Kezdet
Karakura város, 2010
- Induljatok! Foglaljátok el a várost! - vízhangzott a parancs.
- Igenis, főparancsnok úr! - meghajolt az ősz hajú férfi, aki legközelebb állt a vezetőhöz, majd a többiekhez fordult. - Nem hallottátok?! Indulás! Kapukat kinyitni! Lidérceket beterelni a városba! - kiáltott.
- Igenis, uram! - megszólaltak egyszerre a katonák, és kiözönlöttek a teremből.
- Hát ez az idő is eljött, - az ősz hajú férfi a főparancsnokhoz fordult, elégedett mosollyal az arcán.
- Igen, eljött, - bólintott az öreg szakállas vezető, és lassan felállt. - Gyere, menjünk mi is.
Eltelt fél év. Karakura város teljesen fel volt dúlva. A házak, az épületek, üzletek romokban hevertek. Az utak beszakadva. A fák kitörve. Az utcákon mindenfelé holttestek hevertek, olyanok is, amik már oszlásnak indultak. Nagyon sok ember halt meg. De ekkor létre jött egy csapat. E csapat szállt szembe a lidércekkel és az ellenséggel - katonákkal, rendősséggel, mindenkivel, aki az Ő oldalára állt. Így a háború már nem csak az egyszerű emberek életét vette el, hanem az ellenségét is. Ők is szépen megosztódtak, ami nagy problémát okozott a főparancsnokuknak.
- Uram, nem hiszem, hogy ez így sokáig működne, - jegyezte meg a főparancsnok tanácsosa.
- Én is tudom, de nincs mit tenni.
- Pedig nekem volna egy tök jó ötletem, - nyílt az ajtó, és a terembe egy magas, kalapos férfi lépett be.
- Senki sem engedett be, akkor meg tűnj el, Urahara! - rivallt rá a férfira a tanácsos.
- Ugyan, ugyan. Tudom, hogy nem vagyok valami híres a köreitekben, de ebben talán nagy segítségetekre lennék, - mosolygott, majd sarkon fordult. - Viszont ha nem érdekel, viszlát, - intett miközben az ajtó felé sétált.
- Várj! - szólalt meg a vezető.
- Igen? - a férfi megállt, és visszafordult feléjük.
- Hajlandó vagyok meghallgatni javaslatodat, gyere közelebb.
Urahara vigyorogva lassan oda sétált eléjük.
- Ülj le, és mond el mi a terved, - mondta a vezető, és az egyik szék felé legyintett.
A férfi leült az egyik magas támlájú, kemény gránit székre, és a könyökét az asztalra tette.
- Nos, én úgy gondolom, hogy van ez a csapat ugye bár, - kezdte, és a főparancsnokra vigyorgott.
- Mi köze ennek az egésznek ahhoz a csapathoz? Már majdnem megtaláltuk a rejtekhelyüket. Nem sokára egy sem marad belőlük mindet kiírtjuk, - kérdezte a tanácsos.
- Az előbb nem úgy hangozott mintha ez így is lenne, - jegyezte meg Urahara.
- Felesleges hazudni! - szólalt meg ismét a vezető. - Jól tudod. Bajban vagyunk. Az embereink fogynak. Fogalmunk sincs, hol van a fészkük, - mondta.
- Ebben tudnák segíteni. De! - kiáltott fel Urahara, és a mutatóujját figyelmeztetően feléjük mutatta. - Nem hinném, hogy jó ötlet volna kiirtani őket, így csak új embereket toboroznánk nekik. Páran biztosan túlélnék a támadásunkat, és hozzájuk csatlakoznának azok, akik az ön uralkodása ellen vannak. Viszont, mi lenne, ha egyből valahogyan kettő lenne?
- Ezt hogy érted?! Azonnal mond meg, hol tartózkodnak! Ha nem mondod meg,…
- Hallgass! Úgy érted, hogy ketté kellene választani csapatukat?
- Pontosan, - bólintott Urahara.
- Megosztódnának, és gyengébbek lennének.
- És, egymás ellen lehetne fordítani őket, - újból bólintott Urahara.
- Mondjuk valami jutalommal? - gondolkozott a vezető.
- Mondjuk, - vigyorodott el Urahara.