Megjegyzés: a jogok JKRé. Minden fejezetre levetítve.
FONTOS! A sztorit kábé... nem ezer éve írtam, de elég régen. Van mit finomítani rajta, de műemlékként kezelem, és nem (nagyon) nyúlok hozzá.
Jellemzők: OC, nulla romantika, hasonlók
Azon az emlékezetes szeptember elsején az uralkodó időjárási viszonyok enyhén – nagyon enyhén! – szólva is nedvesek voltak. Közhellyé átfogalmazva a mondatot: esett, mintha dézsából öntenék. Már attól totálisan átáztam, hogy ládástól-mindenestől megtettem az autótól a pályaudvar bejáratáig tartó két métert. Később, a peronon elsuttogott három szárító-bűbájjal is csak annyit értem el, hogy nem csöpögtem annyira. Persze a méretes pocsolyát már nem volt kedvem felszárítani – amúgy is csak kisebb baleset történt. De a sínek alá nem zuhant senki!
Szóval. Álltam… azaz ültem a bőröndömön, mint aki karót nyelt, majd' két és fél órán keresztül, még végül a mozdonyvezető úgy döntött, ideje leparkíroznia az expresszt. Merthogy – hittétek volna? – a roxfortiak többsége két ciklusban érkezik, viszont indulás előtt fél órával a peron még csont üres.
Első ciklus negyedórával tizenegy előtt, második az indulás utolsó pillanataiban. A mozdonyvezető úgy tűnik, tudta ezt, mert nem siette el a dolgot.
Persze anya hibája is az egész. Meg Dumbledore-é, de ez most nem tartozik ide. Kellett nekünk ideköltözni Angliába. Hát mi baj volt Írországgal, kérdem én, de rám bezzeg senki sem hallgat. A felnőttek többsége (köztük a fent említett két boszorkány/varázsló) állítólag az én érdekeimet tartja szem előtt. Hangsúly az „állítólag"-on. Mert az én érdekeimet én tudom eldönteni, és én vissza akarok menni Írországba. Az érdekem ezt kívánja.
Kívánhatja is – mert hogy senkit nem érdekel, az biztos.
Anya szerint nincs okom panaszra. Az RBF-évet a világ egyik leghíresebb varázslóképzőjében tölthetem, ami kimagasló szinten… satöbbi, satöbbi. Itt elvesztettem a fonalat.
Visszakanyarodva az aktuálisabb problémára: két és fél órát kellett várnom a vonatra az üres peronon. Gyötrelmes volt, elhiheti mindenki. A másodpercek egy félholt csiga(biga) sebességével vánszorogtak, bennem meg annyi energia volt az újrakezdéshez, mint hugicám házikedvenceiben öt vele töltött perc után.
Aztán beállt a vonat, én felszálltam, és megérkezett az első ciklus.
A hangzavar óriási volt. Valószínűleg minden egyes diákhoz minimum két szülő, egy állat, és átlag egy vagy két kistestvér jutott. Aztán hirtelen csend lett – ugyanis úgy döntöttem, rögtön az első napon dacolva a házirenddel, hogy bűbájt szórok a fülke ajtajára és az ablakra.
Csend, áldott csend! Szintén áldott magány!
Utóbbi úgy indulás után cirka két percig.
– Szabad a többi hely?
Két fiú nyitott be a legnagyobb természetességgel és a sablonszöveggel.
És ilyen helyzetben mit lehet tenni? Hát persze, hogy bólintani és imádkozni, hogy ne akarjanak…
– Harry Potter vagyok.
…bemutatkozni.
– Ő pedig Neville Longbottom.
Longbottom nem volt ismerős. Potter annál inkább. Csak nem tudtam, honnan.
Mosolyt erőltettem az arcomra és felnéztem. – Aria Matthews.
Villámgyorsan megnéztem mindkét fiút. A bal oldali ülésen ültek mind a ketten. Ennek két oka lehetett: fura szeszély, vagy az, hogy a másikat teljes egészében elfoglaltam/kisajátítottam/elbitoroltam. (Ízlés kérdése. Vagy az ülés volt túl rövid, vagy az én lábam túl hosszú. Flegmaságom pedig kedvem miatt határtalan.)
És akkor leesett, hogy aki ott ül a másik ülésen – nem az alacsony és duci, hanem a magas, fekete, sebhelyes – az Potter. Személyesen.
Mondták már, hogy bizonyos dolgok csak nagyon lassan érnek el az agyamig. Főleg a legnyilvánvalóbbak.
És most előadom, miért is kellett átcuccolni Nagy-Britanniába.
Legelőször valószínűleg A Dolog áll a háttérben. Mert egy elvileg nagyra becsült brit varázsló fülébe jutott. Nos, ezzel nem is lett volna semmi baj, csakhogy az a titok, amit több mint két ember tud, nem titok. És mivel az egész Ebrithyl tisztában volt vele (kviddicskapitányok és fanjaik üldöztek végig a fél iskolán) a legkisebb elsősöktől kezdve a teljes tanári karig – mi úgy durván nyolcvan fő –, így ezt a legnagyobb jóindulattal sem lehetett annak nevezni.
Az eredmény: tőlem függött az elsősök repülésórája, az összes kviddicsmeccs és minden egyes szabadtéri program.
De nem bántam. Egészen addig amíg Voldemort vissza nem tért.
És itt megragadnám az alkalmat, hogy közöljem a nyilvánossággal: Írország NEM fél a Setét Nagyúrtól. El lehet nyomni a népességet, lehet terrorizálni, ÉN és a családom (plusz a rokonság, az ismerősök és az egész iskola) AKKOR IS kimondjuk a nevét. Számunkra a háború a szigeten zajlik. Mármint a másikon. Igaz, még Észak-Írország is oda tartozik, de nekünk semmi közünk hozzá. Erről ennyit. Nincs kedvem politizálni, és nem azért, mert nem értek hozzá.
Szóval Voldemort visszatért. A „nagyra becsült" brit varázslótársadalom persze nem fogadta el ezt a már-már ténynek minősülő információt.
Engem ez nemcsak, hogy nem zavart, hanem nem is érdekelt.
És itt jön a képbe Dumbledore. Mert az egyik kéme jelentette, hogy az ellenség tud A Dologról, ami viszont szorosan – nagyon szorosan – kapcsolódik hozzám. És ami értékes (ha az ember tudja, mire akarja használni).
Ergo Voldemort meg akarja szerezni.
Mivel így veszélybe került az én és a családom élete, így a Roxfort igazgatója nagylelkűen felajánlotta, hogy járhatok a másik ország legbiztonságosabb intézményébe. Ráadásul a Főnixes Társaság vagy mi védelmet biztosít a anya és az ikrek számára. Samantha továbbra is járhat mugli suliba, Jason pedig majd a Roxfortba – jövőre. Mert a felnőttek hosszútávra terveznek. Túlságosan is.
És hogy jön a képbe Potter? Ő kezdte terjeszteni „Voldemort visszatért"-elméletet. Nem mintha hibáztatnám, de eléggé frusztráló tudni, hogy valamilyen szinten benne van.
– Te új vagy? – kérdezte Longbottom.
– Szerinted?
A hangulatom csak tovább romlott. Az eső még jobban rákezdett: a látótávolság egy ötvenről húsz centire csökkent.
Longbottom zavarba jött. Potter annál kevésbé.
– Honnan jössz?
Világrengető sóhajjal becsuktam a könyvem, tudomásul véve, hogy ma már maximum az ágyamon olvashatok.
– Írország, Ebrithyl. Szándékosan nem hagytok, vagy ez valami kényszer?
Potter nagylelkűen figyelmen kívül hagyta a mondat utolsó részét. – Üdv a Roxfortban!
– Kösz.
– Milyen az az Ebitril? – kérdezte Longbottom kíváncsian.
– Ebrithyl. És jó.
Magamban hozzátettem, hogy ezerszer jobb, mint a Roxfort. Az a suli az otthonom volt. Az első számú, hisz anya ott tanított, Sam és Jason pedig gyakorlatilag beköltöztek oda – még akkor is, ha mindketten mugli suliba jártak. Igaz, különböző okokból…
– A Roxfortnál biztos nem jobb – húzta ki magát Longbottom. Látszott rajta, hogy büszke az iskolájára. Ideje lelombozni.
– Biztos vagy benne? Az a suli, ahol ennyire megosztják a diákokat, nem lehet túl jó. Házak meg pontszámok… egész tanév alatt versengtek, ahelyett, hogy összefognátok…
– Mégis miért kéne barátkozni a mardekárosokkal? – kérdezte Potter.
Mardekárosok? Azok kik? Ja, az egyik ház.
– Nem te terjesztetted el, hogy Voldemort visszatért?
Ez vajon övön aluli ütésnek számít, vagy nem?
– De, és igaza van! – kiáltott Longbottom. – Harry nem hazudik.
– Nyugi, ha hazudna, és nem lenne igaz, valószínűleg én se jöttem volna ide – válaszoltam hűvösen.
Potter izgatottan nézett rám. – Miért, megtámadott?
– Ismered a vihar előtti csend fogalmát?
Azzal újra elővettem a könyvemet, és folytattam az olvasást. Ők se próbáltak beszélgetést kezdeményezni. Hála érte Merlinnek.
Jött a dél, és el is múlt. Potterék beszélgettek. Hogy miről, nem tudom, szerepelt benne kviddics, házak, barátok, időjárás… Nekem meg az utóbbi miatt folyton emlékeztetni kellett magamat, hogy ebben a suliban rajtam kívül csak Dumbledore tudja Azt.
Úgy fél kettő körül megérkezett a szűk baráti kör: egy fiú és egy lány. Mindketten prefektusok.
Nálunk nem voltak ilyenek. Csak két iskolaelsőt választottak a hetedévből. Hetven tanulóhoz (néha még kevesebb is) ez pont elég.
Szóval bejöttek. Ige ám, csakhogy nem volt hová ülniük. Így az én lábam került le. Sajnos.
Gyors bemutatkozás, és a lány – Hermione Granger – már az iskolámon csámcsogott.
– Ebrithyl?
– Fogadjunk, már hallott róla – súgta Weasley jó hangosan.
– Te is tudnád, ha figyeltél volna órán – Azért a lesajnáló pillantásért érdemes volt elviselni pár órán keresztül az egész társaságot. – Még tavaly tanultuk, a környéken sárkányrezervátum működik, amiből…
– Fogd rövidre Mione – szólt közbe Weasley.
–… és híres még a könyvtáráról – fejezte be zavartalanul.
– Egyébként kis suli, és aki kritizálni meri, kaphat egy rontást a képébe, egyenesen a híres könyvtárból importálva – mondtam nyugodtan.
– Kik még a prefektusok? – váltott témát Potter.
Eddigi nem túl hosszú beszélgetéseink csak ebből álltak: elevezni a veszélyes vizekről.
– Nem fog tetszeni, Harry – kezdte Hermione. Azért a pillantásért „kiérdemelte", hogy így hívjam – igaz, hogy csak magamban, de ez mindegy. – A Mardekárból…
– Malfoy – sziszegte a megszólított.
– Úgy bizony, Potter – nyekeregte egy… hát… nehéz leírni, milyen, de ha hallanád, rögtön tudnád, hogy a kölyköt elkényeztetik.
Szőke srác lépett be. Annyira szőke volt, hogy az már inkább fehér. Mögötte két buldózer méretű testőr-féle. Én meg szokás szerint feltettem az első eszembe jutó kérdést:
– Figyu, te albínó vagy?
Malfoy rám meredt, Potter elvigyorodott, Weasley röhögött, Hermione nevetett, Longbottom kacarászott… ha még többen lettek volna itt, valószínűleg a nevetés szó összes szinonimáját fel kéne sorolnom.
– Mondd a szemembe – sziszegte az Albínó és „fenyegetően" lépett közelebb.
Felálltam én is. Na nehogy már fel kelljen néznem rá.
– Te – kezdtem lassan, tagoltan, csakhogy biztosan felfogja –, nem csak albínó vagy, hanem értelmi fogyatékos is. És most húzz innen gyorsan, mielőtt kiszúrom a szemedet.
– Büntetőmunka…
A nevemet se tudja, de már büntetőmunkát osztogat.
– Aria Matthews.
Malfoy elsápadt. Én erre a reakcióra vártam.
– Obstructo! – kiáltottam.
A srác kitántorodott a fülkéből. Igen, ennek az átoknak a hatása eléggé mellbevágó.
Villám cikkázott át az égen. Tökéletes aláfestés. Malfoyék feltápászkodtak. A bandafőnök még egyszer rám nézett, és még egy ócska mozifilmbe való mondatot is kiáltott.
– Ezt még nagyon meg fogod bánni! – acsargott, majd stílusosan elhúzta a csíkot. Kis híján ugyan hasra esett a saját lábában, egyszer majdnem nekiment egy éppen kilépő diáknak, de azért stílusosan húzta el a csíkot.
Taps tört ki a fülkében. Döbbenten fordultam hátra.
– Szép volt – vigyorgott Potter.
Nem érdekelt. Tudtam, hogy ki Malfoy, ők nem. Viszont van egy előnyöm: ő nem tudja, hogy én tudom.
A kedvem még szarabb lett. Nem baj, kényszeredett mosoly, mit árthat!
– Kösz.
– Jé, havazik! – nézett ki az ablkaon csodálkozva Longbottom.
Havazik. Nem csodálkoztam. Hisz ez is miattam van. Esik a hó. A változás hava.