Az igazgató nagy problémája

Tom Denem mérgesen vágott keresztül a diákokkal zsúfolt előcsarnokon. Miért ő? Miért mindig neki kell közbelépni? Mintha nem volna tele az épület tanárokkal, akiknek az egyik feladata épp a megvadult tanulók fékentartása lenne. Persze, ilyenkor mindannyiukat mintha a föld nyelte volna el. Később meg majd jönnek siránkozva: „Igazgató Úr, én igazán csak egy percre néztem félre!" vagy „Igazgató Úr, az egyik tanítványom zsugorító-főzetet borított magára", és a kedvence, „Igazgató Úr, hiszem, hogy a Roxfort diákjai felelősségteljes, komoly…" Nagyjából idáig volt hajlandó meghallgatni, aztán elzavarta Rittert. Most komolyan! Ugyanarról az iskoláról, és ugyanazokról a kölykökről beszélnek?

Nagy nehezen utat tört magának a tolongó, lökdösődő gyerekek között, és közben az elveszített tekintélyét siratta.

A bejárati csarnok közepén a diáksereg szabadon hagyott egy kisebb, körre emlékeztető területet, és tátott szájjal bámulták a - sajnos teljesen mindennapinak nevezhető, ugyanakkor a jelek szerint megunhatatlan - látványosságot.

Tom elnyomott egy kiábrándult sóhajt – meg a szintén kikívánkozó dühös ordítást -, hiszen csak úgy volt, ahogy Szószátyár Samuel mondta, úgy ahogy mindig történni szokott.

Négy griffendéles az egyik oldalon, velük szemben két mardekáros. A hetedik fiú próbálta lecsillapítani őket, ami jobbára abból állt, hogy pajzsot vont fel, ha valamelyik fél megunva a pusztán szóbeli inzultust, kilőtt egy átkot.

- Álljatok már le! – kiabálta, miközben hátrasimította a szemébe lógó, csapzott, szőke tincseket.

- Ne avatkozz bele! – ordította vissza a legalacsonyabb griffendéles.

- Úgy van! – helyeselt az egyik mardekáros, mire Tom keze ökölbe szorult. (A mellette – és mögötte – állókat leszámítva, senkinek nem tűnt fel a jelenléte. Túlságosan lekötötte őket a „párbaj".) – Nem a te dolgod.

- Prefektus vagyok! Protego! – Az utolsó pillanatban kapcsolt, mikor a szemüveges griffendéles alattomban útjára indított egy rontást.

Tom kedvetlenül felsóhajtott. Ő a fiúk helyében már rég megátkozta volna Luciust. De azok hatan direkt élvezték, hogy megizzaszthatják egy idősebb társukat. Elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Mivel a pálcák eleve védve voltak a lefegyverző bűbáj ellen, az Invito pedig – ha nem sikerül kellőképp kontrollálnia - előbb repíti hozzá a körülötte ácsorgó több száz tanuló pálcáját, mint a bajkeverőkét, a legegyszerűbb megoldáshoz folyamodott. Belépett a küzdőknek hagyott térbe.

- ABBAHAGYNI! – Mikor a hat delikvens – és a prefektus - eléggé lehiggadt, visszavett a hangerőből. – Meg se kérdezem, mi történt.

- Mi csak… - lépett közelebb a szemüveges fiú, rosszul alakítva a megszeppentet.

- Mintha azt mondtam volna, nem érdekel, Potter – vágta rá Tom hűvösen. Nem tehetett róla – igazán -, de a fiú ereiben csörgedező Griffendél-vér miatt (tekintve, hogy ő maga Mardekár-leszármazott volt) irritálta a jelenléte. Jamesnél jobban csak a saját unokaöccse volt képes felhergelni, aki történetesen épp a balján állt, Piton mellett. Ezen okokból kifolyólag Tom igyekezett rövidre fogni a beszélgetést. – Mivel úgy tudom, büntetőmunkák terén karácsonyig be vagytok táblázva… Száz pont a Griffendéltől, és ugyanennyi a Mardekártól.

A számlálók ezidáig – mivel mindössze a tanév harmadik hetében jártak – megközelítőleg azonos pontszámot mutattak, de Tom szavait követően a zöld és vörös ékkövek mennyisége drasztikusan megfogyatkozott.

- Ez így igazságtalan! – csattant fel az egyik mardekáros.

Tom felvont szemöldökkel fordult hozzá.

- Ők négyen vannak, ami fejenként huszonöt pontot jelent, míg mi csak ketten, ami…

Tom feltartott kézzel hallgatatta el. – Nem számít, mivel bőven okoztok annyi gondot, mint ők. Nem vitatkozom, Yan – szögezte le, mikor az unokaöccse levegőt vett a válaszhoz. – Hihetetlen, hogy mindenki tétlenül nézte, amit művelnek. Sőt, asszisztáltatok a rendbontáshoz. Még a prefektusok is. Kénytelen leszek megkérni a házvezető tanáraitokat, magyarázzák el, miért kaptátok azt a jelvényt, és tegyenek róla, hogy ezúttal tényleg az eszetekbe vésődjön, mert ez…

- Malfoy megpróbálta leállítani őket – jegyezte meg az egyik szapult diák bátortalanul, csak hogy mentse a maga és társai becsületét.

- Igaz, húsz pont a Mardekárnak. – Tom vágyakozó pillantást küldött a szabadba vezető, míves ajtó felé. – Rendben vagyunk?

Legalább hat szájból hangzott fel a tiltakozó mormogás, de ő nagylelkűen figyelmen kívül hagyta. Lucius a pincébe vezető lépcső felé tülekedett a nyomában egy lelkesen csacsogó, szőke kislánnyal.

- Nagy voltál!

- Szállj le rólam! – förmedt a fiú az elsőévesre, de annak nem szegte kedvét az elutasító magatartás.

A csarnokban maradtak is szükségét érezték, hogy reagáljanak a történtekre.

- Szép volt!

- Mestermunka! Idén megint lenullázzátok a házatok pontjait, minket segítve győzelemhez – szónokolt vidáman egy hugrabugos.

- Csak szeretnéd! – vigyorgott rá hollóhátas évfolyamtársa.

A hat fiú mogorván ácsorgott a gratulálók gyűrűjében. Tom még hallotta néhány foszlányát a rájuk zúduló heccelődésnek, aztán kilépett a Roxfort esőszagú parkjába. Az ajtó döndülve csapódott be mögötte, és ő végre élvezhette a csendet, a friss, skóciai levegőt… Három szippantás erejéig. Pár méternyire a lépcső aljától idegen, mugli ruhát viselő fiú hevert. „Lélegzik, hála Merlinnek!" Tom gondolkodás nélkül rohant a különös – és szerencsére eleven - vendéghez, hogy alaposabban szemügyre vegye.

„Potter" – volt az első gondolata, aztán „Griffendél-vér", végül arra jutott, hogy akárki is a fiú, jobb helyen lenne a gyengélkedőn, mint a pocsolyában.