Szóval, harmadik rész. Eskü, még egy extra fejezet (ha lesz), és nincs több angyalozás!

Egy földi angyal naplójából

Harmadik rész

Kötelék

„Fájó ürességet hagyott maga után. Újra meg kellett tanulnom, hogyan üssem el az időt. Ez eleinte nehezebb volt, mint hittem. Aztán rájöttem, mit akarok. Erősebbé válni. Hogy többé ne kerüljek olyan helyzetbe, hogy többé senki ne mondhassa, hogy védelemre van szükségem. Mert nincs!
Mindazonáltal reméltem, hogy őt is köti pár alapvető szabály az angyalsága miatt, és érzi, mit is tett velem. Mert ha egy angyal egy hozzá hasonló tiszta lénynek okoz fájdalmat, az visszakapja. Reméltem, hogy tisztában van ezzel.
- Én megmondtam – jegyezte meg a hang a fejemben.
- Nem mondtad meg! – mordultam rá.
- De ők igen – felelte.
- Nem érdekel! Inkább mássz ki a fejemből!
- Kedves vagy, mondhatom – morogta. – Pedig csak segíteni akarok.
- Nem jó helyen tapogatózol – közöltem.
- Akkor mesélek valamit – váltott témát.
Felnyögtem.
- Kínzol, tudsz róla?
- Ugyan már, ne legyél ennyire antiszociális!
- Jó, mesélj – adtam be a derekam, és a hátamra fordultam az ágyon. – Mi újság odafent?
- Mindenki a karácsonyra készül – mondta.
- Tényleg, az is mindjárt itt van – jutott eszembe. – Te is lejössz?
- Igen! És majd meglátogatlak – közölte vidáman. Elmosolyodtam.
- Rendben. Én pedig majd kerítek neked valami ajándékot – feleltem.
- De… azt nem szabad… - kezdte bizonytalanul.
- Tanulj meg minden szabályt, aztán szegj meg néhányat – vontam meg a vállam. – És majd kitalálok valami olyat, amit lehet.
- Vicces, hogy ezt pont te mondod, Bátyó – jegyezte meg.
- Ugye? Lassan viszont nem ártana mennem. Bár a démonok nem szeretik a mostani időjárást.
- Jó, menj csak – helyeselt. – És vigyázz magadra.

- Persze. Szia – köszöntem el. A kapcsolat megszakadt, és én belesóhajtottam a magányba. Ez legalább jó pont. Megint sokat beszélgetünk az öcsémmel.
Felálltam, nyújtóztam egyet, és ahogy voltam, egy fehér pólóban, egy hosszú fekete nadrágban, mezítláb léptem ki a novemberi, számomra majdnem kellemes, fagypont körüli éjszakába. A Mennyben hűvös van, így az angyalok a hideget kedvelik.
Ellendültem az erkélyről. Az emberek nem vehetnek észre, csak ha felfedem magam. Addig jelenlétem csak azok érzékelhetik, akik erősek. Az ilyen pedig ritka.
Nyugodt holdfényes éjszaka volt, semmi nem történt. Csak lézengtem a városban, várva a vonzást. De a démonok aznap éjjel nyugton maradtak. Az ilyen éjszakák csak azért számítottak problémásnak, mert túl sok energiám maradt. Fektethettem volna gyakorlásba, de untam magam. Így inkább visszamentem a négy fal közé. Semmi érdekes nem volt ott sem, de a legbiztonságosabb hely volt, ahol lettem. És ez elég volt, hogy szeressek ott.
Tovább telt az idő. Amikor havazott, kint maradtam egész nap. És amikor elbambulva lógattam a lábam a tízediken lévő erkély korlátjáról, alig vettem észre, hogy közben hó angyal lett belőlem, de ez jó volt. A hó nekem olyan lehetett, mint az embereknek a takaró, amivel alszanak. Csak én nem aludtam. Megfogadtam, hogy soha többé nem fogok aludni. Egyszerűen rosszul voltam a gondolattól, hogy ugyanazt álmodhatom, mint mikor először és utoljára aludtam el, mióta elment. Vele álmodtam, s biztos voltam benne, hogy amikor felkeltem, vonzottam magamhoz. Csakhogy nem jött.
Igazából nekem nincs is szükségem alvásra. Odafent senki nem szokott aludni, és idelent is élek alvás és étel nélkül.
A kapcsolat, ami akkor keletkezett, mikor egymás szemébe néztünk, még most is összeköt minket. Próbáltam erővel eltépni, de akármilyen távol is volt, nem hagyta. Nem hagyta, hogy végleg elengedjem, hogy megszabaduljak tőle, hogy elfelejthessem.
Ezt a kapcsot ő sokkal jobban érzékelte, egyszer leírta nekem, milyennek érzi ezt a dolgot. Azt mondta, olyan, mint egy köztünk kifeszített húr, amely sűrűn zeng, vagy húzza őt. Én csak a közelségét vagy távolságát érzem a segítségével. Hónapok óta csak a távolságát érzem. És fáj, hogy olyan messze van. Egyszer sem éreztem közeledni, s mindig csak távolodott. De biztos voltam benne, hogy amikor először és utoljára ébredtem álomból, a húr zengett. Nem egy kellemes délután volt…

~***~

A karácsony mind az emberek, mind az angyalok körében nagy ünnep. Szenteste az angyalok lejönnek a Földre, hogy egy évben egyszer elszórják csodáikat a halandóknak. A démonok ilyenkor a föld alá, vagy a rejtekhelyükre húzódnak, nehezen viselik el az angyalok fényét. Ám ez idén nem így lett.
Hajnalodott, mikor a városba érkező angyalok gyülekeztek, hogy visszarepüljenek. Izgatottan fecserésztek, nevetgéltek, vagy feszülten pillogtak körbe. Esetleg felém küldtek gyanakvó pillantásokat.
Al kikönyörögte, hogy egy darabig tartsak velük én is. Engedtem neki, már csak azért is, mert tudtam, egyikőjük sincs képezve, és ha csoportba gyűlnek, az vonzhatja a démonokat. Mármint az erősebbeket. A gyengék, mint mondtam, messziről kerülnek minket ilyenkor. És az lett a szerencséjük, hogy ott voltam.
Különválva a csoporttól ácsorogtam Allal, aki lelkesen magyarázott nekem mindenféléről. Őt minden alaklommal elbűvöli ez a furcsa hely. Hisz' legtöbbször csak a lakásom látja, ha lejön. Így jégkrémmel kínáltam, mikor beugrott hozzám koraeste. Tetszett neki, én csak mosolyogtam rajta, és azzal hárítottam, mikor azt akarta, hogy én is egyek, hogy nem szeretem az édességet. Mert így is van. Utálom.
Vonzást éreztem, három felől egyszerre.
- Szólj a többieknek, most azonnal induljatok el! – hadartam, majd nekilendülve eltűntem a közelükből.
Az egyik démont sikerült meglepnem, könnyen átlöktem a válaszúthoz. A másodikkal túl sokat bíbelődtem. Mire végeztem vele, a csoporttól ijedt kiáltások hallatszottak. Rohantam vissza. A démon mohó pillantásokkal méregette a csapatot, körözött körülöttük. Fénylabdát küldtem előre, s míg azt kerülte el, közéjük ugrottam.
- Menjetek már! – kiáltottam hátra.
- Még nincs itt mindenki! – felelte valaki. Szitkozódtam. A démon nem hagyta magát átlökni.
- Csak nem egy vadász angyalka? – mért végig.
- Tűnj el, és talán megúszod – sziszegtem.
- Túl jó buli ez nekem – csóválta a fejét vigyorogva.
- Nem sokáig lesz az! – figyelmeztettem. Fénypontok rajzották körül, mire hátrált. – Al, sürgesd meg a hiányzókat! – Előre lendültem, a démon fának csapódott. Mikor közeledtem felé, hirtelen támadott rám. A súlyos teste leszorított, a helyzet túl ismerős volt…
- Bátyó…!
- Maradj nyugton! – kiáltottam, majd ellöktem magamtól, felpattantam, és én szorítottam le. Belebámult a szemeimbe, és a csodálkozását kihasználva ellene fordítottam minden erőmet és elsöpörve ellenállását átlöktem.
Leporoltam magam, és a csapat felé fordultam. Halk sóhajjal nyugtáztam, minden rendben. Al felém sietett, de megtorpant előttem pár lépéssel.
- Ne aggódj, pár óra és egy hideg zuhany után elmúlik – nyugtattam forróságomra célozva.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva.
- Persze – bólintottam.
- Akkor jó – mosolyodott el.
Közben a Nap feltűnt keleten. Egy intéssel elrejtettem magunkat az emberek elől.
- Ott minden rendben…? – pillantottam a csapat felé. Néhányan dühösen pillantottak felém. – Szóljatok, ha valami nem tetszik – mordultam fel.
- Nem kellett volna itt hagynod minket – jegyezte meg egy fiatal, és minden bizonnyal tudatlan angyal.
- Ha véletlen nem érezted volna, három démon volt, és csak azért mentem el, hogy védjem azt a hálátlan képed, szóval be lehet fogni, különben legközelebb meggondolom, hogy leálljak-e verekedni Napkelte után, csak mert pár védtelen angyal a Földön tesz kirándulást a közelemben! – közöltem dühösen. Jobbnak láttam egy fa alá, a hóba ülni, és onnan megvárni, míg távoznak. Aztán elmentek, és én is haza repültem, hogy ismét az erkélyen üldögélve töltsem el az egész napom."