- Hé, gyere! – súgta a kisfiú a mögötte állónak. – Úgy nézem, üres a bálterem.
- Akkor jó – válaszolta ugyanolyan halkan a másik. – De ez a ruha olyan hosszú, folyton felbukom benne, a felszegés nem volt valami jó. – Az öltönyös fiúcska csak bólintott.
- De olyan jó móka lesz! – mondta, és arcon puszilta öccsét... vagyis jelenleg húgát. – Csak gyere! Egyébként meg a te ötleted volt az egész.
- Ezt úgy mondod, mintha vissza akarnék lépni! – kapta fel a fejét a húg. – Viszont amikor tanultam táncolni, a lányok lépéseit csak megleshettem, szóval lehet, hogy kicsit ügyetlen leszek – pirult el. Cinkostársa csak nevetett, és a hajához nyúlt, hogy az egyik rózsaszín szalagot megigazítsa, ő azonban királynőkhöz méltó kézlegyintéssel ütötte el a kezét:
- Mégis mit képzel, uram? Egy hölgy hajába nyúlkálni? Ez teljesen összeegyeztet... izé, nem való az etikettbe. – Felkacagtak, majd becsukták maguk mögött a bálterem díszes ajtaját. Itt még szinte sosem jártak, csak a díszes bálok alkalmával, amikor a felnőttek keringőt táncoltak a zenekar játékára, és ők csak az asztalok mellől szemlélhették ezt. Épp ezért voltak most itt. Az idősebb suttyomban letörölt a cipőjéről egy kis port – a pincéből elcsentek egy üveg valódi bort – és hajbókolva a hölgy előtt, táncolni hívta. Az beleegyezőn bólintott, és egymásba karolva kezdtek lépegetni. Egy-két-há, egy-két-há. Eleinte csak a lépéseikre ügyeltek, meg hogy ne piruljanak el, ha egymás szemébe néztek – mindkettejük nagyon csinos volt – majd mikor elfáradtak, a felnőttektől ellesett módon koccintottak és megittak egy-egy pohárka bort, és sokkal oldottabban folytatták. A tánc végén – az idősebb dúdolt egy régi keringőt, annak ritmusára lejtették – mélyen egymás szemébe néztek és talán az elfogyasztott alkoholnak köszönhetően, különös bátorságot és vágyat éreztek. Amerika egyik kezével elengedte partnere, vagyis partnernője derekát, és arcához nyúlt. Mikor magához húzta, az csöppet sem tiltakozott, és mikor csókban forrtak össze, lehunyta a szemét.
Anglia és Franciaország már az egész házat tűvé tették a két szökevény után, és az utolsó hely, ahová mehettek a bálterem volt. Mikor beléptek, mindkettőnek elállt a szava, Anglia egy kissé meg is szédült, meg kellett kapaszkodnia a másikban. Az új öltönyét hordó Amerika és a rózsaszín lányruhát (!) viselő Kanada a terem közepén álltak, klasszikus keringőállásban, azt leszámítva, hogy épp önfeledten csókolóztak. Mikor Anglia elkapta tekintetét a kis párról, észrevett az egyik asztalon egy bontott üveg bort és két üres, de párás falú poharat, és elmosolyodott. Tudta, hogy Amerika és Kanada szeretik egymást, de segítség nélkül – ami most némi alkohol volt – sosem juttatták volna kifejezésre érzéseiket. Amikor visszanézett kettőjükre – Kanada olyan aranyos volt a kis rózsaszín ruhában! – azok mintha megérezték volna a tekintetét, elváltak egymástól és az ajtóban állókra meredtek. Mindkettejük azonnal elvörösödött, és a terem két sarkába meredve magyarázkodtak. Franciaország, aki mindig és mindenkor az érzéseknek szurkolt, elnevette magát:
- Olyan édesek vagytok! – a két kisfiú – pardon, a kisfiú és a kislány – ha lehetséges, még vörösebb arcszínt öltött, és végül Amerika megragadva testvére kezét, elfutott. Ellágyult tekintettel néztek utánuk.
- Olyan kár, hogy egyszer felnőnek – jegyezte meg Franciaország. Anglia csak bólintott. Mindenesetre holnap beszél mindkettejük fejével, és elkobozza a rózsaszín ruhát. Emléknek.