Halottról jót, vagy semmit!

Minden jog J. K. Rowlingot illet!

„Amit lehetett elvesztettem,

házban, hazában, emberekben,

s többé nem félek semmitől."

(Kannás Alajos: Nem félek)

Koromsötét éjszaka borult a roxforti birtokra. Egy magányos alak tétova léptekkel közelített a Tiltott Rengeteg felé. Kabátját szorosan maga köré vonta, pedig az őszi este kellemes, meleg fuvallattal lengette fekete haját. Néha meg-megállt, mintha attól tartott volna, hogy észreveszik, pedig csupán arról volt szó, hogy minél inkább késleltetni akarta a találkozást. Hosszú ideig halogatta egykori tanárának meglátogatását, de tudta, csak így tudja végérvényesen lezárni magában a múltat és a háborút. Csak akkor lesz képes a jövő, egy új, szabadabb élet felé fordulni – a lelkét nyomó terhek és kötelezettségek nélkül –, ha ezt az utolsó lépést, ezt a végső zarándoklatot még megteszi.

A sír – melyhez közeledett –, magányosan állt az erdő szélénél. Közel a hopponálási ponthoz, ahonnan annak idején a most mozdulatlanul fekvő lakosa gyakran indult az éjszakában halálos veszedelembe, hogy szembenézhessen mindenidők leggonoszabb feketemágusával, és hétről-hétre a képébe hazudjon. Aztán önként vállalt küldetését tökéletesen teljesítve gyakran érkezett ugyanide vissza, sebesülten, véresen, a kínzásoktól, vagy éppen az okozott borzalmaktól reszketve. Akkor még előtte állt a hosszú út, hogy visszatántorogjon alaksori szobájának rejtekébe – még a hajnal első sugarainak megjelenése előtt –, hogy aztán néhány óra alatt rendbe szedve magát a mit sem sejtő – egyesek által diákoknak nevezett – tökelütött idióták ügyetlenkedései fölött őrködjön a bájitaltanórákon. Azok fölött a semmirekellők fölött, akik az előző éjszakát puha ágyukban töltötték békében, a világ gondjaitól mentesen, és legnagyobb aggodalmuk a másnapi bájitalóra, és a nem éppen türelméről híres, közutálat tárgyát képező Piton professzor becsmérlő megjegyzései volt. Aztán, ha kellő távolságra értek a Pince Rémének termétől, nyugodt szívvel szidhatták és ócsárolhatták rosszindulatú tanárukat és annak minden felmenőjét.

A sír egyetlen, egyszerűen faragott fekete gránittömbből állt, éles ellentétben a birtok másik végén elterülő emlékmű cicomájával. Rajta a rávésett feliratot csak néhány szó alkotta. Nem voltak semmitmondó idézetek, mint „A halál a következő nagy kaland", vagy magasröptű bölcseletek, verssorok. Mit is véshettek volna rá? Tán ezt: „Még nekem se sikerült dugó alá rejtenem a halált!", vagy „Ne sirass, én se siratnálak!" Senki se ismerte a férfit igazán – talán csak a végére Harry Potter –, így hát nem maradt más a feliratnak, mint a puszta tények. Titkait magával vitte a sírba, Harry csak a háborúban betöltött szerepéről volt hajlandó méltatóan beszélni. Perselus Piton, az Ember, a homály fedésében marad sokak számára, immár örökre. Az a pár szó mégis többet árult el személyéről, mintha nekrológok tucatját vésték volna fel az amúgy is kicsi kőre.

Perselus Tóbiás Piton

1960-1998

A Kém,

A Bájitalmester,

A Mardekár Ház feje,

Az Igazgató,

Aki értünk áldozta életét.

Ennél a síremléknél nem voltak koszorúk, vagy virágok halmai, csupán az erdőből előfutó vadborostyán folyondárjai ölelték körbe két oldalról. Ritkán lehetett bárkit is a közelében látni, inkább csak félelemmel vegyes tisztelettel szemlélték a mellette nagy ívben elhaladók. Neville Longbottom is ilyen érzésekkel a szívében közeledett most hozzá.

Az első pillanattól kezdve, ahogy meglátta a sötét embert a Nagyteremben ülni, rettegett tőle. Ezen a tényen nem tudott semmi sem változtatni. Az sem, hogy közben ő lett a háború egyik hőse, aki az iskolai ellenállást vezette a halálfalókkal szemben, hogy ő volt az, aki Voldemort elé mert lépni, és a szemébe mondta a diadal perceiben, hogy soha sem lesz az övé, és az sem, hogy a rettegett tanár már egy ideje nincs az élők sorában, többé már nem tudja megkeseríteni a napjait.

Az utolsó roxforti éve maga volt a pokol, de nem csak neki, hanem az összes diáknak, és – most már tudta – az akkori igazgatónak sem volt éppen könnyű regnálása. Magányosan, egyedül, mindenki által gyűlölve és megvetve, két tűz között próbálta az ő életüket kissé elviselhetőbbé és biztonságosabbá tenni, és pont Nevielle volt az, aki a legtöbb gondot és fejtörést okozta az egykori professzornak. Ő szállt szembe vele a legnyíltabban, ő szervezte meg azokat a kis csapatokat, amelyek a roxforti éjszakákban az igazgató nevét, jellemét, vagy éppen annak hiányát, bűneit kifigurázó szövegeket mázoltak a folyosók falaira ˙(a leggyakrabban ismétlődő a „Pipogyusz, te aljas, gyáva, zsíros hajú áruló" volt). Ő szabotálta a halálfalók óráit, betört az igazgatói irodába Lunával és Ginnyvel, és egy kétségbeesett pillanatában – amikor Luna eltűnt –, még mérget is megkísérelt csempészni az igazgató poharába. Teljesen mindegy volt, hogy mit kotyvasztott össze a számára, a bájitalmester úgy is azt állította, bármi kerül is ki a kezei közül, az halálos.

Halál. Hányszor ölhette volna meg a férfi, amikor rajtakapta akció közben, hányszor kínozhatta volna a Cruciátus-átokkal őrületig, mint annak idején Bellatrix Lestrange tette az ő szüleivel. Ehelyett büntetőmunkaként elküldte Hagriddal a Tiltott Rengetegbe, hetekig súroltatta fel vele a pince folyosóit, vele takaríttatta a mardekárosok klubhelyiségét, sőt egyszer még egy teljes napig a személyes házi manójaként is kellett szolgálnia. Mind nagyon megalázó és igencsak kellemetlen büntetőmunka, mégis… Hogy nem tűnt fel , hogy mennyire pitiáner büntetéseket kapott az elkövetett vétségek súlyának tükrében? –, legalábbis, ha egy igazi halálfaló szemén keresztül nézi valaki a történteket.

A legdurvább az volt mind közül, amikor néha-néha megengedte a Carrow testvéreknek, hogy fegyelmet és tisztavérű illemet verjenek a fejébe, de csak puszta kézzel! Ugyanis egy rakás idióta nem érdemli meg, hogy a mágia drága adományát a kordában tartásukra használják a Nagyúr igaz szolgái. Nos, a két halálfaló határozottan élvezettel vezette be − Piton útmutatásai mentén − a különféle mugli fegyelmezési típusok rejtelmeibe a roxforti dákságot, evvel is egyértelművé téve számukra, hogy a muglik mennyire ocsmány paraziták a tisztes varázslótársadalom mellett. Utólag visszagondolva az áldozat sem panaszkodhatott éppenséggel, hisz a fájdalmas lecke ellenére legalább a józan esze megmaradt, az életéről nem is beszélve.

Az igazgató pedig minden egyes ilyen nevelési célzatú ülésnél ragaszkodott hozzá, hogy azt kizárólag csak az ő megrendelésére, az ő irodájában lehet lefolytatni, az ő óvó tekintete mellett. Ezzel is mintegy a mindenhatóságát és kegyetlenségét kívánta demonstrálni a diákság és a tanári kar számára, félelmet csöpögtetve ezzel a szívükbe. Miközben pedig aranyozott trónusáról egykedvűen figyelte halálfalói ténykedését, mindig időben leállította azokat, ha elragadta őket a lelkesedésük, még mielőtt maradandóbb károsodást okozhattak volna a gyereknek. Mondván: Aligha célravezető megszerezni az idióta fajankóknak azt az örömet, hogy nem tudnak részt venni másnap az óráikon.

Mégsem jött rá sem ő, sem a többiek. A tanárok se, egyedül talán Poppy Pomfrey sejthetett valamit, hisz ő maga kezelte Dumbledore professzort utolsó hónapjaiban. Tudhatta, mit jelent az elfeketedett kéz, és hogy Piton nyerte azt a plusz egy évet a világos oldal vezetőjének.

Neville egyáltalán nem érzett bűntudatot emiatt. Nem. Mindenkinek meg volt a maga szerepe ebben a háborúban, és azt próbálta meg játszani a lehető legtökéletesebben.

Hát nem éppen az egyik mugli költő írta egyszer: Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő: fellép, s lelép, s mindenkit sok szerep vár életében.* Nos, az az alak határozottan tudhatott valamit, az már biztos! És végül is mindegyikük közül pont Perselus Piton volt a sztár, olyan tökéletesen alakította a szívtelen, áruló halálfalót, aki csupán ura elismeréséért fáradozik, hogy még a függöny legördülte után sem derült ki senki számára – még Voldemortnak sem –, hogy mindez csak szemfényvesztés volt. Mit ostorozza magát akkor egy Neville Longbottom, hogy nem jött rá arra a titokra, amire rajta kívül senki más sem?

Bűntudat a szívében nem volt, csupán sajnálat. Sajnálat a magányos, keserű ember tragikus élete iránt. Neville áldott jó beleérző képességgel rendelkezett, talán mert egészen a közelmúltig ő maga is a kissé lenézett, magányos diákok közé tartozott, akiket aligha vesznek észre a csillogó nagymenők között. Átkozottul tudta, ha csak kicsiben is, hogy milyen pokoli lehetett a mardekáros élete. Hogy mondják a muglik? Az élet egy hatalmas keresztút, hát Perselus Piton becsülettel végigjárta ezt az életének csúfolt keresztutat. Képletesen értve meg is feszítették, de számára végül mégsem következett be a „megváltás". A varázslók világában a nevét ugyan tisztázták, de a teljesítményét, a világunkért hozott áldozatát még mindig csak kevesen ismerték el.

Még az a tudat sem adatott meg neki halála pillanatában, hogy elmondhatta magáról: vállalt kötelezettségeit mind teljesítette. Hiszen élete utolsó percében neki kellett elárulnia Harry Potternek, hogy meg kell halnia a végső győzelemért. Dumbledore nem tette meg azt a szívességet sem a férfinak, hogy elárulja: titkon azt reméli, csak a lélekdarab pusztul majd el. Nem, utolsó évének minden pillanatában azzal a tudattal kellett munkálkodnia, hogy neki kell majd a halálba küldeni a szeretett nő fiát, akinek a védelmére felesküdött.

Neville megállt hát diákévei megkeserítője előtt, és hosszasan csak nézte a hold fényében ragyogó fekete gránittömböt.

− J-Jó estét P-Piton professzor! – köszönt félhangosan, az izgalomtól kissé dadogva az elején. Nyugodtan beszélhetett hangosan, a rengeteg lakóin kívül aligha hallhatta volna meg más a szavait. Ugyanakkor fogalma sem volt, hogy mit mondjon, pontosabban, hogyan fejezze ki az érzéseit.

− Tudja, mindig úgy képzeltem, úgy terveztem, hogyha már minden tanulmányommal végeztem itt, és kezemben lesz a diplomám, maga elé állok, és hét év minden sérelmét a képébe olvasom. Egy balhorog kíséretében elküldöm a pokolba, és aztán uzsgyi, futok az életemért. Persze ez a terv több ponton is hibádzott: Először is sohase lett volna merszem maga elé állni. Másodszor, ha mégis megpróbálom, tutira nem hallgatott volna végig, és hát sajnos futni se tudok elég gyorsan… Szóval ez amolyan tipikusan griffendéles idióta terv volt a részemről, de azért nem volt szép öntől, hogy az egészet keresztülhúzza azzal, hogy megöleti magát, mielőtt nekiláthattam volna egyáltalán a kidolgozásának. Különben is, új ismereteim fényében egy szava sem lehet a meggondolatlan griffendélesekre. Az sem volt normális, amit ön művelt. Egyszóval tipikus griffendéles lett magából is! – Neville hosszasan elgondolkodva nézte a felvésett nevet, mielőtt újból megszólalt volna.

− Szóval a sérelmeim… Tudja, most legalább biztosítva vannak a feltételek, hogy végig kelljen hallgatnia, bár behúzni azt nem fogok magának. Tutira nekem fájna jobban. A pokolba is nyugodtan elküldhetem, habár kizárt, hogy maga oda kerüljön. Inkább valamelyik felhőről lógatja a lábát morcosan Dumbledore professzor mellett, miközben az öreg folyton citromporral traktálja. Hmm… ha jobban belegondolok ez végül is magának már a pokollal érhet fel. Mindenesetre majd csak megbirkózom azzal a tudattal, hogy minden kívánságom nekem sem teljesülhet.

Tehát maradtak a sérelmeim… Emlékszem, amikor elsőben véletlenül két békaepét tettem a vidító főzetbe, és a színe lila helyett sárga lett. Na, azt a büntetőmunkát sohasem fogom elfelejteni! Életem első büntetőmunkáján a saját fogkefémmel kellett tisztára mosnom a termét. Micsoda egy rohadt dolog volt az magától! Merlinre, csak tizenegy voltam! De ön már az első óráján kipécézett magának, és agyatlan idiótának, meg félkegyelmű bolondnak nevezett. Mit gondol, mit éreztem, amikor rám dörrent egy rakás diák, sőt a háztársaim előtt, hogy „Bújjon ki a nagyanyja ódivatú szoknyája alól, és legalább látszatra próbáljon meg úgy tenni, mintha nem csak egy rakás remegő kocsonya lenne." Jobb, ha tudja: maga miatt lettem az!

Aztán például a harmadévünkben… Nem én tehettem róla, hogy maga lett a mumusom, vagy hogy Lupin tanár úr azt mondta, hogy öltöztessem a nagyi ruháiba. Akkor, ott annyira rettegtem, hogy egy épkézláb saját gondolatom sem volt, és hát a nagyi tényleg mindig ilyeneket hordott… Nem tehettem róla és kész. Maga meg mit csinált? Na, mit csinált? Hát persze, hogy engem büntetett meg. Pedig nem én heherésztem ezen a folyosókon, hanem jórészt a maga mardekárosai, én nyikkanni se mertem! Inkább tanárként örült volna, hogy végre nekem is sikerült valamit jól csinálnom. De nem, maga beképzelt…

Neville hirtelen erőnek-erejével megállította magát, túlságosan is hagyta magát belehergelni a régmúlt fájó emlékeibe. Hosszasan, mélyeket lélegezve próbált lenyugodni, aztán egyszer csak szívből jövően elmosolyodott.

− Tudja mit, professzor, ez mind már nem számít, nem változtat semmit a végeredményen: maga halott, és hát azt szokták mondani: Halottról jót, vagy semmit!

Köszönöm! Köszönöm, hogy vigyázott rám, ránk, mindünkre. Hogy bátor és erős tudott maradni egészen a legvégéig. Igazi griffendéles és igazi mardekáros! Tudja, elhatároztam, hogy csak azért is megtanulom a bájitaltant. Jól jön a gyógynövénytan mellé. Tudom, végtelenül bosszús lesz velem, ha sikerülni fog, hiszen két lábon járó antitalentumnak tekintett hét éven keresztül, de remélem, büszke is lesz majd rám egy kicsit. Végül is a maga hatásának köszönhetően vágok neki. Nem is tudom, tekintse ezt egyfajta posthumus elismerésnek a részemről. – Aztán elővette a pálcáját, és intett vele egyet a levegőben. – Jó éjszakát, Piton igazgató úr! Nyugodjék békében!

A sötét éjszakában nem maradt hátra más, mint a Tiltott Rengetegből kiszűrődő hátborzongató hangok, és a fekete gránitsír, melyen most a hold ezüstös fényében még egy sor virított.

„Tetteid örökre fenntartják emlékezetedet!"

Vége

Ismét köszönet bétámnak: Diamandnak!

*iShakespeare: Ahogy tetszik II. felvonás 7. szín./i

Ps.: A kezdő idézetet először iSeverosa: Perselus Piton és a holdliliom./i c. történetében olvastam, és nagyon megragadott már akkor is.