Mestermunka

CÍM: Mestermunka
KULCS: lótusz
CSAPAT: Hunter
KORHATÁR: 18 év
KATEGÓRIA: romantikus, kissé komor
SZEREPLŐK/PÁROSÍTÁSOK: Hermione/Victoire
FIGYELMEZTETÉS: femslash, erotikus tartalom
JOGOK: A történet világa, szereplői, varázslatai és helyszínei J. K. Rowling jogos tulajdonai. Én csak kölcsön vettem őket, és az írásból, internetes publikálásból semmilyen anyagi hasznom nem származik.
MEGJEGYZÉSEK:
Készült az I. Witch Hunter kihívásra, a Hunter csoportba, lótusz kulcsszóra.
A történet az olvasók szavazatai alapján Házisárkány-díjat kapott.

Idősíkos történet, három jól elkülöníthető szállal (amelyek a végén összeérnek). Az egyes részeket különböző formázásokkal (dőlt, félkövér és sima betűk) jelölöm, így remélhetőleg követhető lesz.

A páros tagjai jogi értelemben rokonok, de vér szerinti rokonság nincs köztük.

I.

Az ajtó halk kattanással záródott be mögöttük. Szembefordultak egymással, s egy pillanatig némán néztek egymás szemébe. A nő nem tudta eldönteni, hogy az izgatottságtól, az aggodalomtól vagy a vágytól ver gyorsabban a szíve. A csend vibrált körülöttük, egyszerre léptek egymáshoz közelebb, mintha titkos jelre tennék, vagy előre megbeszélték volna. A lány elmosolyodott, fürdött a csodáló tekintetben, élvezte, hogy könnyedén fel tudja ébreszteni a vágyat. Finom mozdulattal végigsimította a nő kezét, ajkaihoz emelte, lágyan megcsókolta a csuklóját, hogy a nő felsóhajtson. Lassan gombolta ki az inget – nem viselt alatta semmit, hófehér bőre szinte világított –, és az anyag halk zizzenéssel esett le a földre, amikor végzett. A bőre selymes volt, puha, hívogató. Az ajkai elnyíltak, ahogy a nő végigsimított a mellén, a teste forró volt, a szíve hevesebben vert a vágytól.
– Ezt…most mégsem kellene.
– Csitt. Lazíts, csak engedd el magad. Hagyd, hogy irányítsalak.
Talán kellett volna még tiltakozni, de nem volt hozzá ereje. Hagyta, hogy megcsókolják. Visszacsókolt. Remegve simult bele az ölelésbe.

– Szörnyen csalódtam benned. – Minerva McGalagony hangja halk és szigorú volt.
Hermione az ölébe ejtett, összekulcsolt kezeit bámulta, mint egy rossz gyerek aki feddést kap, és nem mer a felnőtt szemébe nézni közben. Szinte hallotta magában a folytatást: „Eredj a szobádba, és gondolkozz el azon, amit tettél!". De nem volt ennyire egyszerű a helyzet. Hermione felnőtt, nagyobbak lettek a bűnei, távolabbivá vált a feloldozás. Valami örökre eltört, megpattant benne, és most hiába érezte úgy magát, mint egy átvert, szerencsétlen kisgyerek: a következményekkel felnőttként kellett szembenéznie.
– Nem tudom, hogy történhetett ez az egész… – mondta halkan, kiszáradt torokkal. Minerva ajkai egyetlen, hihetetlenül keskeny vonallá préselődtek, a szemöldökét összevonta, és hidegen méregette Hermionét.
– Pedig tudnod kell, Hermione, és válaszolnod kell a bizottság kérdéseire – mondta. Rövid szünet után folytatta: – Elmondom a következő napok menetrendjét. A Roxfortot most azonnal elhagyod. Természetesen nem lehetsz többet házvezető tanár, és a felügyelő bizottság döntéséig egyáltalán nem is taníthatsz. A tárgyalás a jövő hét elején kezdődik. Ott meghallgatnak téged és a tanúkat is. Végül az elmondottak és az érzéseid alapján hozzák majd meg a döntésüket. Leszögezném, hogy még ha a bizottság úgy is dönt, hogy továbbra is taníthatsz, engem akkor sem kötelezhetnek arra, hogy visszavegyelek a Roxfortba.
– Tehát erre nem számíthatok? – kérdezte Hermione megsemmisülten. Egy csapásra elvesztett mindent, ami eddig az életét jelentette.
– Még nem tudom – rázta a fejét Minerva, s feltűnően hosszan időzött el a pillantása az egyik volt igazgató portréján. Hermione is odanézett, de az ősz hajú, ősz szakállú varázsló aludt. Félhold alakú szemüvegén megcsillant egy gyertya fénye, de a szemüveg üvege mögött zárt szemhéjak takarták Albus Dumbledore jóságos, csillogó kék szemeit.
– Hova mehetnék most…? – suttogta Hermione kétségbeesetten.
– Beszéltem Ronnal. Visszavár, és várnak a gyerekek is. Menj haza, Hermione. A család mindig segít.
– Nem hiszem, hogy tényleg várna – rázta a fejét lemondóan Hermione. – Tegnap még azt mondta, látni se akar többé.
– Akkor rémült volt és dühös. Most már valamivel nyugodtabb, de ezt együtt kell megoldanotok. – Minerva ajtaján kopogtak. Hermione sejtette, hogy az igazgatónak nincs rá több ideje. – Egy pillanat. – Minerva kinyitotta az ajtót, de nem hívta be a vendéget, helyette ő lépett ki a helyiségből. Hermione biztos volt benne, hogy a látogató nem találkozna vele szívesen. Lehunyta a szemét. Csupán egy éjszaka telt el a botrány kirobbanása óta, de Hermione úgy érezte, mintha éveket öregedett volna.
Hirtelen úgy érezte, egy átható pillantás méregeti, csaknem égeti a tarkóját. Megfordult, és ezúttal nagyon is tisztán nézett szembe vele a kék szempár. Dumbledore arca komoly volt, pillantása viszont zavarba ejtően gyengéd.
– Ideje hazamenned, Hermione – mondta.
Hermione bizonytalankodott egy pillanatig, mielőtt válaszolt volna: – De mi van, ha… Ha már nem az az otthonom? Mi van, ha eddig félreismertem magam és a vágyaimat? Mi van, ha én nem is tudok feleség lenni, nem tudok egy férfi mellett élni?
– Ezt alaposan át kell gondolnod – bólintott lassan a portréalak. – Szembe kell nézned saját magaddal. Ez sokkal fontosabb, mint az, hogy taníthatsz-e valaha is.
– De hát hogyan értsem meg? Semmit sem értek! Úgy össze vagyok zavarodva, mint egy ötéves!
– Nekem a mesélés mindig segít – felelt elgondolkozva a varázsló. – Ha valamit nem értek, mindent összeszedek róla. Átgondolom, hogy mi történt, ki mit mondott, hátha így megértem a dolgot. Gondold végig, hogy mi történt! És idővel majd arra is rájössz, hogy miért. – Dumbledore lehunyta a szemét, s újra elaludt, éppen amikor az ajtó halk nyikordulással kinyílt, és Minerva visszatért.
– Hermione, az a helyzet, hogy sok tennivalót zúdít a nyakamba ez az ügy – mondta idegesen.
– Már megyek. Akkor… a tárgyaláson találkozunk? – Minerva türelmetlenül bólintott, Hermione pedig a tűzön keresztül még egyszer, utoljára visszament a lakosztályába.
A csomagjait már összepakolta, s most egyelten pálcaintéssel lekicsinyítette és a zsebébe süllyesztette a ládát és a két bőröndöt. Körbenézett az üres lakosztályban, és szeme megállapodott a dohányzóasztalon vibráló, csodálatos lótuszon. Mestermunka. Felsóhajtott, egy pillanatig bizonytalankodott, de aztán megragadta a virágot. Rosszabb már úgysem lehet.
Nem haza ment. Nem volt még kedve Ronhoz és kivételesen a kicsikhez sem. A házuktól nem messze hoppanált, és kedvetlenül kezdett sétálni az egyforma kis utcákon. Hétvége volt, kellemes idő, madárdal, virágillat és napsütés. Párok és családok sétálgattak odakint, beszélgettek, nevettek. Hermione úgy érezte, mintha mindez végtelen távol lenne az ő világától. Végül elhatározta, hogy megfogadja Dumbledore tanácsát: beült egy mugli kávézóba, rendelt egy hatalmas bögre tejeskávét, lehunyta a szemét, és elkezdett emlékezni.

Október közepe volt, és máris olyan nyálkás, hűvös, barátságtalan az idő, mintha november lenne. Az embernek arra sem volt kedve, hogy kinézzen az ablakon – így aztán a diákok odafigyeltek Hermionére, és nem bámultak kifelé a parkra, vagy nem sustorogtak lelkesen. Hermionében az is felmerült, hogy esetleg elaludtak, ezért befejezte az elméletet, és kiadta nekik a feladatot. Szerette a haladó hetedéves csoportot. Intelligensek voltak, mindent hamar megtanultak, többnyire érdekelte őket az átváltoztatástan, és élvezettel csinálták. Jó volt velük dolgozni.
Az óra most is elrohant, mint minden alakalommal, s Hermione hamarosan azt vette észre, hogy szólnia kell nekik: szedjék össze a szétosztott teáscsészéket, és induljanak el a következő órájukra. Úgy elszaladt az idő, hogy a legtöbben csak felpattantak, köszöntek és már siettek is ki. Végül maga Hermione kezdte el összeszedni a csészéket: neki úgysem volt következő órája. Már végzett az egyik padsorban, amikor észrevette, hogy Victoire Weasley a teremben maradt.
– Szívesen segítek – mondta a lány, amikor találkozott a pillantásuk, s valóban már három csészét lebegtetett maga előtt.
– Nincs következő órád? – kérdezte Hermione, mire Vic megrázta a fejét.
– Ebédig ráérek. – A tanári asztalnál találkoztak, s dobozokba varázsolták a csészéket. – Tanárnő, volna egy kérésem…
– Négyszemközt nem kell tanárnőznöd – mosolygott rá Hermione. Szegről-végről rokonok voltak, hiszen Vic apja, Bill Weasley Hermione férjének bátyja volt. De mivel Bill, aki a Gringotts átoktörője volt, rengeteget utazott, és a családja mindig vele tartott, az elmúlt két év előtt nem találkoztak sokat, és nem is igen tekintették rokonnak egymást. Fleur, Bill felesége nem bánta a vándor-életmódot: imádott új emberekkel, új tájakkal megismerkedni, így időnként az egész család költözködött. A gyerekeik a Beauxbatons-ban kezdték meg tanulmányaikat, azonban Vic ötödévtől fogva a Roxfort tanulója lett – nem volt világos, hogy ez Bill akarata volt-e vagy a lányé, de úgy tűnt, Fleur megelégedett azzal, hogy másik két gyerekét a Beauxbatons-ban tudhatta.
– Hermione – javította ki magát Vic zavartan. – Ne haragudj, csak nehéz átállni. Szóval volna egy óriási kérésem.
– Nocsak. – Hermione nekitámaszkodott az asztalnak, a csészék halkan megcsörrentek. – Halljam.
– Tudod, itt a hetedév, a végzés… Lassan el kellene döntenem, hogy hogyan tovább. – Hermione bólintott. – És arra gondoltam, hogy én is átváltoztatástan professzor szeretnék lenni. Talán nem tanítani, inkább kutatni régi varázslatok, módszerek után.
– Érdekes gondolat – értett egyet Hermione.
– Én is azt hiszem. Ezért utánanéztem, és ahhoz, hogy felvegyenek az egyetemre, szükségem van három kiváló RAVASZ-ra, köztük természetesen az átváltoztatástannal, és két várakozáson felülire, valamint egy mestermunkára.
– Így van.
– Nem értem teljesen a mestermunka lényegét – vallotta be Vic.
– A mestermunka azt jelenti, hogy kiválasztasz egy tárgyat, amit tanulmányozol, teljes alapossággal kiismersz, és amivé bármit át tudsz alakítani. Ahhoz, hogy elvégezzünk egy átváltoztatást, többnyire találni kell egy kapcsolódási pontot az eredeti és a kívánt dolog között. A mestermunka segít neked abban, hogy elsajátítsd ezt a gondolkodást. Ha képes vagy rá egyetlen tárggyal, akkor az egyetemet is el tudod majd végezni, és a végén szinte bármit bármivé tudsz majd transzformálni.
– Tehát kiválasztok valamit, mondjuk egy széket, és akkor bármit székké kell tudnom változtatni?
– Igen, valamint bárminek a részét meg kell tudnod változtatni úgy, hogy szék legyen. Például ennek a csészének a virágmintáit – de csakis a mintát! – át kell tudnod alakítani székké.
– Értem már. – Vic néhány másodpercig elgondolkozva hallgatott, majd Hermione szemébe nézett: – Segítenél nekem abban, hogy kidolgozzak egy mestermunkát?
– Nagyon szívesen.
Vic elmosolyodott. Sötétkék szeme volt, mint Billnek, és csaknem olyan vakítóan szőke haja, mint Fleurnek. Az arcát néhány szeplő pöttyözte, de minden más tekintetben az anyjára ütött: karcsú volt, fehér bőrű, alkata törékeny, haja lágy esésű, a járása könnyed. Ha mosolygott, vele mosolygott a szeme, szinte felragyogott a bőre, egész alakja. Ha dühös volt, mintha szikrázott volna körülötte a levegő; még a legnagyobb szájú fiúk is kitértek az útjából. Ha valamit nagyon akart, addig mesterkedett, amíg el nem érte. Egyszerre volt kitartó, mint a Weasleyk, és ellenállhatatlan, mint a Delacourok. Hermione sejtette, hogy azért egy kicsit jobban üt az anyja családjára, mert a Mardekár házba került – bár ez mostanra már nem volt annyira lényeges, mint Hermione diákkorában.
– Tudod már, hogy mit választasz?
– Bármi lehet? Állat vagy növény is?
– Igen, de mindig ugyanolyan állatnak vagy növénynek kell lennie. Tehát nem egy macskát, hanem egy mindig azonos színű, mintázatú macskát kellene varázsolnod. Érted?
Vic bólintott. – Azt hiszem, alszom még rá egyet.
– Rendben. Ha kitaláltad, kezdj el anyagot gyűjteni róla. Először alaposan meg kell ismerned a tárgyadat, aztán kezdjük meg a közös munkát.
– Jó. Akkor jelentkezem, ha választottam.
– Várlak.
Vic lágy, elégedett mosollyal az arcán sietett ki a helyiségből. Hermione visszafordult a csészékkel teli dobozokhoz, és egy pálcaintéssel a helyére varázsolta őket.