Mikor Watson kilépett a kastély erkélyére, egy furcsa pillanatnak lett tanúja. Holmes a párkánynak volt szorulva és ebből már Moriartit se volt hajlandó megkímélni. Ám a két barát tekintete egy pillanatra összetalálkozott. Mintha egy röpke búcsút intett volna Holmes. Most először és utoljára. John pillantása akkor abban a pillanatban olyan kétségbe esett volt. Próbált ragaszkodni ahhoz a parányi reménybe, a régi emlékeibe, hogy barátja nem teszi meg, és ez az egész csak egy kósza álom. Igen, mindjárt felébred a vonaton ahol Mary és ő utaztak Braitonba, remélte, hogy így van. Viszont a helyzet nem tűnt el mint egy rossz álom, és szíve talán ki is hagyott egy ütemet akkor, és ott, attól amit a helyzet olyan szíven szúróan tárt elé. És aztán még is megtörtént. A kegyetlen valóságban valóban ez volt. Sherlock Holmes, a barátja, most először már olyan távolinak tűnt, és lelki szemei előtt többször is lejátszódott, ahogy barátja leveti magát a mélybe ellenfelével együtt. A doktor torka összeszorult a fájdalomtól, és tett pár bizonytalan lépést az erkély fele. Biztos ez a valóság, kérdezte magát kétségbeesetten, az esze már rögtön tudta a fájdalmas választ, de a szíve nem tudta elfogadni. Nem akarta elhinni, hogy ilyen könnyen vége legyen társa életének. Erre még nem állt készen, és most olyan váratlanul érte az egész, pedig csak egy röpke pillanat volt. Összeszorult torka miatt ziháltan kapott levegő után, hogy elhomályosult elméjét felfrissítse a gyászos hideg levegővel. Úgy érezte megállt az idő, és a világ már nem ragyogott olyan élénk színben, mint azelőtt. Kétségbe esett tekintete szinte ráfagyott az arcára, és még mindig képtelen volt feldolgozni az egészet. De érezte, itt a vége, nincs már több búcsú utáni...utáni kaland, többé már nem. Pedig legbelül még valahol vágyott rá, de az a remény foszlány lassan elsötétedett a szívében...Vége volt!