A történet címe: Elvakultan
Műfaja: kaland-akció/humor/románc E/3 személyben, kivéve a prológust, ami E/1
Párosítás: ItachixSakura (Sakura 21, Itachi 26 éves)
Terjedelme: előreláthatólag 20 fejezet, még nincs befejezve
Ha nem olvastad a mangát vagy nem láttad a Naruto új shippūden epizódjait (amikor már 16 évesek) akkor nagyon sok poént le fogok lőni, talán előbb nézd meg őket!
!! FONTOS megjegyzések a történethez:
Sakura ahogy a mangában is, már találkozott Itachival de kihangsúlyoznám, hogy soha nem látta az arcát hiszen nem nézhetett a szemébe.
A mangában Sasori nagyanyja elmondja, hogy akiből kiveszik a lényt az meghal. Az én történetemre ez NEM igaz, Chiyo nagyi ezt NEM mondta és nem feltétlenül kell, hogy meghaljon a jinchūriki. Gaara csak azért halt meg, mert az a dög túl mélyen belenyúlt már az elméjébe ahhoz, hogy élve szét tudják szakítani őket. A lényeket nem kell növekvő sorrendben összegyűjteniük.
Az Akatsukit is megváltoztattam kissé; a legfontosabb különbség az, hogy az Akatsuki főnöke nem úgy néz ki és nem az a személy, mint a mangában.
Sasuke még mindig Orochimarunál van, tehát az egész Sasuke-megölte-Orochimarut epizódot ignoráltam.
A Naruto világának térképét is megváltoztattam annyira, hogy az illjen az elképzeléseimhez: hajnalmadar. livejournal. com/ tag/ map
A történet az Méz és az Eső országának határánál kezdődik, a két országot elválasztó hegy lábánál fekvő kis faluban. Ha megnéztétek a térképet láthatjátok, hogy az Eső országát keletről a Tűz országa, nyugatról pedig a Méz országa határolja.
Köszönet Eyvindr-nek a bétámnak!
Elvakultan
Fejezet infó:
műfaj: akció
inspirált: Neverwinter Nights 2 betétdalai
Enciklopédia:
shippūden - azok az epizódok ahol Narutóék már 16 évesek. (shippū-hurrikán, den-legenda)
jinchūriki - az az ember aki magában hordozza a bijū (az állat démonok összefoglaló neve) egyikét, mint Gaara vagy Naruto
kawarimi no jutsu - támadás elől kitérő technika, amikor a kicseréled magad egy tárggyal, így a támadás nem téged fog érinteni; ezt még Kakashi tanította meg Narutóéknak.
kunoichi - női nindzsa
shinobi - nindzsa
Tsukuyomi - a hold istene a japán ősi sintō vallása szerint
Prológus
Az ég szürke lepellel ölelte körbe a falut ezen a nyugodt, téli éjszakán, a hópihék pedig csendesen ereszkedtek alá, hogy beterítsék a házakat. Az Eső és a Méz országának hegyvidéki határnál a tél mindig is a leggyönyörűbb volt az évszakok között, amikor a hókristályok éjjel-nappal megannyi csillogó formában és méretben szállingóztak a tejfehér égből. Néha csak ritkán, mintha finom kis érintések lennének az ember bőrén; néha pedig sűrűn és kavargón, mintha az istenek éppen párnacsatát vívnának egymással.
A hóval fedett utat a házak ablakán kiszűrődő barátságos kis fény világította meg, és még néhány lámpás az ereszek alatt amik a télköszöntő fesztiválról maradtak vissza. A piros lampionok mosolygós emlékeket csalogattak elő bennem ahogy elmentem mellettük, miközben róttam utam a falu házai között. Hirtelen rekedt károgás törte meg a nyugodt csendet az éjszakában. Egy pillanatra megtorpantam és fél szemmel rápillantottam a varjakra, akik egy viskó előtt marakodtak egy falatnyi szemét fölött a hóban. Megcsóváltam a fejem és reméltem, hogy ez volt az éjszaka legmozgalmasabb eseménye és folytattam a szokásos esti őrjáratomat. Nem sokkal később elértem nindzsa járőrtársam házát és vártam, hogy csatlakozzon hozzám.
-Á, Yasamu bocs, hogy megvárakoztattalak. -lépett ki Masashi az ajtón. Én félvigyorral válaszoltam és intettem, hogy induljunk.
-Már megszoktam, barátom.
Masashi a fogadó irányába intett a fejével, én pedig bólintottam. Szokásunkká vált ez az évek alatt, hogy először én kerülöm meg a falut kelet felől, majd Masashi házánál találkozunk és nyugatnak tartunk, hogy a falu szélén álló fogadónál fejezzük be az őrjáratot, ahol mint mindig a többi társunk már várni fog ránk. Ez mindig egy kis forralt bort jelentett a jó öreg Borgasnál..
-Hány éve is már, hogy ebbe a porfészekbe rendeltek minket? -méláztam el a múlton ahogy hallgattam hogyan ropog a hó a lépteink alatt. Masashi csettintett egyet a nyelvével miközben a házakat figyelte. Majd megigazította a homlokpántját és dörmögő hangon válaszolt.
-Lehet az már vagy húsz is. De nem bántam meg semmit, Yasamu. Azt mondják nem sok ép fogad marad, mire elhagyod a hadsereget ha a fővárosban szolgálsz.
Bólintottam újra és elvigyorodtam, amikor a fogadó láthatóvá vált az egyre sűrűbben hulló hópelyhek függönyén át.
-Remélem Borgas elkészítette már azt a forralt bikavért amivel tegnap dicsekedett.
Ahogy közeledtünk a fogadó felé az ajtó hirtelen kinyílt és egy alak lépett ki hangtalanul. Alakjából ítélve egy fiatal nő lehetett, de volt valami oda nem illő ijesztő éberség a tartásában ami felkeltette az ember figyelmét.
Ahogy meglátott minket egy pillanatra megtorpant és felkapta a fejét. Éreztem, ahogy mellettem Masashi megáll és én is azon kaptam magam, hogy a nő rémült tekintetét figyelem. Feszült csend vett minket körül, csak bámultunk egymásra várakozón. A nő megmerevedett és szemei ide-oda cikáztak, mintha csak azon gondolkodna merre meneküljön, Masashi pedig lassan meglazította a kunai tartóját.
Majd hirtelen újra kinyílt a fogadó ajtaja és elszabadult a pokol. A nő futásnak eredt, de olyan gyorsasággal, hogy a szemem alig tudott lépést tartani vele . Masashi elhajította a kunait de az csak a fogadó falába fúródott én pedig éreztem, ahogy a lábaim elrugaszkodnak a földtől, hogy én is a nő után vessem magam. Nem tudnám megmondani pontosan mi történt, de az üldözés megkezdődött!
1. fejezet
Fuss az életedért!
Újabb hörgés szakadt ki belőle ahogy próbált levegőhöz jutni, a fagyos szél úgy érezte már véresre marta a torkát de megállni nem lehetett. Ez őrültség, őrültség! Az adrenalin fájdalmasan lüktetett az ereiben ahogy teljes erejéből rohant a fenyőerdő felé, ám a halálfélelem egyre jobban a markába kerítette amikor üldözői léptei alatt meg-megroppanó hó zaja lassan közelebb ért hozzá. Szíve nagyot dobbant amikor végre elérte a rengeteg szélét, és utolsó erejével görcsösen megfeszítette izmait, hogy elrugaszkodjon a földtől és belevesse magát az erdő sűrűjébe. Lankadatlan rohant tovább a rideg, távoli, hófödte hegyek irányába tudván, ha nem nyer időelőnyt soha nem éri el a hágó lábát.
Sakura csakrájának féltve őrzött utolsó cseppjeivel nekilátott, hogy elrejtse a csapást amit hátrahagyott. Fáról-fára lökte magát oly hangtalan, mintha csak a szél lebbenne puhán ide-oda az ágakon. Maga sem tudta mennyi idő telhetett el ahogy átvágott az erdőn, de remény költözött szívébe amikor érezte, hogy a nindzsa-kopók egyre jobban lemaradnak tőle. A szükség és a végső elkeseredés üldözte idáig; a végső elkeseredés és a kényszer, amely fölrázta azon az éjjel amikor a fogadóban húzta meg magát.
Sakura rohant tovább teljes erejéből a rengetegen át; üldözői leheletét még most is a tarkóján érezte és kirázta tőle a hideg. A halál ígérete.
Végül végső elkeseredésében elmenekült, mindössze ruhájával megrakodva, hogy belevesse magát az öngyilkos futamba: az idő ellen. Még most is fülébe csengett egy falubéli asszony figyelmeztetése: "Ha át akarsz jutni a hegyeken indulj el most, vagy ki se tedd a lábad innét; két héten belül járhatatlan lesz a hágó és csak tavasszal tudsz útnak indulni megint". De már nincs ideje tavaszig, talán a holnapot sem éri meg... valahol tudta ezt rég, de mégis hezitált elindulni valamiért, így végül a szükség vitte rá.
Sakura agya lázasan dolgozott egy terven, bármin ami hozzásegítheti a túléléshez. Kezeit hátravetette és még őrültebb iramot diktált; de mire a sebesség, ha egyetlen hiba és fél tucatnyian veszik majd körül?! Átkozta magát a gyengeségéért, amiért elbizonytalanodott a két őr láttán; de lábai, mintha csak az ösztön vitte volna rá, maguktól iramodtak útnak ahelyett, hogy végzett volna a kettővel mielőtt azok riadót fújhattak volna.
Miközben futott az öreg fenyves fái között, szeme ide-oda cikázott hátha lát valamit -bármit- ami kisegíthetné a bajból. Ez őrültség! Mégha lerázza is üldözőit, vajon marad elég csakrája, hogy túlélje a hágót? Ha lett volna ideje pihenni a faluban, ha nem vitte volna rá a szükség, hogy aznap éjjel nekivágjon az útnak.. hirtelen fájdalom nyilalt a bokájába, és ő majdnem elbukott. A levegő hörögve szakadt ki a tüdejéből és szemei egy pillanatra kigúvadtak. Elméjével próbálta felmérni a rossz ugrás okozta károkat, de ahogy a felismerés arcul csapta sírás hagyta el a száját és lezuhant egy fa mögé. Időre volt szüksége, hogy helyrehozza a szétszakadt inakat, másképpen képtelenség lett volna folytatni a harcot. Becsukta szemét és lábára tette kezeit.
Az elkeseredés kígyóként fojtogatta a torkát, és ahogy érezte az adrenalin hatását gyengülni a testében, végtagjai kövekként húzták le a földre. Jobb kezével remegve benyúlt a ruhája belső zsebébe, hogy kitapogassa az iratokat, küldetésének gyümölcsét amik nélkül hazatérni nem lehetett. Hirtelen felkapta a fejét amikor megérezte az őrök csakráit, ahogy azok három irányból közeledtek felé.
Hát végül beérték! ..és körbe akarták venni. Sakura felugrott és mozgását úgy igazította, hogy az egyik oldalszárnyat érhesse el mielőtt bezáródik a gyilkos olló.
Miközben rohant felnézett az égre és hálát adott Tsukuyominak, amiért az úgy döntött, hogy ezüstös fényével ma éjjel nem világítja be a halandók világát. A hó azonban még így is világított, bár Sakura esélyeit növelte, hogy az öreg fenyves árnyas fái között megbújhatott.
Lassan, szinte hangtalanul fújta ki a levegőt, ahogy próbálta lecsendesíteni az elméjét. A nindzsákat gyerekkoruktól fogva úgy nevelték, hogy érzékenyek legyenek a negatív érzelmekre. Így lehetett, hogy észlelték a veszélyt mielőtt bármit is láthattak volna - így lehetett, hogy érezték ha követték őket vagy ha előttük jártak. Ezért aztán arra is megpróbálták megtanítani őket, hogyan nyomják el az érzelmeiket - hiszen ahhoz, hogy valaki sikeres orgyilkossá váljon mindenekelőtt tiszta elmére volt szükség, majd hangtalan mozgásra és ügyességre. De most, mikor élete csupán egy hajszálnyira volt attól, hogy belesüllyedjen a semmibe, közel sem volt olyan egyszerű Sakurának elnyomni a félelmeit.
Lassan hátranyúlt és kivett két kunait az erszényéből miközben hangtalanul kántálni kezdett: egy vagy a természettel -fa vagy, nyugodtan állsz az árnyak között -kő vagy, mozdulatlanul állsz az árnyak között -egy vagy az árnyékokkal -árny vagy, beleolvadsz a természetbe. Aztán minden egy pillanat alatt véget ért - csakrát vont a szemeihez így egy kis villanás is elég volt számára, hogy támadjon.
Pár másodperc múlva már csak négy üldözője maradt.
Amilyen gyorsan csak tudta visszaszerezte a kunaiokat és tovább rohant; el az üldözőitől. Ha jól gondolta kettő fogja elérni legelőször, majd ha sikerül elég gyorsan végeznie velük már csak kettő marad. A hágó már nem volt messze, talán ha az éjjel maradék óráit végigfutja reggelre odaér a hegy lábához; de már most is emelkedőn járt, és ez csak még több energiát szívott el tőle. A bokája a havas talajon néha meg-megcsúszott, és minden korábbi próbálkozása ellenére mind jobban dagadni kezdett. Eszébe jutottak a meggyilkolt nindzsák tetemei és hányinger fogta el a gondolatra, hogy a következőktől el kell majd vennie a kabátot ha nem akar megfagyni az üvöltő hidegben miközben a hágót mássza.
Talán itt hibázott, amikor kétségbeesésében és undorában elveszítette az idő fonalát és elméjével csak a szívében lévő káoszra koncentrált; vagy talán már korábban is, amikor azt hitte a másik kettő nindzsa még messze van tőle. Egy kunai fúródott a bal vállába, és az ütés ereje méterekkel röpítette előre. Sakura üvöltve tépte ki a fegyvert a karjából és ahogy visszadobta a feladónak, másik kezében már meg is jelent a sajátja és hajította el azt is. Ám a kunai nem arra való, hogy szemtől szemben dobálózzanak vele, és Sakura átkozta magát, amiért így lebecsülte az őröket, ahogy rádöbben, hogy az utolsó fegyverét az imént nyelte el a sötétség.
Az egyik nindzsa hirtelen megjelent mögötte és megmarkolta a sérült, bal vállát, amitől Sakura fájdalmasan fölsikoltott; de mielőtt bármit is tehetett volna, teste mint egy tehetetlen súly hozzácsapódott a közeli fához. Recsegés hallatszott, de nem lehetett tudni az ütközés a fára vagy Sakurára nézve járt nagyobb sérüléssel, mert mielőtt az ellenség újra támadhatott volna, a kunoichi egy mozdulattal elkapta a nindzsa torkát és szétroppantotta azt. A másik nindzsa megdermedt és egy tudatlan lépést tett hátrafelé, de a lányt már nem lehetett megállítani. Egy pillanat törtrésze alatt a másik előtt termett és halálos ütést mért annak mellkasára.
Nyüszítő sírás hagyta el az ajkait ahogy lábait arra kényszerítette, hogy tovább mássza az egyre meredekebb lejtőket. Egyik szeme bevérzett és pár foga is meglazult amikor nekicsapódott korábban a fának; az érdes kéreg a bőrét sem kímélte, és bár a horzsolás nem volt veszélyes a fogcsikorgató hideg miatt Sakura úgy érezte, mintha a csontjai lassan jéggé fagynának a hideg szél érintésétől.
Hamarosan el kellett hagynia az erdő óvó-védő árnyait - ahogy ritkultak a fák, helyüket kietlen sziklák vették át. A hágó és a hegyek magas ormai egyre közelebbről rajzolódtak ki, ahogy az éjjel is lassan átadta magát a hidegen ragyogó hajnalnak. Bár - gondolta keserűen - a látszat csak fél igazság. A nem-túl-távoli hegyek természetéhez hozzátartozik valahogy, hogy akármennyit is megy az ember, mindig úgy tűnik, mintha már majdnem közel lenne hozzá.
Sakura most nem lepődött meg, amikor fülét megütötte egy alig hallható nesz. Mostmár csak az erejében bízhatott, amit utolsó csakra tartalékaival erősített fel; és csak reménykedhetett, hogy kitart addig amíg végez a maradék kettővel. Ők voltak a szerencsésebbek talán, hiszen a másik oldalról próbálták körbefogni őt; így aztán még az erdőben Sakura tőlük elfele mozdult el, a másik kettő felé. Ezért lehettek ők az utolsók, akik beérték; de sajnos amíg az életére törtek nekik sem kegyelmezhetett.
Sakurának nem volt lehetősége bármiféle stratégia kidolgozására; ilyen magasságban nem volt már más, mint szikla és szikla. Elbújni nem lehetett, cselezni nem lehetett; csak a nyers erő dominált. Egyetlen jól irányzott rúgással kisebb kőomlást indított el, így mire a nindzsák megjelentek, éppen arra volt csak idejük, hogy kiugorjanak a lefelé gördülő kövek útjából. Mire felfogták mi történik körülöttük, a kunoichi leütötte az egyiket. A másik egy pillanatig ájult nindzsa társára bámult, majd támadásba lendült.
Sakurának el kellett ismernie, hogy kora ellenére edzett ellenfél volt az a férfi akivel farkasszemet nézett. Szó nem hangzott el közöttük, mindketten a harcra koncentráltak. Ilyen közelségben lehetetlen volt a lányt kunai-al megsebezni, hiszen sorozatban használta a kawarimi no jutsut; egyre világosabb is lett ami még jobban segítette.
Ahogy harcoltak Sakura csak egyetlen rést keresett a másik védelmében. Egyetlen hiba, egyetlen gyenge pont vagy mozdulat elég volt neki, hogy lesújtson és ellenfele singcsontja azon nyomban szilánkosra tört. Velőt rázó üvöltés visszahangzott a hegyek között, és a kunoichi csaknem hátratántorodott a fájdalom láttán, amit a másik arcán látott. Remegő lábakkal próbált elindulni, de az egész teste égett amiért túlerőltette a csakra használatát és úgy érezte a feje mindjárt szétpattan.
-Ölj meg! -ordította utána az őr tehetetlenül, hangjába düh és kétségbeesés keveredett. Sakura egy pillanatra megállt, majdnem visszafordult de aztán vállai megereszkedtek és egy újabb lépést tett a hágó felé.
-Ölj meg! -üvöltötte a shinobi még hangosabban majd elcsuklott a hangja. A távolról az északi szél vonyítását lehetett hallani.
-Ne hagyj itt szenvedni! -hörögte újra az őr. Sakura térdre esett, kezével véres nyomott hagyott a hóban de mászott tovább. Annyira fájt, annyira fájt de mászott tovább, nem fordult vissza még akkor sem amikor újabb kiáltás hallatszott.
-Ne hagyj itt megfagyni! -aztán elhalt az a hang is.
.oOo.
Nem tudta mennyi ideje tántorgott előre a hóban amikor észrevette, hogy felkelt a nap és gyémánt ragyogásossal töltötte fel a hófödte tájat körülötte. A látvány oly gyönyörű volt, annyira szép, hogy Sakurának kicsordult a könnye, ahogy nézte a vakító ragyogást maga körül. Átfagyott ujjait kényszerítette, hogy egy kis száraz kekszet erőltessen a szájába, majd indult tovább, felfelé a hegyen. Nem tudta mikor esett el, vagy mikor hívta anyját, hogy segítsen; nem tudta mikor mondta fel kiégett teste a szolgálatot, csak a sötétben utolsó gondolatfoszlányaival emlékezett egy meleg kézre, ami a hátára fordította, egy meleg testre ami magához szorította ahogy a kezek felemelték. De talán ez is csak illúzió volt, a delírium állapota - a halál előtt.
.oOo.
Nem sokkal később, nem messze arrébb két barát tántorgott hazafelé a hóban.
-Hát Yasumu, ez nem a mi napunk volt. -nyögte az egyik, ahogy a másikra támaszkodva próbált előre haladni. Az ránézett, majd fájdalomtól eltorzult arccal, de azért vigyorogva válaszolt.
-Ha elfogyott az összes forralt bikavér Borgasnál én élve megnyúzom. -erre halkan elnevették magukat, majd folytatták hosszú útjukat hazafelé.