak egy varázslónál fiatal korban. Minden, ami veled történik az rendben van, sőt ideális! Nagyon is jó! – magyarázta Inez szenvedélyesen.

Harry megborzongott, és reménykedve a két nőre nézett. Egész életében azt hallgatta, hogy ő egy torzszülött amiatt, amilyen, és most valaki azt mondta, hogy ez egy normális dolog, és hogy ő erre született. Hinni akart.

– Ti akkor valamiféle boszorkányok vagytok? – kérdezett rá a fiú. Azt gondolta, hogy ha ez egy álom, nem akarja, hogy véget érjen.

– Nem, mi... varázslószülők gyermekei vagyunk, de nincs mágiánk. Az ilyesmi nagyon ritkán, de előfordul – pirult el a gyerek vizsgáló tekintete alatt Helena. – Tudod mit? Ha akarod, mutatok neked mágikus tárgyakat, akkor majd hiszel nekünk – viharzott be a szobába a barna hajú nő.

Inez kettesben maradt a kisfiúval, és megnyugtatóan a vállára tette a kezét.

– Ne félj, Harry. Tudod-e, hogy a szüleid neves mágusok voltak ám? Van egy könyvem, ami említi őket – próbált lelket önteni a gyerekbe. – Még fotók is készültek róluk.

– A szüleim? De jó! Petunia néni, úgy értem a nagynéném, sosem mutatott róluk képeket. És nem is mesélt róluk, csak... nem jó dolgokat – vörösödött el a fiúcska.

Inez gyanakodva nézett Harryre. Bár a kék szemű kvibli nem emlékezett sokra a Potter párról, de az megvolt neki, hogy az apja kiváló auror, az anyja meg talán gyógyító lehetett. Egy szó mint száz, két irigyelt és csodált mágusként említették őket a könyvben, amiben a Kis Túlélő révén írtak róluk. Csak nem hazudtak a gyereknek az anyjáról és az apjáról? Lassacskán a dühe, amit a varázsvilágos téma felhozása miatt Helena iránt érzett, átterelődött Harry nevelőszüleire.

– Mit adtak elő, milyenek voltak a szüleid?

– Hát... ööö... – pirult el a kisfiú –, azt mondták, hogy apu és anyu nem dolgoztak, nem voltak jók semmire, meg alkoholistásan vezettek. És hogy autóbalesetben meghaltak, és engem a nyakukon hagytak sajnos. Meg, hogy a gondatlanságuk miatt szereztem ezt – mutatta meg a villám alakú heget a homlokán.

Inez mérgében kihúzta magát.

– Tudd meg, hogy ez egy nagy hazugság.

– Bocsánat – sütötte le a pilláit automatikusan Harry.

A beszélgetés végét elcsípő Helena lassan előrelépett, kezében néhány könyvvel és egy dobozzal.

– Nem a te hibád, hogy nem mondtak neked igazat – nyugtatta Harryt a kusza hajú nő kedvesen, miközben biccentett Ineznek, hogy csillapodjon.

A szőke alkimista elképesztően ijesztő volt dühösen, erős, tiszteletet parancsoló aurája szökőárként töltötte be a körülötte lévő teret. Ettől magasságban úgy tűnt, mintha a kétszeresére nőtt volna, acélkék szemei pedig elmélyültek, és olyan jegesen vibráltak, hogy egészen démonivá tették a megjelenését.

– Hát persze – masszírozta meg kínlódva az orrnyergét a finnszőke kvibli.

A karcsú derekú nő lepakolt a földre, és bűntudatosan megsimogatta szerelme hátát, majd figyelmét az őket aggódva vizsgáló Harry felé fordította.

– Tessék, figyeld, mennyi kacat – nevetett, ahogy a gyerek mellé pakolta a régi képeit és játékszereit, amit akkor kapott, mikor még a Prince család ígéretes leánya volt.

– Mozgó fényképek? – tátotta el a száját a fiúcska, kezébe véve néhány fiatal mágusoknak íródott, színes képekkel kidekorált magazint.

– Igen.. a varázsvilágban a fényképek mozognak – mosolygott Harry lelkesedésén Helena. A dobozból kivette az egyik régi játékát, és odanyújtotta a fiúcskának. – Nézd, ez pedig egy pici sárkány.

– Jujj, ez él – sikkantott boldogan a gyerek. – Igazi pici sárkány!

Nagy óvatossággal a kezébe vette, és lelkesen figyelte, ahogy a megbűvölt játékszer nyújtóztatja a szárnyait.

– Nem igazi, fémből van – szólalt meg Inez –, a benne lévő mágiától mozog. Ha rendesen tanulsz varázslóiskolában, ahova majd fogsz járni, akár te is csinálhatsz ilyeneket.

– Van varázslóiskola? – csillant fel Harry szeme.

– Mit gondolsz, hol képzik a varázslókat és boszorkányokat? Hát persze, hogy van! Nagyon sokféle létezik, és biztos vagyok benne, hogy téged bármelyikbe felvennének.

Harry nem hitt neki, de erről nem szólt egy szót sem, csak próbálta megemészteni az információkat. Szóval van egy varázsvilág, és ő egy igazi mágus, és majd mindenféle bűbájokat kell tanulnia. Nagyon izgatott lett, bár egy picit még kételkedett ebben az egészben.

De egyvalami nem fért a fejébe.

– De miért mondtátok, hogy híres vagyok?

Helena óvatosan közelítette meg a témát, remélve, hogy nem rémiszti halálra a kölyköt. A kócos nő számára elképesztőnek tűnt, milyen jól viseli ezt a rengeteg információt ez a kis, fekete hajú teremtés.

– Volt egyszer, hol nem volt, élt Angliában egy ronda, gonosz varázsló. Ezt a varázslót V...Voldemortnak hívták, de olyan nagy volt a hatalma, hogy a nevét nem merték kiejteni, ezért mindenki csak Tudjukkiként emlegette. Temérdek iszonyatos, kegyetlen dolgot művelt, rengeteg szenvedést okozott, és sok ember vált miatta boldogtalanná. Rémtettei rettegésben tartották a varázsvilágot, és többen azt hitték, sosem lesz vége a borzalmaknak. De akadtak páran, jó és bátor varázslók, akik hősiesen szembeszálltak a feketemágussal. Évekig dúlt a háború.

Harry a bögréje felett nagy, kerek szemekkel figyelt, a mesét hallgatva.

– Legyőzték? – kérdezett bele kíváncsian.

– Várd ki a végét – somolygott Inez, és Helena folytatta.

– A nagy, fehér varázslók és boszorkák között dacoltak a gonosszal Potterék is. Nagyon erős mágusok lehettek mindketten, és emiatt Tudjukki félt tőlük, és el akarta őket távolítani. Potteréknek született egy kisfiuk, és nem sokkal ezután, szerencsétlenségükre a sötét nagyúr rájött, hogy hol laknak. Elhatározta, hogy végez velük, de a gonosz mágus tudta, hogy senki nem elég erős ahhoz rajta kívül, hogy elbánjon a két Potterrel, ezért személyesen ő ment el hozzájuk.

Itt a barna hajú nő hangja elakadt.

– Mi történt? – kérdezte Harry reszketve.

– Potterék alulmaradtak a csatában, és Ő, akit nem nevezünk nevén, megölte őket – szedte össze magát Helena. – Tudodki nem akarta a fiukat életben hagyni, mert tartott tőle, hogy ha a gyerek felnő, olyan erős és ügyes lesz, mint a szülei. Ráfogta a varázspálcáját a babára, és kimondta a halálos átkot. Na, de ekkor csoda történt! A varázslat visszapattant a gonosz mágusra, és egy szempillantás alatt hamuvá változtatta őt! A kis Harry Potter homlokán pedig ott, ahol az átok eltalálta őt, egy kis villám alakú sebhely lett. Mindenki ünnepelt, hogy megszabadultunk Tudjukkitől, és újra béke lett.

Miután a barna hajú kvibli befejezte a történetet, párjával együtt aggódva figyelték a zavarában kipirult gyereket.

Harry az ujjait reszketve a sebhelyéhez emelte, amit korábban annyira szeretett nézegetni, és próbálta felfogni a hallottakat. Az első, és legfontosabb, amit elraktározott, az a szüleiről szerzett információ volt. Emellé jött a háború gondolata, ami megrémisztette, és ezernyi kérdést vetett fel számára.

Aznap a kisfiú és a kviblik már nem mentek el az orvoshoz, csak bevackolták magukat a kinyitott kanapén néhány tarka pokróccal. A nők késő estig meséltek a varázsvilágról Harrynek, amennyit csak tudtak.

قول اننى منيح

Dr. Kovács Péter, mióta tíz éve kiköltözött Angliába, és orvosként praktizálni kezdett, már nagyon sokféle dologgal megbirkózott. Mivel papírok hiányában is elvállalt eseteket, a környék feketén dolgozó prostituáltjai, drogos fiataljai és illegális bevándorlói mind nála kötöttek ki, cifrábbnál cifrább ügyekkel.

Az enyhén őszülő férfi általában szerette a munkáját, bár az emberi kegyetlenség, amivel a szerencsétlen pácienseinek köszönhetően gyakorta találkozott, néha egészen kiborította.

És, bár régebben foltozott már össze két-három bántalmazott gyereket, mikor meglátta Harry testén az ütéseket, szinte őrjöngött. Nem gyerekorvos volt, de ennek ellenére azonnal eldöntötte, hogy segít.

– Mégis mi a szar történt? – fakadt ki. Harry megijedt, mert a terebélyes sörhassal megáldott, magas doktor egy kicsit a nagybátyjára emlékeztette abban a pillanatban.

– Bocsánat – húzta össze magát akaratlanul, vékony kis kezeit félig maga elé emelve.

– Nem tudjuk, Peter – sziszegte Inez, hangnemével összerezzentve a testes férfit. – Tegnapelőtt találta Helena. Volnál olyan kedves, és végeznéd a dolgod? Megijeszted szegényt!

A pocakos férfi lenézett a reszkető kölyökre, és elszégyellte magát. Bár sosem tudta, hogy kezelje a gyerekeket, ezúttal mindent beleadott.

– Hé, öcsi, ne aggódj, nem esik bántódásod.

– Nem haragszik rám?

– Nem rád vagyok mérges, hanem azokra, akik bántottak téged. Nem kell félned. Most elvégzek rajtad néhány vizsgálatot, és írunk pár szükséges papírt – összegezte az orvos, majd lágyan mosolyogva intett egy fiókja felé. – Ha jól viseled magad, kaphatsz egy csokoládét.

قول اننى منيح

Az orvosi vizsgálatok meglepően sokáig tartottak Inez szerint, és tökéletesen alaposak voltak. A nő addig is kedvelte a furcsa nevű doktort, aki néha meggyógyította őt és Helenát egy jelképes összegért, de most, ahogy látta milyen Harryvel, az affinitása elképesztően megnőtt iránta.

Miután végighallgatta a kviblik mondókáját, az orvos ellátta a kisfiút különböző zúzódásokra való kenőcsökkel, a saját költségén megröntgeneztette. A kölyök szemén, hallásán és tüdején alapos vizsgálatokat végzett. Kiderült, hogy a fiú látása legalább egy dioptriát romlott a nem megfelelő szemüveg miatt. A doktor azonnal írt nekik egy címet, hogy hol tudnak ideálisat csináltatni, és Inez kezébe csúsztatott egy kedvezményre jogosító kártyát.

A fiú tüdeje meglepően jól funkcionált a sok rosszul összeforrott borda ellenére, lábában és kezében a csontok pedig csodával határos, hogy kívülről épnek tűntek, annyi forradás látszott a röntgenképeken. Harry nyolc éves korához képest jelentősen alulfejlett volt, az orvos szerint a megfelelő táplálkozás hiánya miatt, és szigorú hízókúrára ítélte a gyereket.

Mikor végeztek, Kovács doktor olyan hosszú és részletes orvosi látleletet írt, hogy négy oldal lett nyomtatásban, és leszögezte, hogy ha tanúskodni kell a fiú érdekében, rá számíthatnak.

Inezt ez már kibillentette az egyensúlyából. Nem kicsit meghatódva távoztak, és elhatározták, hogy később megajándékozzák majd a férfit.

A doktor biztató szavai, és az unalmas vizsgálatok után kapott édesség nyomán felderült Harry megkönnyebbülve lépkedett mellettük az optika felé, hogy vegyenek neki új szemüveget.

A szőke alkimista útközben tanítói hajlamait kiélve mindenféle, néha a gyerek korához mérten komikusan bonyolult dolgokat magyarázott a fiúcskának, úgy, ahogy Helenának tette sokszor. (Gondolkoztál már azon, hogy éjjel miért nem látszik annyi csillag az égen a városban? Tudod, ez a fényszennyezés miatt van. Hogy az micsoda?)

Harry egy idő után kérdezgetett is, és Helena nevetgélve hozzátett néhányat az Inez-féle „kiselőadáshoz". A kviblik két oldalról fogták a gyerek apró kezeit, és olyanok voltak, mint egy nagy, szeretetteljes család.

Harry lubickolt ebben az érzésben. Azt gondolta, hogy Inez a legokosabb, és Helena a legkedvesebb lény a világon, és félt is egy kicsit, hogy ők is eltaszítják maguktól, ezért úgy szorította őket, ahogy csak bírta.

Az optikusnál a fiú megkapta az új, kerek keretes, bifokális lencséjű szemüvegét, és megélesedett látásától fellelkesülve ugrándozva magyarázta, hogy milyen érdekesek az emberek hajszálai, a ruhák ráncai, vagy bármi, amit eddig nem tudott részletesen megfigyelni. Ahogy otthagyták a boldog gyereken kuncogó optikust, már négy óra is elmúlt, és egészen besötétedett.

Útközben kis tanácskozás után hamburgert ettek egy gyorsétteremben (Harry életében először), és ezután Helena egyik kedvenc turkálójába mentek vásárolni.

Mire alaposan kifáradva hazaértek, a kisfiú gazdagabb lett egy vastag kabáttal, egy pár nadrággal, három pólóval és egy pulóverrel. Még zoknikat és néhány fehérneműt is kapott a közeli kínai üzletben.

Este Harry a kádban pancsolt, Inez pedig bevállalta a vacsora elkészítését. Helena bevette magát a hálóba, és leült a két lábbal rendelkező, féloldalt egy régi gitárerősítővel kitámasztott íróasztalához.

A halomban álló papírok és pergamenek között, rövid kutakodás után talált egy tisztát, amit azonnal maga elé vett.

Kezében a kedvenc golyóstollával eltűnődve nézte a lap fehérségét.

Inez és ő tele voltak kérdésekkel, és válaszokat akartak kapni. Ki intézte, hogy Harry Potter ilyen szörnyű emberekhez kerüljön? Hogy lehetséges, hogy nem vette senki észre a bajt? Miért nem tett senki látogatást a Kis Túlélő lakhelyén, meggyőződni a fiú egészségéről? Ennyire nem érdekelte a varázsvilágot a gyerek, akinek ki tudja mennyi életet köszönhettek?

Helena, ahogy ezeken járatta az agyát, kezdett feldühödni. Idegességében szinte olvashatatlan betűkkel kezdett körmölni.

„Hello, Perselus."

Már ennek a leírásától is elégedettebb lett picit.

Perselus Piton volt az egyetlen igazi kapocs köztük és a varázsvilág között, és a fiatal nő tudta, hogy mindenben számíthatnak rá. A bájitalok mestere hű barátja lett az évek során a párnak, ráadásul Helena unokatestvéreként felelősséget is érzett a szeleburdi kvibli iránt.

A barna hajú nő apja, Allard Prince ugyanis az öccse volt Perselus édesanyjának. Amíg a remény élt, hogy „Henrietta Prince" mégis boszorkány lesz, Helena és Piton sosem beszéltek egymással. Eileen Prince a mugli férje miatt tabu témává vált, már a kócos leány születése előtt.

Piton csak egy véletlen folytán tudta meg, hogy van egy unokatestvére, körülbelül akkor, mikor Voldemort elbukott, és őt felvették a Roxfortba tanítani. Abban az évben dobták ki a tizenéves kviblit az utcára, és egy kis tépelődést követően a fekete hajú férfi segítő kezet nyújtott Helenának, és a lányhoz csapódott Ineznek.

Neki volt köszönhető, hogy papírok nélkül egy albérletük lehetett, és ő intézte el, hogy Inez alkímiát tanulhasson egy neves mestertől. Anyagilag támogatta a két tinédzsert, amíg szükségesnek tartotta, a két fiatal pedig talpraesetten az összes takarítást, mosogatást és szórólapozást elvállalta, amit feketén csak lehetett.

Az utóbbi évben Perselus kéthetente rendszeresen tett náluk látogatást, hogy az Inez által elkészített, bájitalokhoz való alapanyagokat elvigye, és eladja a hajdani Malfoly helyett.

Helena tudta, hogy a férfi pár napja járt náluk, és nem tervezte őket karácsonyig meglátogatni, de nagyon szerette volna, ha a bájitalmester is szemügyre venné Harryt, és beszélne velük az ügyéről.

A fiúcskával kapcsolatos történteket kész kisregényben részletező irománya végére a barna hajú nő odakanyarította Piton látogatása iránti vágyát, és összehajtva egy borítékba csúsztatta a lapot.

A levelet az utcazenész gyakorlottan egy muglik előtt álcázott bagolyposta pontra címezte, és ráírta a másik oldalára a mardekáros professzor nevét. Bár másnap reggelig nem volt lehetősége feladni a küldeményt, Helena máris alig várta a férfi jellegzetesen szűkszavú válaszát.

قول اننى منيح

Kedves Helena,

A legközelebbi hétvégén szabaddá tudom tenni magam, beugrok hozzátok, és személyesen is megbeszélhetünk mindent.

Üdvözlöm Inezt, és üzenem neki, hogy két békapete is elég a receptbe, amit legutóbb küldött (most jutott csak eszembe, hogy ez lesz a megoldás a problémájára).

Vigyázzatok magatokra.

Perselus