Az Agysebész
Mindig is megterhelt a világok közötti ugrálás, ez sem történt másként. Az ügy sürgős volt, ezt mondta Asgard királya, én pedig sosem ellenkezhettem. Csakhogy a szuperszonikus szenzorom sem volt határtalanul terhelhető és a két legtávolabbi világ közti utat sem bírta elakadás nélkül. Ami az illeti, épp egy kozmikus háború kellős közepébe estem.
A szenzor köré űrsiklót építtettem még évezredekkel korábban, nem volt nagy, de nem is észrevehetetlen. A teleportáció során sok égési kár és horpadás keletkezett rajta, a vezérlőfülke üvege pedig megrepedt. Minden második utazásom után ez történt, de nem kellett különösebben aggódnom, a munkám megfizethetetlensége miatt a megbízóim gondoskodtak a javításról, de ha nem is értettek a technológiához, alig fél napot dolgoztam rajta a tovább állásom előtt. Ezúttal viszont volt okom dühöngeni. Odin kifejezetten könyörgött, az ügy pedig írása szerint nem tűrt halasztást.
Nem tudom melyik világban kötöttem ki, a szenzor szinte megbolondult, Helheim és Jotunheim közé saccolt, ami nem volt túl nagy haladás. Helheimből indultam, volt egy kis gond a király lányával, de megneveltem. Alig ugrottam egy dimenziót.
A füstöt legyezgetve köhögtem, kinyitottam a vezérlő fülke tetejét. Földöntúli hörgések és fegyvercsattogások hallatszódtak mindenhonnan. A gép előtt, mögött, mindenhol furcsa, rég nem látott lények harcoltak, így jobbnak véltem, ha becsuktam a sikló ablakát, s még a megmaradt energia segítségével, párszáz mérfölddel arrébb portáltam magamat. Sziklás volt a vidék. Sötét és csöndes, ami éppen kapóra jött. Nem szerettem hangzavarban dolgozni.
Felmértem a kárt, szerencsére nem volt olyan hatalmas, mint szokott lenni. A silóm jobb szárnyán bíbelődtem, mikor az árnyékom kétszer hosszabbá, s valamivel szélesebbé vált. A sziluettet bámulva tettem le a regeneráló lapocskát, ekkor éreztem, ahogy a kemény, hideg fém a hátamhoz nyomódott.
– Hogy merészeled a földemre tenni ocsmány gépedet? – dübörgött a visszaszólást nem tűrő hang. Félmosolyra húztam a számat. Lehetett az illető akármilyen teremtmény, király, varázsló, velem nem vetekedhetett, az egyetlen és utolsó Kilenc Világ béli Agysebésszel. Kihúztam magam, s lassan felé fordultam, de úgy tűnt, az általam várt egyszerű lény igenis félelmet keltett bennem. Szinte két méter magas, kék, sötét tekintetű harcos férfi volt. Elhűlve meresztettem el a szememet, végtelennek látszó életem során egyszer sem szálltam szembe kree-kel.
Szólásra nyitottam a számat, de torkomon akadt a hang. A férfi nem is akármilyen kree volt. Hanem Ronan, a vádló, Thanos fia.
–Én… - dadogtam, aztán észbe kapva felálltam. Még a szárnyon állva is alig értem az orráig. – Bocsáss meg, a siklóm kizökkent a pályájáról, csak néhány órát vennék igénybe. Megsérült a vezérlő rendszer, nem indul el, csak ha megjavítom. Ígérem, estére nyomom se lesz!
Ronan szigorúan mért végig, újra és újra.
– Mégis ki vagy te? – dörmögte.
– Hogy én? Nos… én vagyok a… kozmikus Agysebész, Primula L. Huffdottír.
Jókedvűen kezemet nyújtottam, ő pedig vonakodva ugyan, de óvatosan megfogta. Hatalmas volt az enyémhez képest, mégis olyan gyengéd. Ronan tanácstalanul nézte a kézfejemet, másik kezével leeresztette a hosszúnyelű kalapácsot, én pedig azonnal dolgozni kezdtem, agyhullámaim azonnal az övéire kapcsolódtak. Belekaptam néhány érzékeny szálba és a sötétség elé húztam.
– Odin, Asgard királya, bocsásd meg késésemet, de most itt vagyok! – kiáltottam már a belépve a trónterem hatalmas arany ajtaján. Csönd volt, az ősz hajú férfi semmitmondó arccal tekintett rám, én pedig már azonnal tudtam, hogy nem fog egyhamar megbékélni velem. – Sajnálatom magasra hág, Odin, a siklóm kitért a Hala bolygóra és csak…
– Húsz év – vágott félbe. A döbbenet szinte szétmarcangolt, hiszen csak egy-két hónapra maradhattam, hogy hirtelen közbelépő páciensemet jobb belátásra térítsem. Közelebb mentem, felkocogtam a lépcsőn. – Húsz év semmiség lehet az olyanoknak, mint te, vagy én. Csakhogy épp ugyanannyi esemény történik alatta, mint Midgardon, vagy a Halán.
Leültem vele szembe, a lábtartóra, kikerekedett szemekkel fürkésztem. Ha tényleg éveken át időztem Thanossal és a családjával, akkor életem kezdett igencsak lehanyatlani. Volt, hogy egy hétig kezeltem a betegeket, volt, hogy két napig. De most még húsz év sem volt elegendő?
– Mérhetetlenül sajnálom! De még elkezdhetem, nem?
– Loki meghalt.
Elhűlve dőltem előre. A kezéért nyúltam, hogy részvétet nyilvánítsak, de érzékelőim erőtérbe ütköztek a bőre felé közelítve. Megmerevedtem. Zöld szemeibe nézve már azonnal tudtam, hogy nem Odin ült Asgard trónján. Csak egy utánzat. Egy nagyon furfangos utánzat.
– Jól szórakozol? – kihúztam magam, szigorúan tekintettem rá. – Loki…