Már tizenöt perce is lehetett, hogy Rukia utoljára bezárkózott a szekrényébe – természetesen, Ichigóhoz tartozott a tároló, de kisajátította kuckónak. Ez az illetékest nem is zavarta volna, hiszen egész éjszakákat tölt ott, délutánonként pedig – ha nincs lidércveszély -, megesik, hogy órákat is.
Csakhogy aznap átlagosan hárompercenként sikoltásszerűen szívta fel a levegőt, ami nagy ijedtségre vall. Ichigo az íróasztalánál ült éppen és próbált a tananyagra figyelni, de már nagyon idegesítette az a hangoskodás.
Felpattant és odatrappolt a szekrényhez, majd jó erősen, nagy hévvel húzta ki az ajtaját.
Rukia abban a pillanatban velőt rázóan felsikoltott és olyan öklöst ajándékozott a fiúnak, hogy amaz nyomban kiterült és zavart tehetetlenségében padlóangyalt csinált.
- Mit csináltál az én nee-sanommal?! – pattogott Kon és azonnal a lány felé rohant, de ő még mindig a szekrény rejtekében bújt meg, szóval nem érhette el.
- ÉN?! – vágta rá Ichigo orrhangon, ugyanis jobb kezét a vérző érzékszervére nyomta. – Ő törte be az orrom csak úgy, és még én csináltam vele valamit?! – Értetlenül tápászkodott fel, majd odasétált a lányhoz. – Még mis a halált csináltál és miért kellett így beverni az orrom, he?
Rukia megszeppenten pillantott rá, majd megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Bocsánat, egy pillanatra azt hittem te vagy a gyilkos. Megijesztettél.
- Mi van? Milyen gyilkos?
Rukia még mindig értetlen tekintettel mutatta fel a kezében tartott tárgyat: Egy krimi regényt.