Csak nézte a férfit. Merengett magában, kialvatlan fejében a jelen helyébe néhány pillanatra a múlt lépett.
Ó, az az édes múlt, olyan édes, mint egykor csókjaik. Ahogy a lángban égő zöld szemekkel, rekedt, hangon súgta nevét: - Francis….
És most tovaszállt a múlt, pedig marasztalni akarta, ó csak egyetlen napot még, de ez nem adatott meg neki. Ez is elmúlt egyszer.*
És most…. a férfi Alfreddal volt inkább, mintsem ővele. Együtt nevettek, pedig régen csak veszekedtek, de már…. egymás mellett ültek, a fiatalabb súgott valamit az idősebb fülébe, mire az elpirult, és motyogott valamit, valószínűleg lehülyézte, de nem gondolta komolyan, és az egész kísértetiesen olyan volt, mint mikor még ő volt mellette, ő piszkálta minden egyes gyűlésen, és mikor hazaértek, ő csókolta sápadt fehér bőrét. De ma már a zöld szemek másra ragyogtak….
Elég – kiáltott egy belső hang - elég volt! Ebből az egészből túlságosan elege volt, többé nem akarta ezt látni.
Egy szó nélkül felpattant, és kirohant a tárgyalóteremből.