Csendben maradok, mint mindig.
És mosolygok.
Mosolygok akkor is, mikor előszőr látlak meg azzal a fiúval. Te nem mondasz semmit, de a szemed és az az édes kis elpirulásod annál inkább.
Zavarod a randinkat – mondja ingerülten, majd elhúz téged előlem, kéz a kézben.
Nincs fogalmad arról, mennyire szerettem volna a helyében lenni akkor. Hisz ki nem örülne annak, ha azt mondhatná, hogy az övé vagy?
Mosolygok akkor is, amikor előszőr jössz hozzám, sírva panaszkodni, mennyire gyűlölöd őt. Már két hónapja együtt vagytok, pedig senki nem jósolt nektek ekkora időt, kivéve én. Tudom, milyen nagyszerű ember vagy és tudom, hogy senki sem lenne akkora idióta, hogy elveszítsen téged. Meglepődtem, miért éppen hozzám jöttél, de csak csendben átölellek és várok arra, hogy befejezd a sírást. Minden könnycsepped csak a szívemet töri össze apróbb darabokra, de ez nem számít, mert én nem vagyok fele olyan fontos sem magamnak, mint te és mindvégig csak arra gondolok, én ilyet sosem engednék meg magamnak, ha a fiúd lennék. Nem hagynám, hogy így sírj, mint most, inkább hemperegnék a sárban. Körübelül tíz perc múlva elalszol, pedig még mindig sírsz, én pedig nem tudom megállni, hogy oda ne hajoljak, és meg ne csókoljalak. Tudom, ez nagyon helytelen, de mégis meg kell tennem, mert tudom, te sosem leszel az enyém.
Mosolygok akkor is, mikor tudomást szerzek az eljegyzésről. Úgy látszik, te már elfelejtetted mindazt az éjszakát, amikor én tartottam benned a lelket és győzködtelek, hogy ne hagyd ott, vagy csak egyszerűen vártam a sírásod végére. Boldogan mutogatod a jeggyűrűt az ujjadon, és én arra gondolok, hogy sokkal szebbet érdemelsz, hogy nem sajnálnám rá a pénzt, sőt, még dolgoznék is érte éjt nappallá téve.
Azt szeretném, hogy te kísérj az oltárhoz – mondja nekem azzal az ellenállhatatlan mosolyával és én mosolyogva igent mondok. Hisz erre vannak a barátok.
Mosolygok az esküvődön is. Gyönyörűen nézel ki abban a ruhában, sőt, a gyönyörű nem is kifejezés. Mindig is éreztem, hogy te egy angyal vagy. Büszkén karolok beléd és vezetlek az oltár elé. Ránézek a férjedre, unott arcot vág. Ha én lennék az ő helyében, szerintem a lábam már úgy remegne, mint a kocsonya és én lennék a világon a legboldogabb és az is maradnék, amíg csak veled vagyok.
Mosolygok akkor is, mikor bejelented, babát vársz. Csodálatos anya leszel, gondolom magamban, odaadó és óvó. Ő nincs itt, egy üzleti útra ment el. Felhívod telefonon és közlöd vele a nagy hírt, mire ő csak egy érzéstelen „Nagyszerű"-t felel. Ha én lennék az ő helyében, hagynék a fenébe mindent és rohannék haza hozzád, hozzátok. Nem lenne nálatok fontosabb semmi.
Mosolygok akkor is, mikor kiderül, ikreket vársz, egy fiút és egy lányt.
Mosolygok akkor is, mikor megszülöd őket. Mindenki bemegy hozzátok és gratulál. Természetesen én is. A kislány szakasztott olyan, mint az anyukája, gyönyörű és bájos. A fiú a zöld szemedet örökölte, a barna haját az apjától kapta. Arra gondolok…
Hogy elrontottam mindent. Itt állok, huszonöt évesen és titokban, még magam elől is rejtegetve reménykedek egy szerelemben, ami soha nem lehet már az enyém.
Talán… nem kellett volna mindig mosolyogni, hanem cselekedni is.
Majd tanítsd meg baseballozni, jó? – te csillogó szemekkel nézel rám.
Persze – mosolygok.
Hisz… mire valók… a barátok…