Készül C.S. Lewis és saját ötleteim felhasználásával,
James McAvoy ihletésében,
Rita Rainey lektorálásában;
Mindenkinek, aki hisz a ruhásszekrényekben.

Az alkotás még folyamatban van, így a véleményed kölönösen fontos lehet!

A faunok hajlamosak a nekikeseredésre. Ugye te sem erre gondolnál először, ha róluk hallasz? Első emléked az lenne róluk, hogy félig ember - félig kecske testű kedves, vidám fickók, akik bármikor kaphatóak táncra, zenére, vagy egy hosszú baráti teázásra. Ne félj, nem ismerted őket teljesen félre, csupán beleestél ugyanabba a csapdába, mint Narnia-szerte oly' sokan. Megtévesztett, ami első látásra a legfeltűnőbb, és a mögöttes, kevésbé hivalkodó részletek felett elsiklott a szemed. Akik szorosabb barátságot kötnek egyikükkel, az ismeretség kezdeti szakaszán túllépve döbbenten tapasztalják, hogy bizony egy faun élete sem csupa móka és kacagás. Az első együtt átélt kellemetlenség után bárki könnyedén felismerheti, hogy nem is kell olyan sok, hogy egy faun elszontyolodjon. (Aki látta már valamelyiküket a telihold fényénél magányosan ücsörögni és sóhajtozni a folyóparti sziklákon, talán most a hirtelen felismeréstől épp a homlokához kap olvasás közben.)

Tumnus úr, Lantern Waste utolsó faunja sem volt kivétel ezen általános bölcsesség alól. Bár fajtája mércéjével mérve még egyáltalán nem számított sokat tapasztaltnak (százötven év egy faunnál igazán nem kor), megélt már jó néhány órányi fellegekben repkedő boldogságot, de közel ugyanennyi letaglózó szomorúságot is. Természetesen, mint minden jó faun, tudta ő is, hogy ínséges időkben a szép emlékeket kellene felidéznie és utolsó körme szakadtáig kapaszkodnia a kellemes élményeibe, most azonban olyan szorongatottnak érezte helyzetét, hogy ilyesmire nem is gondolt. (Jól is tette! Ismerve a jó szerencséjét, a "körme szakadtáig" szókapcsolat vette volna be magát az elméjébe, ami ugye nem egy kellemes képzet.)
Lassan negyedik napja történt, hogy meghitt otthonába beállított őfelsége, Narnia királynőjének, a Magányos szigetek kormányzójának, és ki tudja, még milyen címek birtokosának titkosrendőrsége. Egy ilyen látogatás akkor sem kellemes, ha éppen nem követtünk el semmit, ám neki - tetézendő a bajt - nagy volt a bűne. A szinte pillanatokon belül tökéletesen feldúlt faun-lakban hagyott pergamen tanúsága szerint a vád ellene nem volt kevesebb, mint felségárulás és emberekkel való barátkozás. Ezek külön-külön is megértek volna egy borzalmas kirándulást a Fehér Boszorkány börtönébe, így, együtt azonban még rosszabbul csengtek. Persze már akkor tudta, hogy pillanatnyi megingásáért keményen meg fog fizetni, amikor elengedte a kis Lucy Pevensie-t első találkozásuk estéjén, mégis egy távoli büntetés ígérete sosem hangzik olyan rosszul, mint amikor a hosszas halogatás után szembe kell nézni vele. És most alaposan szembe kellett nézni vele…
Kevesekre lehet teljes joggal rámondani, hogy neki aztán minden baja van, de Tumnus úr sajnos igen közel állt ahhoz, hogy ezt a megtisztelő titulust magáénak mondhassa. Két hete alig aludt, alig evett, és nagyjából alig élt. Ezt a kezdeti állapotot aztán már csak tetézte elhurcoltatása (keresztül havon, jégen és sziklákon, farkas-társaságban), az első este történő kihallgattatása, az ezt követő újabb kínvallatások, cellája enyhülni nem akaró hidege, és az étel hiánya. Pedig nem is olyan rég még boldog faun volt…