1. Rossz döntés
- Yuki... - nézett Shuichi az említett férfira szomorúságtól csillogó szemeivel.
- Tűnj el kölyök - mondtam, s láttam rajta, hogy mindjárt elsírja magát. Utáltam neki fájdalmat okozni, de nem volt más választásom. Holmijai egy nagy kupacban hevertek előttem, ő mereven kapaszkodott beléjük. A szemébe néztem. Hitetlenkedést, reményt és fájdalmat véltem bennük felfedezni.
- Miért Yuki...? Megígérem, hogy nem nyafogok többé... Kérlek... Yuki...
- Igazán? Mintha már megígérted volna párszor - próbáltam minél gúnyosabb, aljasabb lenni. Nem volt könnyű, de meg kellett tennem. Nem akartam, hogy...
- Menj innen. Ne gyere ide többé - ismételtem magam újra. Éreztem, hogy határozott szavaim megtették hatásukat. Már nem vártam meg, hogy Shuichi szomorú, lassú mozdulatokkal összeszedje minden cuccát. Miközben megfordultam, és dolgozószobám felé vettem az irányt, hallottam, hogy a bejárati ajtó kinyílik, majd pár perces késéssel be is csukódik. Talán utoljára még körbenézett lakásomban, mielőtt végleg elhagyta azt. Ha tudtam volna, hogy hamarosan életem egyik legnehezebb időszaka következik, talán sosem engedem elmenni.
Leültem laptopom elé, s bámultam a képernyőt. Ujjaimat a billentyűkre helyeztem, de nem tudtam folytatni munkámat. Oldalra néztem. A kis szék még mindig ott állt, magányosan. Hosszan, mélyet sóhajtottam. A Yuki Kitazawával történt eset óta nem hittem abban, hogy engem valaki igazán, szívből tud szeretni. Azóta mindenkivel rideg, lekezelő, érzéketlen voltam. Soha nem értettem, Shuichi miért akar egy olyan alakkal maradni, mint én. Nem bántam vele jól, s ezt ő is tudta. Ennek ellenére végig kitartott mellettem. Mégis… el kellett engednem őt. Talán még fáj neki, de kis idő múlva begyógyul az általam ejtett seb. Ha velem marad, csak fájdalmat okozok neki. Ő jobbat érdemel ennél.
A kanapén feküdtem. A plafont bámultam. Azt hittem, ha kidobom Shu-t utána minden könnyebb lesz. Tévedtem. Mégpedig hatalmasat. Rosszabbul éreztem magam, mint mostanában eddig bármikor. A határidő vészesen közeledett, a szerkesztő folyton engem hívogatott. Elegem volt, így kikapcsoltam a telefont. Csöndet, nyugalmat akartam… és őt. Tegnap Tohma – legalábbis úgy hiszem, ő volt – felkeresett itt, a lakásomon. Nem nyitottam ajtót. Nem akartam senkivel sem beszélni. Miután meguntam a plafon nézegetését, előkerestem a távirányítót. Megtaláltam. Az ágy alá csúszott. Bekapcsoltam a tévét, holott semmi kedvem nem volt hozzá. Túl nagy volt a csönd, és ez zavart. A Shuichival eltöltött másfél év után talán nem is meglepő. Unottan váltogattam a csatornákat. Semmi olyan, ami engem érdekelne. A Híradón hagytam, szemeim lassan csukódni kezdtek. A következő mondat azonban minden álmosságot kilopott a szememből.
- Tegnap este, a Bad Luck nevű együttes frontemberét, Shindou Shuichi-t súlyos sérülésekkel kórházba szállították…
Néztem a bemondónőt, de nem hallottam mit mond. Csupán hangfoszlányok suhantak el fülem mellett, mint például „elütötte" vagy „autó". Közben végig csak egy mondat zakatolt a fejemben. „Az én hibám…"